9 ujjas

Hétvégén fánkot szerettem volna sütni. A kenyérsütő dagasztott és kelesztett, jó munkát végzett. Rajtam volt a sor. Kinyújtottam óvatosan az illatos, pillekönnyű tésztát, majd ajkaimon tündéri mosollyal hozzáfogtam, hogy kiszaggassam a fánkocskákat. Az illatuk , baracklekvárral együtt, máris az orromban volt. A harmadiknál beütött a katasztrófa. A pohár (magas, karcsú fehérboros) elpattant, megvált a talpától és csúnyán beleharapott a jobb középső ujjamba. Első izgalmamban, azt hittem, levágtam az egészet. Vér és vér és fájdalom, valamint apró üvegszilánkok garmadája. Jellemző rám, hogy vörös testnedvem látványától ájulás féle fog el...nem sokáig álltam hát a csap előtt, a hideg víz alatt. Máris éreztem, hogy meglódul velem a konyha. Sérült kezemet konyharuhába csavarva téptem a hálóba, ahová még éppen beértem a sötétség beköszönte előtt. Aztán mélyeket lélegezve magamnál sikerült maradnom. 

Tibi kidobta a fánk tésztát. Én meg bőgtem. Állítólag úgy, ahogy a kis nyuszik szoktak. Bőgtem, sírtam, zokogtam. Olyan szinten, hogy Tibi nem tudta eldönteni, mi a legnagyobb gondom. Sokkot kaptam, fájdalmaim vannak vagy a fánkot sajnálom. Magam sem tudtam eldönteni. Minden esetre hosszú évek óta először voltam képes sírni. Sírni. És nem meghatottságom vagy örömömben, hanem kínomban. Utána - ahogy Tibi megállapította, hogy megmaradok - szundikáltam egy sort. 

Szóval a nap üzenete, soha ne szaggassatok fánkot boros pohárral! 

UI: amiről még írni szeretnék:
- Maszkabál
- egyik szülinap a másik után

Ők mondták

Rajtakapom őket azon, hogy csokit ettek. Levették a dobozt a polcról és a kérdezésem nélkül megették a tartalmát suttyomban.
- Ilyet nem szabad csinálni! - hápogok.
- ....
- Figyeltek rám? Ezért milyen büntetést találjak ki?
Mire Zalán elém lép, villantja a szívtiprót és így szól:
- Szeretlek, anya....

***

Zalán az oviban felmászik az egyik kisasztalra az öltözőben.
- Én vagyok a világon a legszebb kisfiúúúú!

***

Réka és Apa tévét néznek.
- Óóóó... ott van Aranyhaj kastélya.
- Az a Big Ben, Réka. - így Tibim.

***

Zalán pancsol a kádban. Észrevesz a kád szélén egy ott felejtett borotvát (ejnye, anya!).
- Ott egy borotva. - nézegeti messziről.
- Igen, tudod, mire használja anya? - tudom, tudom, magas labda volt...
- Borotvál.
- És mit borotvál?
- Az állát.
Gyorsan eloszlattam ezt a tév eszméjét.

***

Zalán szörpöt is kér az ebédje mellé.
- Bár adhatnék szörpöt, Zalánom, de elfogyott....csak víz van. - közlöm a hervasztó hírt.
- Ó, a fenébe! - morogja teli szájjal. Szóval Swiper klasszikus mondata felett ő sem tud elsiklani.

(Swiper, a róka - Dóra, a felfedező meséből)

***

- Zalán, ki süti a kenyeret?
- A pék!
- És a cipót?
- A....cipósz.


***

Réka dicséri a kosztot.
- Nagyon finom a pizza, anya, isteni. Mintha nem is te sütötted volna!

Rajzolunk

Emlékszem, Réka 1,5 évesen profi színfelismerő volt. Erre a korszakára tehetők az első felismerhető rajzok (cica fej pl.), majd három éves korára már egészen klassz dolgokat papírra hajított, hogy a jelen helyzetet ne is magasztaljam. Ügyes, no. Aztán jött Zalán. Vele kapcsolatban nem voltak semmiféle elvárásaim. Fiúsanyuka ismerőseimtől nem ritkán hallottam, hogy Józsika, Marcika, Pistike középső csoportig nem sok vonalat húzott érdemben, jóval kisebb az érdeklődésük a rajz területén. Meg is lepett, hogy Zalán azért nem hagyta magát, két éves korára ő is abszolválta a színek elsajátítását, illetve csodahelyes madárfészket tudott papírra vetni, általában Réka rajzának a közvetlen szomszédságában, ha nem a kellős közepén....Merő véletlenségből, természetesen!

