Diplomaosztók

 

Egyszer valamelyik kiránduláson a buszon beszélgettek a csajok, hogy kinek hová jártak a felmenői, rokonai egyetemre, fősulira, valami ilyesmi. Csak arra emlékszem, hogy elhangzott az ELTE Jogi Kar, a Corvinus, a Műegyetem és amikor a Cambridge-i Egyetemet is felfűzte Réka a mondandói sorába, az ofő eléggé döbbentem hátrafordult az ülésében Réka irányába, hogy mi van?!

A keresztlányom pedig tényleg felvételt nyert 3 éve Cambridge-be és most július másodikán át is vette a diplomáját a Homerton College-ban. Fantasztikus 3 év lehetett, annyi mindent magába szívhatott, ami egyszerűen kimondhatatlan és itt nem elsősorban a Harry Potter filmmel való számos hasonlóságra gondolok. Egészen biztosan felejthetetlen és kíváncsi vagyok, milyen hangulatban hagyta el a kolesz szobáját és az egész egyetemet....Ahogy őt ismerem, amolyan nem végleges búcsút vett a helyszíntől. 

Cambridge-be nem mehettünk, 2-3 meghívót kaptak a végzősök per fő összesen, ráadásul útlevelünk sincs, viszont Tibi unokaöccse is idén nyáron vette át diplomáját Gödöllőn, öt év után, ráadásul a keresztlányomat megelőző napon, azaz pénteken.  Ez a hét tehát a diplomaosztók időszaka volt. 

Féltem ettől a bulitól a nagy meleg miatt, de szerencsére nem szabadtéren rendezték meg, hanem a Gépész kar aulájában. Egyből hangulatba jöttem, amikor megláttam azt a hatalmas bronz dísz falat az aulában. Réka szerint olyanok voltak, mint a becsapódó bombák a túloldalról nézve, nekem apró magocskák jutottak eszembe, amelyek utat törnek maguknak a kemény, adott esetben (és jelen esetben a nagy aszályban) száraz talajban és ez az élet egyik nagy csodája....de tényleg, belegondolunk, hogy ez mekkora csoda? Hogy lesz vetőmagból kalász és abból kenyér például? 

Az egész diplomaosztó olyan meleg (hőmérséklet is volt, meg kell hagyni) és családias hangulatú volt, tényleg jó volt jelen lenni és tanúja lenni az egésznek.  A fotózást követően itthon folytattuk a bulit Dió esti sétájáig. Klassz volt. 

Úgy néz ki, lesz beugró vízgázos a bulit (melót) lemondó helyett. Legalábbis nagyon drukkolok, hogy most már nem mondja le az új banda. Holnap bele is vágnak, leszedik amit le kell és szerdán ha minden igaz, tud is romlolni a burkoló. Hurráááá! Mondjuk, egy-két hétig nem lesz melegvíz, de most ez nem annyira zavar. 

Meglepő és ijesztő

 

Ja, és abszolút kiborító. 

Ez három külön esemény volt, és bár eredetileg csak kettőről akartam mesélni, a harmadik visz mindent. 

Meglepő volt az, hogy Zalán lekódolta a céges telefonomat, puszta passzióból. Általában van rajta kód, de ezért vagy azért egy ideje nincs a pin kódon kívül semmi. Reggel levettem a töltőről, bekapcsoltam. LÁttam ugyan, hogy valami fura van rajta, de mivel életre kelt és késésben voltam, nagyon nem foglalkoztam vele. Hanem aztán amikor telefonálnom kellett volna, kiderült, hogy olyan funkció nem elérhető. Betűs és számos kódokat kért. Hát videóra kellett volna venni az arckifejezésem. Hirtelen nem tudtam, hogy reggel én bénáztam el valamit vagy mi a bánat történt. Nem lehet azonban olyan észrevétlenül, tudattalanul valamit lekódolni, főleg betűk és számok kombinációjával.Sok mindent elfelejtek vagy kimegy a fejemből, törlődik, mintha soha meg nem történt volna, de azért ennyire még nincs gáz. 

