Igen, máááár megint. Füstölögtem is rajta, hogy milyen jó dolgunk van.
Egyáltalán nem itt lenne a helyem - a kanapén, kezemben a laptop,- de ma reggel 8 óra óta nem sokat ücsörögtem (talán mikor ebédeltem), úgyhogy kicsit adok a kényeztetésnek, ha már egyszer szabin vagyok. Persze a káosz körülöttem totális, mert szokás szerint egyszerre takarítok, főzök, mosogatok, orchideát ültetek át, rendezkedem, játékot szortírozok, nyaralásutániromeltakarítok és ruhákat válogatok adott méretben, konkrét célszemélyeknek. És hát úgy néz ki, ez egész napos projekt. Legalább kettő.
Egy ponton, kora délután rajta kaptam Zalánt, hogy a tárcám tartalmával játszik illetve hogy nem tud elszámolni a bankkártyámmal. Azzal, ami éppen érvényes és minden forintom rajta van, ami nem kp. Hát nem nagyon örültem, olyasmit tettem, amit tán még soha, mérgemben eltéptem kenyeret venni, egyedül. Annyi apróm még talán akadt. Mire visszaértem, lehiggadtam és kértem Zalánt, hogy elmúlt a totyogós korszak, legyen olyan jó, hogy addig keresi a kártyát, amíg meg nem találja. Fél órára leültettem a folyosón egy kis székre, hogy elmélkedjen, vajh hová bújt az a nyavalyás. Persze végül meglett. Meg van itt minden....így vagy úgy....Együtt örültünk a kis plasztik lapocskának. Zalán megsimogatta az arcom és azt motyogta. "Anya, köszönöm a büntetést, így eszembe jutott minden. " - nem szívesen, máskor sem....
Nyaralásról szólván. Pénteken délután még letudtam egy idegbajos munkanapot (a szabi előtti MINDIG az és erre külön garancia az, ha a főnököm már egy hete maga is vakációzik . Úgy potyoknak ki a csontvázak a szekrényből, hogy öröm nézni....) Este fél 8-kor indultunk a marha melegben, ismerősöm kislányát is a mi kocsinkba ültetvén....Édesek, aranyosak voltak ők, ártatlanok, mosolyogtam rájuk, ahogy hátrafordultam az anyós ülésben. Siófok környékén, amikor a rádiót valami rejtélyes okból túlvisítván a My Little Pony egyik himnuszát adták elő, mint két macska, akinek a farkára léptek....kevésbé volt őszinte a mosolyom. Tudom, legalább tízig kellett volna számolnom és mélyeket lélegeznem, de hát ugye nekem türelem,,,,az nem sok adatott, úgyhogy rájuk rivalltam, hogy pofabeeee....csönd legyen, de azonnal, mert szétrobban a fejem. Mentségemre legyen mondva, hogy a dalba már harmadszor csaptak volna bele. A vendégkislány szerintem enyhe sokkal kapott, mert nem látott még soha olyat, hogy felemeltem volna akár csak a hangom vele szemben. Gondolom, rögtön besorolt az ordítós, idegbeteg felmenők közé.
2 óra 10 perc alatt elértük Balatonföldvárt, azt a nyaralót, ahol már harmadik éve eltöltünk minden nyáron pár napot. A gyerekek maradéktalanul élvezték most is, sokat pancsoltak, keveset ettek, vég nélkül játszottak és játszottak, sárkányt eregettek, póniztak, vízibicikliztek, fogócskáztak. Hát szóval élvezték a nyarat, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Egyetlen nagy bánatuk maradt, hogy nem volt alkalmuk nyársalni, pedig azt nagyon szeretnek. Még a szalonnát is befalják, ha elég éhesek, de a zsíros kenyér (az a jó kormos, egészséges), na az az igazi csemege! Hát erről lecsúsztunk. Mert bár azért fohászkodtam, hogy csak legyen alkalmunk kétszer fürödni a Balatonban, szombaton és vasárnap és ez így is lett, azért este valahogy mindig jött egy zivatar, zápor vagy vihar, ami lehetetlenné tette a sütögetést.
Szombaton a Földvári strandot aszalódtunk, nagyon finom volt a víz, tényleg csodás. Én szerelmes vagyok a Balatonba, az a szín, az az érzés, az a látvány...tengerrel vetekedő. Sőt, igazából a Balatont többre is értékelem, mint a tengert, hiszen ez mégiscsak a MI TAVUNK, nem akármilyen más tó avagy tenger, no. Minden évben ünnep, amikor először megpillantjuk, még az autópálya messzeségéből és mindig bánat, amikor el kell köszönnünk tőle. Zalán nagyon édes volt, amikor először leértünk a strandra, elrikkantotta magát, hogy "Hát szia Balaton, itt vagyok, megjötteeeeem!"
