Az ügyeletes orvos visszahívott. Ezt azért értékeltem valahol, a hívás kezdetén. Éppen a lovardában sétáltam fel -alá az istálló mellett, mint egy türelmetlen versenyló (ha már lovarda), mentem volna haza nagyon. Rékának azonban szokása, hogy lovaglás után extra fél órát, órát eltölt vagy a pályán, vagy az istállóban, úgyhogy volt idő. Az ügyeletes orvos tájékoztatott, hogy az imént megvizsgálta anyut, belenézett a leleteibe, beszélt a nővérekkel és stabil az állapota. Holnap azonban reggel keressük az ügyeletes orvost, ő biztosan bővebb felvilágosítást tud majd adni az állapotáról, friss leleteiről. Azt válaszoltam, hogy ne haragudjon, harmadik napja romlik a helyzet, tudom, mert minden nap látogatom, csak az orvosát nem tudjuk utolérni immáron második hete....A nővérek szerint 2. napja stabil az állapota felelte az orvos, mire tehetetlen düh vett rajtam erőt. Most erre mit lehet mondani? Ahol többet tud a hozzátartozó, mint maga az orvos, ott elég nagy gondok vannak.
Másnap reggel tesóm orvos ismerőse valahogy mégis el tudta érni az ügyeletes orvost, aki elmondta neki, hogy a néni állapota nem túl jó, a betegség, amivel kezelik nem nagyon reagál az antibiotikumra, már a második körre, ezért valami vérből való tenyésztést emlegetett, amiből rájöhetnek, hogy mi hatna, ez folyik most. Állapota stabil, de tény, hogy nagyon gyenge és alapbetegsége sem könnyíti meg a helyzetet. Erre bennem felmerült, hogy az antibiotikumot vajon nem -e esetleg tüdőgyulladásra szedi, de a doki szerint nincs tüdőgyulladása, csak megfázása, még mindig ott tartunk, hogy a fellángoló fertőzésre kapja az antibogyót, ha hatna. Letettük a telefont, nem mondom, hogy megnyugodva, viszont legalább információt kaptunk. Hétfő estétől számítva a következő hét pénteken sikerült, akkor is orvosi közreműködéssel. A javaslat az volt, hogy jelen pillanatban mozgatni, másik kórházba átszállítani nem érdemes. Ma már tudom, hogy ez lehetett volna a megoldás, csak akkorra régen elkéstünk vele.
Az motoszkált bennem, hogy ha a fertőzés két hete fenn áll és az antibiotikum nem hat, akkor nem lehet -e ,hogy már a vérmérgezés fázisában van anyu...Viszont mivel ehhez nem értek, hát sokra nem mentem a saját gondolataimmal és félelmeimmel.
Embertelen, lélektelen, kegyetlen. Ezt tudom elmondani a kórház adott osztályáról úgy általában, hiába a felújított emelet, tisztaság és 2-4 ágyas szobák. Vannak dolgok, amik nem a pénzen múlnak, ilyen például inni adni annak, aki nem tudja felemelni a poharat, vagy megetetni azt, aki erre nem képes. Ez itt nem nagyon volt divat. Találkoztunk kedvesebb nővérekkel is, akik elmondták, mit kellene behozni, hintőpor, popsitörlő, felfekvést megelőző krém, mások kifejezetten gorombák voltak. Pl. amikor anyósom eltűnt táskáját kerestük (egy héttel korábban feküdt ugyanezen az osztályon), nem segítséget kaptunk, csak szemforgatást, hogy ha megtalálták volna, természetesen felhívják azonnal a közvetlen hozzátartozót. Szerettem volna mondani ennek a hölgynek, hogy ezt csak abban az esetben tudja megtenni, ha a táska okmányostul, tokkal vonóval, kerttel kapuval együtt kerül elő váratlanul, de egy puszta, árva táskáról még ő maga a bunkó ápolónő sem tudja kitalálni, hogy vajon melyik nénikéé lehet. Másnap telefonáltak, hogy a táska hiánytalanul meglett. Naugye. Egy másik ápolónőnek a következő napon kivittem a pisiben ázó pokróc huzatot (takaró nincs), hogy hagy adjam már oda, ez az ágyban nem maradhat. Mire kikapta a kezemből, mintha megsértettem volna, hogy jó, majd megyünk....pedig nem sértésnek szántam, vagy elmarasztalásul, csak egyszerűen nem tudtam hova tenni a huzatot, anyukámnak meg vittem be puha meleg takarót, azzal be tudtam takarni. A következő nap SEM volt még huzat a lópokrócon, de lényegtelen.
Pénteken délután fél 4-kor az utolsó simításokat végeztem a szokásos pénteki feladataimon, amikor hívtak a kórházból. Ez sosem jó jel, ám mivel előző nap már ért ilyen élmény, vártam, hogy kit kapcsolnak. A 3. mondatnál kiderült, hogy 15.10 perckor, azaz fél órája elhunyt anyu. Olyan zsibbadásos érzés volt, főni nem volt éppen az irodában, nem is tudom, hogy vettem -e levegőt, valószínűleg igen. Kétszer részvétet nyilvánított a doktornő, keressük a kezelőorvost... (nahiszen...) a holmijáért pedig aznap vagy akár a hétvégén be lehet menni, ahogy alkalmas. Hivatalos sablon mondatok, a helyzetről semmit nem tudó ügyeletes orvos. Aznap már nem dolgoztam semmit. 15.40-42 között járt az idő.
Mindig azzal viccelődött anyu, hogy nem abba az alapbetegségébe fog belehalni, amiben immáron 6 éve szenvedett. Úgy, hogy a túlélés átlagosan 5 év. Így lett. Hogy mennyire a kórház lelkén szárad vagy akár a mi lelkünkön, hogy hagytuk két héten át méltatlanul szenvedni egy megyei kórház osztályán, nem tudom. Egyelőre a fájdalom erős, hullámzó és örvénylő. Néha mintha légüres térben lennénk, máskor mintha biztosítókötél nélkül egyensúlyoznék. Pedig már régóta nem ő gondoskodik rólunk, hanem mi segítettük őt...Árvák lettünk.