Rögtön hívtam az elsőszámú gyanúsítottat, Zalánt, pont vele volt Tibi is. Ő rögtön hárított és kategórikusan cáfolta, hogy bármi köze lenne az ügyhöz. Továbbra sem értettem semmi, azon füstölögtem, hogy valami bűvésztrükkel biztosan el lehet érni, hogy gyári visszaállítással valahogy kikerüljem a kódolást. Addig is használtam a saját telefonom, hurrá. Picit csodálkoztak olykor a vonal túloldalán, hogy nem volt számkiírás, de lapultam, mint dinnye a fűben. Persze a Főni külföldön, úgyhogy még ő sem tudott segíteni. 

Aznap este már ágyban voltunk, de még Zalán a mi ágyunkban hentergett, beszélgettünk, mikor teljesen váratlanul kibökte, hogy ő kódolta le a telefonom, a kódot megtalálom a táskámban. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak vagy mit gondoljak. Egyáltalán igaz-e. Reggel nyilvánvalóvá vált, hogy a Zalán által megadott kombináció a helyes. Nem értem, hogy miért jó lekódolni a CÉGES telefonom. Nyilván azt gondolja, hogy egész nap sudokuzom rajta vagy a youtube-ot hallgatom, telefonálni meg minek? Egyáltalán nem értettem és nagyot csalódtam, hogy ezt meg tudta tenni velem.... Persze cserében most nincs telefonja, sem tablet, a laptopja kódolt - ilyen marha menő dolga van. Viszont a tévét már csak nem csomagolom el, max a távirányítót tudom elrejteni, ha éppen formában vagyok. 

Az ijesztőt Réka produlálta valamelyik forró estén, talán szerdán. Olyan perzselően meleg volt aznap, amilyet talán még nem is éltem meg úgy, hogy bringával hazafelé tekertem átlagos tempóban, nehogy kinyiffanjak. A menetszél úgysem ért semmit, az pedig, hogy a szemgolyóim meg akartak sülni (szintén a menetszélben), nem akartam elhinni. Az ellen hogy lehet védekezni? Hát nem sok ötletem volt. Egy üveg jéghideg víz mindig volt nálam, de csak egyszer nyúltam hozzá a héten, amikor napközben valahogy kevesebb kedvem volt inni, így nem voltam eléggé hidratált.... 

Szóval ezen a forró napon Réka lovagolni volt hivatalos 7 órára. Furán néztem rá, amikor a fekete lovaglónadrágját, csizmáját magára öltötte, de ő kitűnően bírja a meleget, igazi nyári gyerek (valaha én is az voltam, ám nagyjából 30as éveim óta vagy amióta először terhes lettem - a kettő közel van egymáshoz) egyre kevésbé tudom elviselni a meleget, egyszerűen leszívja az erőm, mint egy vámpír és kóválygok, mint egy szomjas pelikán egész nap. Vagy hát kóvályognék, de ugye létezik olyan, hogy légkondi.....

Réka már nem úgy lovagol, mint akár néhány hónapja (vagyis szoros kontroll alatt), hanem kap egy lovat, aztán azon kell egyenes vonalban, átlóban, jobbra- balra ügetnie, kétpontos lovaglás meg ilyenek. Általában nagyon békés, nyugodt pacikat nyüstöl, de most Virág hátára pattant, akit annyira nem ismert. Azt tudta róla, hogy kedves ló, egy kanca, nem túl nagy termetű, de ennyi. Mikor azonban kicsit nógatta már a nyeregben űlve, a ló hirtelen megugrott és vágtában tört ki. Réka még nem tanult kifejezetten vágtázni a lóval, bár nem tudom, pontosan milyen tananyag van előtte és utána. A lényeg, hogy mindkét lába kicsusszant a kengyelből, a kantárt pedig nem meghúzta, hanem eleresztette, szóval a ló tényleg nem tudta, hogy most mi van. Átugrott valami nagy bokrot, aztán megfordult, visszatért a homokos pályára, ahol Réka lecsusszant róla és belefúródott a talajba. Majd visszaügetett az istállóba, a biztonságba. 