Zalánnal jóval kevesebbet is rajzolunk kettesben. Ő egészen más beállítottságú. Meseimádó, legó-rajongó, garázsépítő, autóbolond pasas. PASAS. Nem egy elhivatott rajzmániás, mint Réka, persze jó értelemben. Ha én rajzolok neki valamit, azon rág be, hogy ő olyat nem tud. Vörös a feje, durcás a képe, jön a "nemjáccsokvejed!" kezdető duzzogás. Ha hagyom rajzolni, engem biztat, hogy alkossak neki valamit, léccciii..... Itt egyfajta körforgás indulhat be, de akárhogy is, mindig nyüszítés és nyafi a vége.

Múlt hétvégén - kis szünet után - újra vettem filceket. Szigorúan mosható fajtákat, bár azt tapasztalom, a mosható féle sem mindig jön ki a gúnyákból, sajnos. A filc nálunk olyan, mint amikor kisüt a nap. Mindenki lelkesen rajzolni akar, mindkét gyerek. A végére a fülük is filces, a ruhájukról nem is beszélve, a szőnyegen mindenütt befejezett vagy félbehagyott művek díszelegnek, én meg szaladok a nyugtatóért a konyhába, ami nincs.....Pont ezért nem szoktam elsietni a filcek pótlását, ha egy adag beszárad, kifogy, tönkremegy, nekem is kell egy kis nyugalom a filces rohamok után.

Mindenesetre most nagyon örülök, hogy ezt a doboznyit megvettem, mert Zalán megajándékozott engem az első (a csigákat és manót nem számolva, nekik még szanaszét hevertek testrészeik a papíron) komoly alkotásával. Agyon lett dicsérve, fülig ért a szája a büszkeségtől. Remélem, ő is megszereti a rajzolást, sok öröme lesz benne és még nagyon sok szépséges alkotással megörvendeztet engem.

Krumpli emberke cica bajusszal

                                                                  NYUSZI!! Ő a kedvencem.

Fej-láb emberkék - az első filc vonások. A szemek még testen kívül, keresik a helyüket. :)

Hogy Réka sem maradjon ki, elárulom, hogy mostanában őkelme a színezésre kapott rá, ami eddig nem nagyon kötötte le soha. 

Önarckép - Rékáról tudni kell, hogy nem tud/akar irányítottan rajzolni. Ha azt mondom neki, hogy rajzolj valami karácsonyosat, rajzold le a családot, mérget lehet venni, hogy királylányt rajzol vagy királyi palotát. Esetleg felhőkarcolót pillangókkal és tündérekkel. Persze egy kis játékkal őt is lehet terelgetni, ennél a rajznál például azt játszottuk, hogy kanyarítottam egy "krumplit" a lap közepére, hogy egészítse ki, amire szeretné. Ez lett belőle. 

Egész pofás halpikkelyeket tud már rajzolni. Íráselőkészítésnél nem hátrány.

Megnőtt az ágy

Ugyancsak a hétvégén történt. Az egész egy ártatlan megjegyzéssel kezdődött, már nem is tudom, melyikőnk ejtette el, Tibi vagy én..... valahogy úgy szólt, hogy "lassan kinövi ez a lány az ágyát". Ami nem csoda, mert szinte hónapra pontosan 3 éve alszik benne (illetve nem alszik), így hát minimál hosszúságban persze, hogy idő kérdése volt a dolog. 

Az eredmény egy egész délelőttös nagytakarítás lett, ami csak a mellékterméke a lényegnek: Réka ágyát meghosszabbítottuk, kihúztuk. Merthogy olyan ágyat vettünk neki annó, ami képes arra, hogy vele növekedjen.  Most kb. 160 centis és még "van benne" 40 centi. 

Az utóbbi időben tényleg alig fért el az ágyában. Persze ő nem panaszkodott. Telerakja minden vacakkal, plüssel, babával, mütyűrrel, hogy aztán ő maga már alig tudja bepréselni magát az ágyába. Nagytakarítások alkalmával bámulatos mi mindent találok a matraca alatt, mellett,alatt. Már egész rutinos vagyok, de még mindig képes meglepni. Például dugi diók, mogyorók, mókus módra. Páratlan zoknik párosával. Gombóccá formált pizsama alsó vagy felsők. Sosem együtt a kettő. Mesekönyvek, ceruzák, bizsuk, túrirudipapírok (pedig ágyban nem eszünk) kilyukadt lufik, kerék nélküli kisautók, illetve amit én már SZEMÉTnek nyilvánítok, de számára még kincs. Azokat is az ágyban rejtegeti. És a többi és a többi. 

Jelen állás szerint 110 centis a leányzó és 140 centin fetrenghet kedvére. Ahogy rendbe raktuk a szobát, a gyerekek birtokba is vették az ágyat, mint megnövekedett játszókuckót. Egyébként ugyanúgy velem alszik minden éjjel, szóval ebben semmi változás megnövekedett ágy ide vagy oda. Csak nekem furcsa egy kicsit olykor, el-eltűnődök, hogy ki alszik ebben a ménkű hosszúúúúú ágyban?????

Réka kontra PedAssz.

