Hurrá, nyaralunk! - A Berekben

Másnap reggelre Réka orcáján megjelent egy 20 forintosnyi szúnyogcsípés nyom. Ami rapid ütemben növekedett, délutánra egészen eltorzult tőle az arcocskája. Mintha hörcsöggé kezdett volna átalakulni és a pofazacskójában rekedt volna egy egész dió. Addigra nem volt olyan pénzérme, ami leírta volna a bőrpír nagyságát....Hiába, mi nem nyaralhatunk úgy, hogy bizalmi viszonyt ne építsünk ki a helyi patikussal....(Tavaly ugye mindkét gyerek beteg volt, mire Sümegre értünk...még a gyermekorvost is megismertük, sajnos)

Patikárosné (kezdetben morcos, később beszédes helyi lakos) ajánlott zselét csípésre, de azon már túl voltunk, rá sem hederített a RékaArc. Adott hát kálcium pezsgőtablettát, melyet három napon keresztül nyomattunk. Hétfőn csípte meg valami (vagy keddre virradó éjjel) és péntek reggelre tűnt el az egész abszolút nyom nélkül. Valami fertőzött/permetezett szúnyog csíphette meg? Amíg hörcsög üzemmódban létezett, akadt aki kíváncsian-fürkészőn megnézte szegény Rékát, máshogy, ahogy ahhoz hozzá vagyok szokva. Főleg az étteremben. Szerencsétlen kislány, karja törve, arcában valami daganatféle....Részvéttel pislogtak a szüleire....

Kedden a Kányavári szigetre látogattunk, ha jól emlékszem, a Búbos vöcsök tanösvényen trappoltunk végig. A helyszínre érve egy bajuszos hölgy elkért tőlünk 380 ft-ot /óra a parkolásért. Mivel más belépő nincs, ezt lenyeltük, bár kilépéskor újabb 400 Ft-unk bánta a túrát. Jómagam lelkesen nekiduráltam volna magam a kb. 2 kilométer hosszú ösvénynek, ám éppen ebédidő volt akkorra és mivel a Dedek meglehetősen hiányosan táplálkoztak reggelente, hiába a terüljasztalkám, hát ebéddel indítottuk a programot. Bevágtak egy felnőtt adag gyrost ketchup-pal kettecskén. Mi Tiborommal csak hűs ásványvizet kortyolgattunk, a kiadós reggeli nálunk még eleven élt gyomrunkban. 

Ahogy mindenki elégedett és jóllakott lett, felsétáltunk a fa hídra, ami kb. 10 éve épült/felújítódott. A szigeten összesen 250 madárfajt figyeltek meg eddig, bőven láttunk szárcsákat, gémeket nyugodtan táplálkozva a nekik térdig érő vízben. Kicsit olyan volt, mintha a Tüskevárba (gyerekkorom kedvenc, rongyossá olvasott irodalma) csöppentem volna ott a berekben. Hosszan elidőztünk a hídon, figyelve lenn a Kis-Balatonon úszó tavirózsákat, madarakat, hogy a végén Réka megfenyegetett, hogy ha még egyszer meg találunk állni a hídon, ő bizisten nem tudja, mit csinál. De hát olyan nagyon szép volt ott!

 

Maga a tanösvény a gyerekek számára szerintem fárasztó volt, legalábbis a kb. 29 fok melegben. Az ötödik tájékoztató tábla után meg sem álltak, hogy megvárják, míg elolvassam, mi áll rajta, a tizediknél a hideg rázta őket tőle. Talán Zalán jobban élvezte a sétát. 2 km oda, 2 vissza... Rékáról nem is készült értékelhető fotó...lényegében végignyafogta az egészet. Í
Emígyen:

 Visszafelé a szúnyogok is megtámadtak bennünket, szúnyogriasztó ide vagy oda....Én élveztem a sétát, főleg az árnyas fák alatt. Nem éreztem, hogy terhemre lenne az egész. A kilátó (nem az egyszintes, az megvan) sajnos éppen építés alatt van, csak az alapjait csodálhattuk meg.

Zalánnal, akire rá van írva, hány éves, el ne felejtse.

 

Ahogy kellőképpen lefáradtunk a Kányavári sziget szépségében, várt ránk még egy állatsimogató is, amely pár száz méterre található a szigettől. Nehéz eltéveszteni méretes kapuját. Valamikor mezőgazdasági TSZ lehetett, amely láthatóan csődbe ment valamikor a nem túl  távoli múltban. Valaki megvette, hasznosítja, többek között állatsimogató céljából. Sajnos nagyon érződik rajta a pénzhiány, az elhanyagoltság, eladó is az egész terület, úgyhogy számomra inkább szomorú élmény volt ez a látogatás.

A bejáratnál egy  barátságos puli fogadott bennünket. Mire megvettük a jegyeket, addigra elnyúlt az ajtóban, mint egy kissé vastagabbra sikeredett szőnyeg. Voltak kacsák, tyúkok, libák, még egy mini tó is rendelkezésükre állt a pancsoláshoz. Az egyik istállóban kaptak helyet a kismalacok, töménytelen kisnyuszi a gyerekek legnagyobb kedvencei (minden méretben és színben, mintában) egy jámbor kisborjú, valamint kettő ló, akiket éppen pedikűröztek a gazdák. Kecskék, mangalicák és bivalyok zárták a sort, de persze a teheneket és lovakat is muszáj volt megnézni. Melegünk sem volt, mert a tűző napon egyszer csak eleredt az eső. Először el sem akartam hinni, hogy ilyen van. Egyszerre áztunk és száradtunk.

Habár számos kézzel írott felirat hírdette egészen egyértelműen, hogy az állatokat csak a pénztárnák kapható csemegével lehet etetni, a felnőtt lovakat még azzal sem, hogy összezavarodjunk, itt-ott nagy halomban állt a friss lóhere a karámok, ólak mellett. Mire bevillant a számos kis felirat értelme a gyakorlatban is, a gyerekek (akik még hivatalosan nem tudnak olvasni) megetették a mangalicákat a lóherével....Nem egy egész kazalnyival, de nem sajnálták tőlük az eledelt egyáltalán. Szerencsére nem tolt le bennünket senki, hogy tönkre tettük az állatok diétáját....

Cirmos cica, gúnár, páva és szamár nekem már kimaradt, a gyerekek fáradhatatlanul megcsodálták minden. Én kitántorogtam a parkolóba a melegben (közben elállt az eső) hogy igyak egy kis forró limonádét vagy meleg jeges teát, ami volt még az elemózsiás táskánkban. 

Este zenés műsort kaptunk a vacsora mellé (innestől fogva minden este). A gyerekek nagyon élvezték és klasszul lehetett zsarolni őket, hogy csak akkor libbenhetnek a táncparkettre, ha megették a vacsorájukat. Na jó, olyan nem volt. Ha megették legalább a husit, amit szedtem nekik. Ezt általában 4-5 szeletke dinnyével fojtották le, a desszert sosem izgatta őket, bár elég sok minden palettára került az esték folyamán. Mi, felnőttek, persze nem tudtunk ellenállni a 3-4 fogásos terüljasztalkámnak, esténként mindig olyan nehezen másztunk fel az első emeleti szobánkba, álmoskásan, fáradtan, jóllakottan.....

 

Hát ennyi jut eszembe hirtelen a keddi napunkról.