Szerencsére nem esett baja, bár az egyik vádliján van egy patkó lenyomat....ő persze, mármint Réka, nem panaszkodik. Rögtön a ló után ment, visszahozta a pályára és visszaült a nyeregbe, ami egész bátor dolog szerintem, ha nem is meglepő, hiszen annyira szerelmes a lovakba, hogy eltűnődök olykor, vajon ez normális-e még. 

Réka tehát túlesett egyfajta tűzkeresztségen, leesett a lóról és visszamászott oda.....Persze kipirult, izgatatott, csupa mosolya arccal tért haza, hogy ez is megvan. 

És hát a harmadik ügy. Csütörtökön telefonált a Mester, hogy jövő héten tudna is kezdeni a fürdőszobán. Úgy megörültem, végre.  Nagyjából 3 percig tartott a boldogságom (pedig még nincs is kész), aztán visszahívott, hogy vízgázos viszont bedobta a törölközőt, lemondta a munkát. Hiába ajánlották őt többen is, hiába szóltunk hónapokkal korábban, hogy egyeztessena burkolóval, nekünk egész nyáron megfelelő, dolgozhatnak, amikor "ablak"van a naptárukban két nagyobb projekt között. Hiába. Ezt ugyanúgy nem értem, mint Zalánt és itt ég inkább igaz, hogy tehetetlennek és megalázottnak érzem magam, hogy ezt meg lehet tenni velünk. Úgy, hogy tele van a garázs káddal, csempével és mindenféle fürdőszoba cuccot rejtő dobozzal. 

Pénteken hozott egy másik szakit a burkoló, hátha bevállalja extra melónak. Kb. 2 nap munka az egész egyébként. Ő egy idősebb úr, úgy néz ki, mint a Szomszéd Nője Zöldebb filmben Jack Lemmon apja. Egyből sóhajtozott, hogy huhh, első emelet, ez már neki nagyjából határeset...aztán kiderült, hogy az emeleti fürdőszobáról van szó, szóval trappolhattunk felfelé. Feltett ezer kérdést, megnézett minden csapot a garázsban, aztán másnap visszahívott, hogy nem tudja elvállalni, neki ez túl nagy munka. Hát most egyiknek túl kicsit, másiknak túl nagy....A lényeg, hogy itt vagyunk július elején vizes és gázos nélkül, egy 20-án nagy projektba csapó burkolóval és elegem van az egész rohadt felújítás történetből. Legjobban a víz-gáz szerelőket utálom. Na kivéve azt, aki végül majd megcsinálja, ha elég szépen könyörgünk. Kérdés, hogy mikor. Melyik nyáron? 

Fenn a csúcson

 Vagyis Galyatetőn. 955 m magas plusz 30 méteres a kilátó.

Igazából nem is értem, hogy hagyhattuk ki eddig, amikor a panorámája csodálatos és a legmagasabban fekvő kilátónk Magyarországon. Egy rövid erdei séta után kötöttünk ki viszonylag gyorsan a kilátónál, nagyon nem voltunk lelkesek, gazda nélküli kutya bóklászott az erdőben, itt is, ott is nyaralók, csoportosan, nem megszokott magányunkat élveztük az erdőben. Mindig jött valaki, az a valaki általában rettegett a kutyától. Dió hiába jött láb mellett, meg kellett kötni, innestől fogva a kutyának minden baja volt…Sebaj, a szolnoki 36 fokból menekültünk fel a 26-ba, nem panaszkodtunk egyébként, páratlan volt….

A kilátó nem 24 órás, este nyolckor bezár annak ellenére, hogy ki van világítva. 200 Ft-os érmével működik, vagyis 800 Ft-unk bánta, de amúgy nem sajnáltunk mi semmit, csak meglepődtünk, hogy vannak térítési díjat szedő kilátók. Ha állagmegóvásra szánják a 1934 óta ott álló (persze azóta 2016-ban felújított) kilátót, fizetnénk többet is akár. Az fontos, hogy pontosan 200 Ft- os érmével működik, semmilyen mással, szóval most előny volt, hogy én vagyok a családban az aprópénzes, a vasas…még más túrázónak is váltottam fel 2 db százast 200 Ft-os érmére. Elvileg át lehet mászni a szerkezeten, de hát na….nem vagyunk mi állatok.