A "gyerekverős botrány", mely soha meg nem érte a botrány fázist, elcsendesült. Az igazság kiderült - egy igen szűk kör számára hozzá is férhető - a felek kerekasztal mellett átbeszélték a témát és az ügy lezárva. Pont. Bennem, kvázi, kívülállóként, elég sok kérdőjel maradt, legtöbb kérdésemre nincs válasz vagy ha mégis, a lehetetlent kívánom, úgy néz ki. Valahogy mégis megkönnyebbültem; teher volt ez valahogy, ez (is) megviselt, csak rágódtam rajta, forgattam magamban, egy olyan ügyet, amelyre nincs megoldás...Max. ha én magam lépek, az pedig, úgy vélem, nem Réka érdekében állna (gyk: ovi váltás, megint...)

Ma (szerda) reggel vidáman bocsátottam be leánykámat a csoportszobába. Pontosabban ő volt igen vidám, csacsogó, szökdécselő kis virágszál. Kétszer visszaszaladt hozzám repetáért pusziilag, a kis szeleburdi. Katával együtt kezdték ma reggel az óvodát, az adott okot a külön vidámságra. Ahogy pakolásztam, öltözködtünk kinn a folyosón, egyszer csak elkaptam a PedAssz. (Ildi) tekintetét a csukott ajtón keresztül (ami, nyilván üvegből van, nem vagyok varázsló) és mondanám, hogy gyanakodtam, valami nem stimmel, de nem. Vagy csak iciripicirit. Aztán közelebb léptem, hogy megnézzem, eszik e az én leánykám, legalább vajas kenyeret, ha már az utálatos tojáskrémes kenyér van menün...vagy csak teát iszik?

És akkor azt láttam, hogy Réci nekem háttal zokog az asztalnál. Nem kicsit, nagyon. Előtte egy Balaton formájú tea tócsa, a padlón ugyanez kisebb méretben. Benyitottam és feltettem ama költői kérdésemet, hogy mi történt, amit szerintem az adott zsivajban senki meg nem hallott rajtam kívül. Válasz nem érkezett. Réka kiszaladt hozzám, átölelt. Regisztáltam, hogy max. fordulatszámon sír. A PedAssz. ekkor Katát küldte el a mosdóban elhelyezett felmosórongyért, amit Katus be is vitt neki. Leültünk az öltöző padjára (full kabátban, sapkában, Zalán egészen finomra párolódhatott....) és hagytam, hogy megnyugodjon a leányzó. Nem volt annyira egyszerű. A PedAssz. visszavitte a mosdóba a teás felmosóizét, majd visszavonult a csoportszoba mélyére. 

Réci aztán hamarosan elengedte a nyakam, normál ütemben vette a levegőt, felszáradtak a könnyei, de csak Kata tudta elmondani, hogy a PedAssz. rászólt. Én akkor úgy döntöttem, nem hagyom csak úgy elsuhanni mellettem ezt a helyzetet. Bár lehet, hogy jobban tettem volna, nem tudom.

Benéztem az ajtón és odaszóltam a PedAssz.-nek, hogy legközelebb úgy beszéljen(ek) - nem tudom, miért jött a többesszám, talán ösztönből - legyenek szívesek, a Rékával, hogy az ne zokogjon utána, ha lehet. Erre Ildi kijött hozzám a folyosóra, hogy nem történt semmi; annyit mondott Rékának, hogy nincsen semmi baj, hozza a felmosórongyot. Igen? Igen. És ezt így mondtad neki, ahogy most nekem? Igen. Mindig így szoktunk beszélni a gyerekekkel..... Na ez az utolsó mondat a szemem közé odabökve valahogy betette a kaput. Ez akkora kapitális hazugság, hogy a plafon csak azért nem szakadt le, mert frissen van felújítva az óvoda. 

- Jó, ha azt mondod, így történt, akkor rendben van. Elég érzékeny leányzó a Réci.... - talán ezt kellett volna mondanom. De nem ezt mondtam! Hanem. 

- Igen, persze, kár, hogy én nem így hallom.... - mire a PedAssz ahogy volt, sarkon fordult, otthagyott és visszatért a csoporthoz. Megsértődött. 

Mondanám, hogy nem érdekel. Persze, érdekel. Mondanám, hogy talán Ildinek van igaza. De nem mondom. Mégis hogyan kell szólni egy vidám ötéveshez ahhoz, hogy az pillanatokon belül fullasztó zokogásban törjön ki? Én ismerem a lányom. Van az a hangsúly, van az a szóösszetétel....Nekem kellene megtanítanom egy PedAssz.-t, hogyan kell szépen beszélni a gyerekekkel? 

Az egész, tudom, nem nagyon dolog. Nem nagy cucc, sőt, egészen hétköznapi dolog ebben a csoportban. De a fenébe is, piszok nehéz immunitást szerezni, meg nem látni, szó nélkül megállni az ilyesmit. Legalábbis nekem. Akinek egyik gyenge pontja, ha leánykáját kontrollálatlanul sírni látja.