Hatodik nap - hétfő

Hatodik nap reggele sem hozott igazi áttörést. Sőt, nekem úgy tűnt, hogy minden csak egyre rosszabb lesz. Elköszönéskor Rékának esze ágában sem volt csak úgy "elengedni", görcsösen ragaszkodott hozzám. Ahogy a kis asztalkánál ültünk, figyeltem ahogy rajzol, még arra is képes volt, hogy átvegye a ceruzát a bal kezébe, csak hogy kezembe csimpaszkodhasson, fel ne álljak csak úgy, hirtelen....

Megvártam, hogy az óvónéni levezényeljen egy rendrakást a nagyobbacskákkal és legyen ideje leülni az asztalunkhoz, majd szóltam Rékának, hogy cupp-cupp, legyen jó kislány, most már ideje mennem. Ebéd után azonban itt leszek érte és együtt elvisszük sétálni Zalánt, jó???? Érdemben nem válaszolt. Elkeseredetten sírni kezdett, max. hangerőn. Ennek ellenére felálltam és szépen lassan elhagytam a szobát. A küszöbről azért még visszanéztem, láttam, hogy L. óvónéni a pártfogásába veszi....Tudtam, hogy ez a sírás a "majd az idő megoldja" kategória nélkülem....és azt is, hogy nem mehetek vissza megvigasztalni. Odakinn vártam pár percet, azt nem tudnám megmondani, hogy kettőt vagy tizet, a lényeg, hogy a leánykám zokogása nem csillapodott. Egy darabig idegesen babráltam a sálam a jól fűtött óvoda folyosóján, aztán célba vettem a  kijáratot. 

Délután fülem hegyezve léptem az oviba....És csönd volt, semmi sírás és ordítás, csak béke és edénycsörömpölés, de abból jó sok. Egyik várakozó anyukától megtudtam, hogy a Katica csoport még csak pár perce kezdte az ebédet, vagyis volt időm bőven. Réka gyors evő, így nem is lepődtem meg, hogy elsőként lépett ki óvónénistül, uzsonnástul az ajtón. M. óvónéni elmondta, hogy ügyesen evett, nagyjából be is lapátolt mindent (naná, hiszen tejbegríz volt menün). Nem volt sírás sem, ügyes ez a lány. 

Megöleltem Rékám, puszit nyomtam a képére, legeltettem a szemem rajta, hisz már 3 órája színét sem láttam. Hm....nem voltam benne biztos, Rékám mintha picit visszafogottan viselkedett volna. Finoman szólva sem ugrott a nyakamba, csak egy mosolyra futotta tőle....Mindez valahogy azt az üzenetet hordozta számomra, hogy haragszik rám némileg. Akárhogy is, igyekeztem ezt a gondolatot elhessegetni a fejem fölül.

Aztán öltözködni kezdtünk, Rékám csendesen babrálta uzsonnaként kapott szomorkás szalámis zsemléjét.  L. óvónéni is kiugrott hozzánk egy percre, hogy beszámoljon róla, nagyon ügyes a Réka, délelőtt sokat rajzolt, majd segített neki pakolászni, ezt azt rendezni...szóval ahhoz képest, hogy második hete szoktatjuk, nagyon jól halad minden, napközben már egyáltalán nem volt sírás. Az udvaron is vidáman játszott a lelkem, amit hm....bizonyított hihetetlenül koszos nadrágja. Csak pislogtam, amikor L. előhúzta az egyik fűtőtestről. Nem tudom, mit művelt Réka, de valami olyasmit, ami a sárban birkózáshoz nagyon hasonlíthatott. 

Itthon aztán olyat tett, amit még soha, megevett egy EGÉSZ zsömlét. Nem csak a puha részeket, hanem a héját is, hogy úgy mondjam, szőröstül-bőröstül. És utána ivott a poharamból, melyben VÍZ volt. Há kettő ó. Ez már a második vívmánya az óvódás létnek (az első a "vécébe' kaka" volt). Már nem jártunk hiába!

PS: Itthon aztán kiderült, hogyan hagyta abba a sírást reggel Rékám. L. "megfenyegette", hogy elveszi tőle a hátizsákját, a Fifiset kincsestül, ha nem hagyja abba. Réka elmondása szerint a könnyek azonnal felszáradtak. Hát el tudom képzelni. 

Szóval van egy M. óvónénink, a vécére-erőszakolós és egy L, a zsarolós. Hehehe.....Egyébként nincs bajom az óvónőkkel (Bár....nem is vagyok tőlük és erőfeszítéseiktől elájulva...Egyáltalán nem....) Főleg L.-lel, mert tegnap végre az ő szájából elhangzott egy ének. Réka ugyan nem tudta megmondani, mit énekelt (remélem, nem valami slágert mormolt a bajsza alatt mondjuk Caramelltől vagy Eminemtől.....) de legalább ÉNEKELT, könyörgöm.