Dió ragaszkodott hozzá, hogy felmasírozzon velünk a csúcsra, mit ne mondjak, rokonlelkek vagyunk, a második szintnél már remegett a lába és furán a földhöz lapult volna, de így csak a lépcsőhöz tudott járás közben. Azért nem állt meg, nem fagyott le - az történik , ha tényleg nagyon fél. Én csak kapaszkodtam a korlátba kissé görcsösen, próbáltam nem firtatni, mi van a lábam alatt a rácsok között. Diót vitte a belénk vetett bizalma, ami egyébként klassz dolog. Jut eszembe, a Karancsról ölben jött le, szóval ő is vagy edzettebb lett....

Ahogy róttuk a lépcsőket felfelé, Karancsos tapasztalatainkra tekintettel Tibi folyamatosan a fülembe ordított mögöttem, hogy „nenézzle!”’, „nenézzle” és ilyenek, amitől még jobban éreztem magam. Fenn a kis körteraszon én inkább ragaszkodtam a bitumenes, tömör középső részhez a két paddal. A gyerekek bezzeg…..azok nem ismerik a félelmet.

A panoráma viszont csodás, állítólag a Mecsekig ellátni, hát én örültem, ha megtaláltam a Börzsönyt vagy a Cserhátot vagy csak egyszerűen bambultam csöndben, semmire sem gondolva, hogy ez már megint mennyire nagyon festői. Kavartunk még egy kicsit az erdőben, folyton jött valaki szembe, szóval ide sem jövünk többet kutyával , de kellemesen elfáradtunk.

Az autónkat megközelítve arra gondoltunk, hogy beülünk abba a kecskés fogadóba, ami előtt tényleg áll egy életnagyságú kecske. Kellemesnek tűnt a kerti padok sora és nem volt zsúfolt. Dió vadként kezelte egyébként a kecskét egészen addig , míg közvetlenül össze nem szimatolt vele. Vicces volt. Ott elvesztette rögtön az érdeklődést. Fa kecske…nyilván.

Pechünkre benn ült 3 vadul csaholó földszintes fekete tacskó, úgyhogy nem erőltettük a dolgot. Mire pedig távoztak a közeli kempingbe a mázlisták, a gyerekek a gyöngyösi Meki után áhítoztak, amit mi már eléggé ununk….talán lassan a gyerekek is.

Múlt héten pénteken volt a beiratkozás a gimibe. A lovas táborból vágtatott át Réka, bár átöltözött, nem volt gond. Befizettek mindenféle díjat, választott tesi pólót – feketét és a sál és a nyakkendő közül ő a nyakkendőt választotta….Nem nagyon értettem miért, de aztán láttam, hogy a sál elég ronda, szóval nyakkendő marad. Nem ez a legfontosabb, én értem, de mibe telne normális nyakkendőt/sálat megfizettetni a gyerekekkel? Amiben menőn néznek ki, amire büszkék, hogy viselhetik és ami jól áll nekik? Na mindegy.

Leadta Réka, amit le kellett, fotó, diákigazolvány kód, bizonyítvány, önéletrajz, aztán kb. ennyi is volt. Pár sandítás az osztálytársakra.....Ősztől folytköv.

A Kréta rendszerbe beírtam az adatokat, összekötve az ügyfélkapuval minden nagyon flottul ment, sok dolgom nem volt (remélem, minden adatot megadtam, amit kellett.) Sajnos pénteken már július, nagyon száguld az idő, olyan jó pedig most, nem akarom a szeptembert……

UI: A hétvégénk nagyon klassz volt, pénteken este moziba mentünk, az a 4 jegyet lőttük el, amit még karácsonyra kaptunk. Minket ismerve az teljesen normális, hogy a jegyek másnap már nem lettek volna érvényesek. Top Gun Maverick-et választottuk/tam, mert jókat hallottam róla és gondoltam, azon a fiúk sem alszanak el. Hát mit mondjak, kapaszodtam az ülésembe frankón, pedig nem is sokdés előadás volt, elégg elfáradtam a 2-2,5 órás film végére, de élmény volt. Töménytelen mennyiségű üdítő és popcorn fogyott el, tesztelük a gyerekek hólyagját, 1l üdsit bepuszilva is végig tudták ülni a filmet. Bravo.

