Hurrá, nyaralunk! 1.

Nagyon rezgett a léc, hogy itthon maradjunk és veszni hagyjuk a foglalót....Volt, hogy nem láttam értelmét az egésznek. Hiszen egy FÜRDŐVÁROST néztem ki nyaralásunk helyszínének, azon belül is a Vízipók Élménybirodalmat....Micsoda élmény lett volna mindkét gyereknek! Így utólag már pontosan tudom, amiben egy hete még csak bíztam. Ám végül Réka gipszben maradt, úgy hozta az élet. Vajon így is érdemes elindulni? Az utolsó két napig nem volt biztos. Ám végül a gyerekek meggyőztek. Vágjuk magunk autóba és majd lesz valahogy. Az bizonyos, hogy együtt leszünk, pihenünk, kikapcsolódunk.

Vasárnap indultunk volna. Pénteken, miután kialudtam magamból a két nap kórházat, gyermeki ártatlansággal rádöbbentem, hogy egyetlen táskánk sincs itthon, az összes anyuéknál dekkol, kb. 20 km áthidalhatatlan távolságban. Bőröndök, sportszütyők...MINDEN. Kutathattam én a lakásban az ágyak alatt, a gardróbban, sehol semmi. No sebaj, kérünk kölcsön, veszünk újat, megoldjuk, első akadálynál nem hátrálunk meg!

Szombaton Tiborom túlterhelt idegállapotban nem ért rá a világon semmire (készülődni, vásárolgatni) még össze is vesztünk ezen, repültek a tányérok, rúgtuk a port rendesen....Végül vasárnap délben sikerült eljutni egy üzletbe, mely árult soksok bőröndöt, ,egy másikat kaptunk kölcsön, harmadiknak meg ott volt Tibi egyedi illatanyagokkal dúsított karate sporttáskája, szóval délután három órakor kigördült a Tojó (Toyota) az utcánkból.  Pont, amikor már a szobát is elfoglalhattuk volna Zalakaros szép városában. A gyerekek lelkesen lengették zsebkendőiket. 

Sima utunk volt, leszámítva, hogy Réka eleinte fél óránként megkérdezte, hogy mikor érünk már oda. A tizediknél megkértem, hogy maradjon csöndben. A 15. nél felkértem, hogy négy szót vegyen ki a szótárából. MIKOR, ÉRÜNK, MÁR, ODA. Merthogy ilyen magyar szavak NINCSENEK. Nem izgatta, úgyhogy a 18. kérdése után hátrafordultam és farkasszemet néztem vele. Nagyon morcos voltam. Én nem ilyen viselkedéshez vagyok szokva. Enyém gyerekek ugyanis híresen jó utazók, élvezni szokták a kocsikázást és nehogy már a kor előrehaladtával ez rossz irányba változzon! 

Szerencsére, vagy nem, ekkor viharba keveredtünk, a gyerekek többé nem unatkoztak. Dörgött, villámlott, mintha dézsából öntötték volna. Az ablaktörlő szédületes ütemben próbált kitekintést biztosítani nekünk az útra. Tiboromat ritkán látni olyan kétségbe esettnek, mint amilyen akkor volt. Én meg majd megszakadtam nevettemben, ahogy azt figyeltem, Tiborom minden pillanatban azt várja, hogy a hatalmas zivatarban mindjárt elrepülnek imádott autójának az ablaktörlői. Amikor a gyerekek születtek, fele annyira sem volt feszültségben, mint akkor. Hát én sírtam, a nevetéstől. Kár, hogy nem vettem videóra. Szomorkás napokon is kisütne a Nap felettem. Percekkel később aztán megkomolyodtam, mikor már csak hatvannal csorogtunk az autópályán, izgalmas átfolyásoktól hemzsegett az út és Tibi azt elemezgette lázas izgalomban, hová fog megcsúszni az autó, ha egy ilyen átfolyáson nem éppen a szokásosnak megfelelően jutnak túl a kerekek. 

Végül pontosan három óra autóút után, két pisiszünetet beiktatva megérkeztünk célállomásunkra. Hurrá! Okozott némi nehézséget a szálloda bejáratának megtalálása, egészen pontosan két egész kört tettünk az épület körül, közben iszonyú idiótának érezve magamat, mire a főbejárat meglett. De meglett és ez volt a lényeg! A gyerekek oda és vissza voltak az örömtől. Hurrá, nyaralunk, hurrá, nyaralunk! 

Akkor még idegen volt a hely is (nekem legalább 2 nap, mire "belakok" egy szállodát), nem is nagyon voltam biztos abban, hogy jól fog sikerülni ez az egyáltalán nem olcsó nyaralás. De...reméltem a legjobbakat. Budmil hátizsákomból a hűtőbe pakoltam 5 üveg almás cider-t (a kedvencem, ritkán engedem meg magamnak, de nyaraláskor kötelező), néhány sört Tibinek, jegesteát és citromos sört, csak úgy és rögtön szebb fényben láttam a világot. 

Ez volt tehát a nulladik nap. Nem nagyon meglepő módon, aznapi élményeinket nem örökítettük meg fotón. Vagy legalábbis nem tudok róla.