Vasárnap úgy gondoltuk, hűvösebb jöhet, így átfurikáztunk Lellére, a homokos strandra. Ami azt illeti, itt még erősebben tűzött a nap, úgyhogy mindegy lett volna, de annyira szeretjük ezt a homokos, "tengerpartszerű" szakaszt, hogy itt ellennénk minden évben pár hetet. Találtunk közvetlenül a vízpart mellett is helyet, ahol felverhettük a sátrunkat, így maximális kényelem és elégedettség lett úrrá rajtunk. Ettünk lángost, a gyerekek fagyit.
Nincs nyaralás állatmentés nélkül, úgy tűnik,mert a krétai kabóca után egy lellei lepkét mentett meg Zalán. Éppen a matraccal játszottunk a térdig érő vízben, én és Zalán, persze fekve, hogy a hurkáimat takarják a habok, amikor a víz tetején egy színpompás pillangót vett észre lebegni a kisfiam. Biztosra vettem, hogy már oda van az élete, de azért a kiemeltem a vízből és ő kétségbeesve kapaszkodott is az ujjaimba. Nagyon helyes lepke volt, tényleg. Nagy nehezen rávettem, hogy a matracra helyezze át a székhelyét és Zalánt megkértem, hogy vigye ki a lepkét a biztonságos szárazföldre. A lepke próbálgatta a szárnyait, szárítgatta őket, majd ahogy érezte, hogy Zalán biztonságba juttatta, egyszer csak tovalebbent. Nagy volt az öröm, a lepke megmenekült, egészséges volt, mint a makk. Csak a többieknek nem tudtuk szegénykét megmutatni. Itt béreltünk vízibiciklit is, egy Ferrari-sat, pont egy órára. Nekem picit majrés volt, mert olyan helyre is betekertünk, ahol már nem ért le a lábam, és hát nem vagyok egy nagy úszó, ráadásul ott figyelt Zalán is, aki miatt igen aggódtam....de a lányok nagyon jókat csobbantak, imádták, hogy mély a víz. (Brrrr......!!!) Én meg megkönnyebbültem, amikor a víz újra csak mellbimbóig ért. Zalán mértékével.
Lelle volt az a strand, ahol Réka újabb fogat elpotyogtatott, ugyanúgy, ahogy tavaly. Most a párna alatt piszeg a fog, várja a tündért türelmesen. Várhatja még, mert nincs itthon semmi dugi ajándéknak való. Lelle volt az is, ahol Zalán spontán elkezdett siklani. Eddig is kértük, hogy próbálja, csinálja, de mindig makacs elutasítás volt a válasz. Most saját kezdeményezéseként csodaszép siklásokat mutatott be. Még a végén magától megtanul úszni!
Hétfőre elromlott az idő, eső volt várható. Ezért komppal átutaztunk Tihanyba (először fennállásunk alatt) és megnéztük az apátságot. A tóra a kilátás nem volt éppen fotósnak való, a túlsó part sem látszott egyértelműen. Sétáltunk, fotóztunk, majd innen eső kergetett bennünket az autónkhoz. Elgondolkodhattunk volna, hogy hová, merre, de mi tovább vágtattunk Veszprémbe, az állatkertbe. Úgyis amikor legutóbb ott jártunk, negyven fok volt és minden állat az árnyékban lihegett vagy elbújt szem elől...szóval volt mit pótolni. A felújításokról, fejlesztésekről nem is beszélve.
Na most kezdem ott, hogy ez egy csodás állatkert. Tényleg szép és igen sokféle állat lakja. Mondanám, hogy drága, hiszen 6600 Ft-ba került a családi jegy, amivel behatoltunk négyesben....de annyira ezt sem bántuk, valahogy fenn kell tartani azt a sok állatot és tényleg élmény volt. Viszont valahol a medve kuckójánál, túl a palacsintázón, hirtelen (?) elborult az ég és el kezdett esni az eső. Ami totálisan a meglepetés erejével ért bennünket. Először bemenekültünk a palacsintázó eresze alá, fejemen a táskámmal (ami nem volt vízálló), aztán elkezdett zuhogni, mintha dézsából öntötték volna. És tudtuk, hogy ott nem maradhatunk. Mert a táskámról immáron ömlött a hátamra a víz. Ja hogy esernyő? MINDIG van nálam, most itthon felejtettük.