Másnap Kecskemétre ruccantunk át, hogy Réka eltapsolja a ballagási pénzét.....Úgy kezdődött, hogy nagy vígan beültünk az autóba, hogy akkor indulhatunk is, mire dörgés és villámlás, olyan zivatar jött, hogy csak piskolgtunk. Elgurultunk tankolni, még mindig esett. A gyerekek ettek egy-egy McChicken szendvicset a Meki drive-kinjében (tudom, nagyon gáz....), csak hogy menjen az idő. Mivel még mindig zuhogott és szakadt, majdnem hazafelé vettük az utunk, de valami azt súgta, hogy csak Szolnokon esik....és tényleg, mire átzötykölődtünk Tószegre, ami a szomszéd település, ott csupán csepergett.

Rékát beszabadítani egy plázába elég merész dolog, most rögtön a DM-ben kezdtük, majd a a Douglas-ban kétszer is megfordultunk. Az amúgy ritka pattanásaira vett valami ellenszert és választott magának életében először parfümöt. Kissé nagyképűnek találtam az eladókat itt, de találtunk kedveset is végül.

Este értünk haza, kellemesen elfáradtunk. A legjobb szerintem az volt, amikor vettünk egy halom könyvet Rékával a Libriben, majd áttelepedtünk a Frei kávézóba és a könyveinkbe merültünk. Nekem ez már régen nem szokásom, pedig Réka korában úgy ettem a könyveket, mint más a kenyeret. Egész éjszakákat átolvastam, hogy aztán hajnalban kiessen a könyv a kezemből és csak ebédidőre térjek magamhoz. De szép is volt!

A 100Ft-ossal működő mosdóban valahogy ott felejtette Réka a kis bizsu gyűrűit, így keserédes hangulatú lett buli, gondolatban megveregettem a vállam, hogy egyelőre nem engedem neki hordani a ballagásra kapott rohadtdrága értékesebb ékszereket. Hülyét kapnék, ha elhagyná őket. HIába szaladt vissza az egyik üzletből, már sehol semmit nem talált a mosdók mellett. A fiúk látványosan unatkoztak, nem sok üzletbe tértek be velünk, viszont vettek bubble tea-t 1800 Ft-ért, fél litert, amit eléggé a tarkómra szaladt a szemöldököm, de mindegy.....

Ez volt tehát szombaton és vasárnap vágtunk bele a Gatyatetős kirándulásunkba, mert Diócskát és saját sonkáinkat is meg kell mozgatni. Csodajó hétvége volt!

Kirándulások

 Mostanában két túránk volt, az egyik a Prédikálószékre (majdnem nem jutott eszembe a neve, súlyos a helyzet...) a másik a Pilis-tetőre, a Boldog Özséb kilátóra. Igazából tök mindegy, csak erdő legyen és szabadon lehessen engedni a kutyát, mert pórázon gyalázatosan mozog. Szóval olyan kirándulóhely kell, ahol kb. nincs senki más. 

Igazából egyik sem volt megterhelő, nem úgy voltam vele, mint a Karancson, hogy amikor leértünk a helyről, kb. úgy mozogtam, mint a Walking Dead-ben a figurák, kocsonya volt a lábam és totálisan, hullamód elfáradtam.....A Prédikálószékről Tibinek volt halovány emléke, aszongya, hogy keressünk egy kissé lepukkant parkolóhelyet az erdőben! ...Na hát ilyen volt sok, mit ne mondjak. Végül csak megtaláltuk, bár akkor már nem volt sem térerő, sem semmi. Nagyon meleg volt amúgy - az erdőben nem - szóval jelentős mennyiségű innivalóval indultunk el és bizony jó része el is fogyott. A kutya is megivott két kulacsnyit és még egy 5 l-es Szentkirályi "rózsaszín" víz is figyelt a csomagtartóban. 

