Mentalista Simon Baker-rel lavíroztam át magam az új évbe (persze sajnos nem személyesen. Vagyhát nem sajnos, mert hát stabil párkapcsolatban élünk mindketten, vagymi....És már angolul sem tudok úgy, mint 10 éve. Namindegy....), ez az első dolog, ami eszembe kattan erről az évről. (Jellemző!....) Nem sokkal később kaptam egy e-mailt egy cég ügyvezetőjétől, hogy interjúra szeretne hívni engem. Immáron másodszor. Valami rémlik, hogy a legelső időpontra, még az ünnepek előtt, nem tudtam elmenni, mert betegek voltak a gyerekek, továbbá mivel tesztet is kellett volna írnom informatikából, amiről lövésem sem volt az elmúlt hat évben (nem sűrűn használtam még excel-t sem) , hát nem is nagyon bántam, ha gyakorolhattam.
Mivel gyerek miatt mondtam le az interjút, átfutott az agyamon, hogy soha többet nem hallok majd erről a cégről munka ügyben, ám nem így lett, az új évben ismét felkeresett, sőt, megállapodtunk egy másik időpontban a személyes találkozóra. Amikor néhány nappal később távoztam onnét, biztos voltam benne, hogy
1) nem kapom meg az állást
2) ha megkapom sem érdekel
3) úgysem kapom meg a melót.
Igazából tényleg nem érdekelt az egész. Nem is tudom. Nehéz ezt megmagyarázni még magamnak is. Hat év után akkoriban túlságosan azt éreztem, hogy otthon van a helyem. Mit a fenét keresek én egy cégnél? Nyilván munkát, mert a pénz nem terem a fákon sajnos, de ezen túl sem nagyon találtam magam. Feszengtem a nadrágkosztümömben, idegen volt még az iroda szag is. 10 percet késtem, miután eltévedtem az idióta utca számozás miatt, emiatt már eleve mondhatták volna azt, hogy na neeee...anyukám, ott az ajtó, ahogy bejöttél, viszlát!
Kapu felé baktatván el is könyveltem, hogy no, ide sem jövök többet. Olyan nehéz volt a teszt számomra, átlagos felhasználói szintű tudással rendelkező, hat éve otthon babázó ex kismamának halandónak, hogy nagyon kevés reményem maradt. Pedig egyetlen egyszer az interjú folyamán felcsillantak a szemeim, amikor az ügyvezető arról beszélt, hogy ez egy 8 órás munkakör (hahaha, szezonban nem!) és hogy itt mindenkinek van gyermeke blablabla...Hm...nem is volna rossz, főleg, hogy a munkakör nagyon passzol ahhoz, amit szerettem volna mívelni a dolgos munkaórák alatt.
Kiengedtek a nagykapun, melyen méretes lakat lógott, sötét volt, akkoriban még utcai lámpák sem világítottak és amikor begurult értem Tibi az én két gyönyörű csibémmel, alig vártam, hogy elhúzzuk onnan a csíkot.
Arról volt szó, hogy még azon a héten döntés születik a leendő új kollega személyéről, így aztán amikor sem azon a héten, sem a következőn nem kaptam telefont, már el is könyvelhettem, hogy nem nyertem hangszórót. Sem állást. Ennyi rutinom volt, hogy elsőként a befutót értesítik mindig. Egyszer aztán, ahogy Budapestről hazafelé tartottunk,felhívott az ügyvezető, hogy örömmel értesít, elnyertem a pozíciót, én is örülök? Nagyon meglepődtem. Ahogy letettem a telefont, egyszer voltam döbbent és boldog.
- Február 1-től dolgozom, bébi! - szóltam Tiboromhoz. Egyáltalán nem volt boldog. Félelmei egyébként azóta beigazolódtak, hiszen amíg addig 100%-ban "enyémek" voltak a gyerekek minden szempontból, azóta reggel ő hordja a kölköket mindenféle tanintézménybe és olykor felhívom délutánonként is (havonta egyszer, no), hogy mehet értük ő, mert én momentán nem tudok....Szóval egyenlőbb lett a teherviselés, amitől neki még több munkája lett, szegénykém.....
Januárban jártam utoljára a munkaügyi központban is, akkor már egészen másfajta testtartással, hiszen VOLT MUNKÁM. Nem írtam erről, lemaradt itt az idő sodrásában, de útáltam oda járni, még hiánypótolni is, még soron kívül is. Ejh....nem vidám dolog munkaügyi központba járni, hosszú órákat sorban állni. Még csak nem is moroghat emiatt az ember, mert megkapja, hogy ráér, nem???? Mintha az ember valamiféle alacsonyabb értékű fajhoz tartozna. Nem tudtam kikászálódni ebből az életérzésből. Nem is annyira magam miatt, hanem amiket ott láttam, árva kis pályakezdők, akik egyből munkanélküliként kezdték a felnőtt életüket (október végén még igen sokat láttam belőlük), hite vesztett ötvenesek, szomorú arcú dolgos kezű férfiemberek...Bárcsak ki lehetne tenni a táblát, hogy a munkaügyi központ bezár, létezése okafogyott, sehol egy kóbor álláskereső.....
Ez jutott eszembe hirtelen a januárról....