Kb. 50 méterre figyelt egy játszóházszerű nemtommi, elázott a blúzom elől és hátul, hát menekültünk előre. Mire odaértünk, bőrig áztunk, kitartóan szakadt az eső. Ráadásul a szandám is cuppogott. Valószínűleg nem öblítettem ki kellőképpen, amikor a múlt héten kisuvickoltam a talp részét, mert HABZOTT. Mint egy veszett szandi. Olyan kellemetlen volt, hogy nem mentem be az emberek közé, megálltam kicsit bentebb a kígyó terráriuma mellett. El is áztam, habzott a szandám, mi kell még? Mi jöhet még?
A játszóházban megvártuk szépen, hogy elálljon az eső, ahogy kb. még 50 más ember szintén így tett. Nagyjából meg is száradtunk. Zalán nem lett vizes, Tibi valahogy megoldotta. Ahogy alább hagyott az eső, tovább bandukoltunk, kifelé tartva az állatkertből. Az eső végre elállt. Ám piszkálta a csőrünk, hogy az elefántokat még csak nem is láttuk, elhatároztuk, hogy azokat még meglátogatjuk. Mit nekünk egy kis eső?! Nagyon rossz ötlet volt. A zebráknál újabb zivatar köszöntött bennünket. Bemenekültünk sorstársainkkal a csimpánzok házába. Szakadt és ömlött és zúdult. Itt kaptunk egy kedves házaspártól egy fekete kukás zsákot, rögtönzött esőkabát gyanánt, amit még annó a palacsintázóban osztogattak a pultos lányok, megsajnálván a kisgyermekes családokat. Szuper, legalább Zalán nem lesz vizes. Tovább nyargaltunk, immár feledve az elefántokat, a cél a túlélés lett. Szidtuk magunkat, mint a bokrot, hogy néhány elefánt miatt mire vállalkoztunk, mikor fekete volt az ég! Idióták!
Mire a zsiráf házba értünk, újra csurom vizesek lettünk és már csak korlátozottan érdekeltek ezek a hatalmas állatok, néhány lapos pillantást azért vetettem rájuk. Perverz módon irigykedtem a finom meleg és főleg száraz kuckójukra. Én bezzeg a bugyiig vizesen ácsorogtam előttük.... és lassan azt is éreztem, hogy fázom. Ha jól emlékszem, az utolsó állomás, ahová berobbantunk, az a pingvin ház volt. Jót nevettünk, itt némileg megfordult a rend, a pingvinek bámultak minket, ázott emberkéket. Álltak ott egy pingvinként, mereven a medencéjük szélén és nem tudták, mi ütött belénk. Pedig akkorra már "emergency rain coat" unk is volt, melyet a helyi ajándékboltban árultak. Nem véletlenül, gondolom. Azonban ez is csak combközépig védett. Az eső szakadt, az állatkert zárt, úgyhogy egy utolsó sprintünk volt még a kijáratig. Kicsit olyan gyalogos Jurassic Park-os feeling lógott a levegőben. 200 méterre kb. az exittől fuldokoltunk a nevetéstől, először én, mert olyan abszurd volt az egész és hihetetlen, hogy mi így jártunk...aztán ettől kaptam egy kis energia fröccsöt és mint aki az életéért küzd, megelőztem Tibit. Hogy hogy futottam és hogy nem, azt nem tudom, de Tibi a látványomtól szintén nevetőgörcsöt kapott. Az autóba vágva magunkat rögtön maxra vettük a fűtést és nagyon boldogok voltunk, hogy túléltük ezt az ázós kalandot.
Soha életemben nem áztam még így el és remélem, nem is fogok. Borzasztó volt. Hazafelé újra komppal közlekedtünk, az eső vigasztalhatatlanul szakadt. Első utam sprintben a szobánkhoz vezetett, ahol egy alapos forró zuhanyt nyomtam magamra. Zalán elaludt a kocsiban, Tibi felhozta, takaróba tekerte, hogy csak az orra látszott ki belőle és az arcocskája. Ahogy a hajam dörzsöltem és melegebb ruhát kerestem, az jutott eszembe, hogy pont úgy festett Zalán, mint amikor megszületett és a kórházban takaróba tekerték, ha a huzatos folyosóra vitték. Csak ugye azóta elröppent néhány esztendőcske....
Hát így nyaraltunk mi pontosan 3,5 napot a Balatonnál. Szép volt ,jó volt és mivel kimaradt a tűzifa, hát remélem, jövőre is lesz ott helyünk!