Óriásplakát nem jelezte, hol kell nekiveselkedni a Prédikálószéknek, úgyhogy azt találtuk ki először, hogy csak úgy elindulunk egy túraösvényen az erdőben, felfelé. Tibi vakargatta a fejét, hogy valami neki nem stimmel, szóval végül megkérdezett egy fiatal párt a parkolóban (ők már végeztek a Prédikálószékkel) , hogy hol kell itt nekirugaszkodni a kilátónak? A gyerekek szerint ez vér ciki volt, hogy minek jövünk a hegyekbe, ha azt sem tudjuk, merre hány méter, de mivel nem volt térerő egyikőnknél sem, hát sok választásunk nem volt. Támogatjuk a kalandos kirándulásokat

, de most vágytunk arra a Prédikálóra, na. 

Kiderült, hogy egész rossz felé indultunk, át kellett menni az út túloldalára és ott nekivágni a hegynek. Hogy mekkora a táv, arról fogalmunk sem volt, ami nem annyira jó jel, már a Karancsnál is nagyon rosszul sült el, de Tibi szerint 1-2 .... óra. Hát oké. Volt egy szakasz, amikor egész sok emberrel találkoztunk, gondoltuk is, hogy itt van már a kánaán azaz a cél, de nem. Egy pontos szétváltunk, a gyerekek egy meredekebb, de talán rövidebb irányban indultak el felfelé....aztán visszahívtuk őket, nehogy végképp elveszítjük mindkettőt. Réka ereszkedés közben beleesett a csalánbokorban, de nagyon huszárosan viselte. Sokkal kevésbé visított, mint amikor váratlanul lekapcsoljuk a wifit....

Az út olyan dimbes-dombos volt, hol felfelé, hol lefelé, túlnyomórészt mégis felfelé leginkább - nyilván. Aztán egyszer elkanyarodtunk balra - és onnastól fogva már nem találkoztunk senkivel. Odafenn a kilátóban némiképp párás volt a levegő, szusszantunk egyet, ettünk, ittunk, fotózkodtunk, majd elindultunk visszafelé. Kb. 1,5 óra volt az út lefelé, 3-4 felfelé, már nem is tudom pontosan. Az biztos, hogy az utolsó egy órában annyira megfájdultak a lábujjaim a kis rózsaszín sportcipőben (semmi túracipő, nekem olyan nincs), hogy bármikor sírni tudtam  volna vagy csak egyszerűen nyüszíteni.  A puha felsőrészű cipőben a lejtőn előrenyomult minden lábujjam és lejöttek a csillagok simán a fák közé fényes nappal is.... 

A túrát szokás szerint a Mekiben zártuk, nehogy már amit elégettünk, azt ne szedjük rögtön vissza...

A másik túra, az a Pilis tetejére, legmagasabb pontjára irányult, az Özséb kilátóba, ha jól emlékszem 756 m magasan van. (Szolnok ugye kb. 80m magasan virít keményen.) Ez a ballagás másnapján volt, amikor senkinek nem volt kedve kirándulni szerintem, de Réka annyi vinnyogott és nyivákolt, hogy végül délután három óra után (!!!) elindultunk.  Strandidő volt, de mindegy. Kisakkoztuk, hogy ha fél 9-kor lemegy a Nap, akkor fél 10-kor lesz sötét (hála neked nyár közepe és hosszabbodó nappalok), vagyis fél 10-re mindenképpen vissza kell érni a kocsihoz. Volt egy felfelé kanyarodó kövesút, de neeeem, mi az erdőbe vetettük bele magukat, mint kiderült, az is egy opció volt, a rövidebb, de visszafelé már az úton trappoltunk lefelé.

Ez a túra is nagyon könnyű, szinte észrevétlenül emelkedünk, semmi izzadság és szenvedés, viszont nem rövid. Egy idő után rátaláltunk az úttestre és rajta néhány közlekedő túrázóval és onnastól fogva ragaszkodtunk hozzá, amíg tartott. Elhaladtunk az egykori rakéta bázis mellett is, ami Zalán fantáziáját nagyon izgatta, de beljebb, a kongó beton termekbe be nem tette volna a lábát. 

Egész hirtelen termett előttünk a kilátó, nem úgy volt, mint a Juliánusznál, hogy utolsó lélegzetemmel kapaszkodtam fel a csúcsra.....Fotóztunk, pihengettünk, nézelődtünk és még fenn volt bőven a nap, amikor elindultunk lefelé. Közben találkoztunk nyuszival és őzzel is többször is, a kutya nagyon izgatott volt, ő talán a legjobban, de persze nem engedtük be az erdőbe. Negyed 10-re értünk le és pont éjfélre értünk haza, mert persze még vacsorázni muszáj volt a Mekiben, mint mindig.....

Van még célpont bőven.  Hív az erdő, hív minden hegytető, bérc és kilátó.

Titkon remélem, hogy idén még sor kerülhet a Székelykő meghódítására is....majd meglátjuk. Korábbi szállásadónk a Tordai hasadék környékén nem kutyabarát, úgyhogy Diócskával sajnos más lakhatást kell keresni erdélyi napjainkra, ha tényleg újra átruccanunk. 

Komplex

 

C vagy B2, ki hogy ismeri mindegy is, ezt a nyelvvizsgát próbálta meg megugrani Réka február helyett végül májusban. Eredetileg úgy volt, hogy nem mer nekimenni, majd augusztusban vagy szeptemberben....vagy majd egyszer. Aztán valamiért, talán mert volt két másik pályázó is a májusi időpontra és úgy vélte, ő is van olyan szinten, mint ők ketten, jelentkezett a májusi nyelvvizsgára (BME - egynyelvű). Igazából nem is készült rá minden erejével, oldogatta a feladatlapokat, de már a nyelvtant, ami új volt, nem tanulta meg belőle, sem a szavakat....Szóval kb. azzal a tudással ült be megírni, elcseverészni, amit magára szedett az órákon. Az sem volt kevés, hiszen az 5 alap óra mellett volt még 2, olykor 3 felkészítő óra is...ami elég nagy megterhelés tud lenni, igaz, megszokták harmadik osztály óta...

Reggel nézegettem a telefonom, hogy jött-e email a nyelvvizsgaközpontból, de semmi. Vonogattam a vállam, hogy hát oké, olyasmi rémlett, hogy huszadikától lehet eredmény,hát valami majd lesz. Az eddig nyugalom helyét átvette a gyomromban némi csomó. Nem sokkal később rám írt E. anyukája, E. együtt vizsgázott Rékával. Kérdezte, hogy be tudtam-e lépni a rendszerbe, mert neki csak a homokórák peregnek és már tiszta ideg. Mit csinálok erre? A homlokomra csapok, hogy én idióta, az eredmény ugyanott van, ahová a jelentkezést leadtam. Ahogy erre rájöttem, már csak két kattintás és előttem volt egy excel tábla szerű izé. Fékezhetetlen agyvelővel - ja nem - pár másodperces adatfeldolgozással rájöttem, hogy a részletes nyelvvizsga százalékok néznek vissza rám. Háromszor megnéztem, hogy biztos jól látom-e, de hamar nagyon jó kedvem lett. Megcsinálta. Anélkül, hogy egy tételt kidolgozott volna. Tojt a magántanárra is, abba is hagytuk, nem kellett neki. Nem szaggatta az istrángot, csak annyit tett bele, amennyi éppen elég volt. De elég volt és most úgy zárja a nyolcadik osztályt, hogy német nyelvből középfokú komplex nyelvvizsgája van. Remek, csodás, fantasztikus eredmény, 8 év munkája, 8 év gyümölcse. Meg vagyok elégedve, büszke vagyok rá, most már végképp hátra lehet dőlni és élvezni a nyári szünetet. Éljen, éljen, hurrá, hurrá!