Réka mondta 9.

Megbeszéltük, hogy találkozunk bevásárló központban Tibi és én. Ahogy a center közelébe érek, rádöbbenek, hogy abban elfeledkeztünk megállapodni, hogy pontosan hol? Lenn a parkolóban? Fenn a parkolóban? Netán...középen a parkolóban? Mikor már mindent végigcaflatok  Zalánommal, hogy a férjuramat és pici lányunkat megtaláljam, úgy határozok, jobb lesz, ha egyhelyben maradunk és türelmesen várok, hogy megtaláljanak minket. Megállok a második emeleten (asszem...), amikor ezt hallom:

- Tegyél le, tegyél leeee, segítsééég, segítség, segítséééég. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!VÁÁÁÁÁ!

Aha. - gondoltam.  - Ez az én lányom! - és tényleg. Tibi némi hangzavar közepette és némi közjáték után tudta csak eltávolítani a majdnemháromévest a játékboltból.....

***

- Ó, Réka, megeszlek, jó?

- Inkább zabálj meg! - vágja rá.

***


Sétálunk, ő és én.
- Megfogod a kezem? - kérdezem.
- Nem, most nem fázik...


***


Séta közben találkozunk egyik kedvenc cirmos cicánkkal a szomszédból. Egy ideig álldogálunk Rékával a macsek mellett, csodáljuk vastag csíkjait, tekintélyes bajuszát, hallgatjuk, ahogy dorombolva simisimit próbál kicsiholni belőlünk....majd folytatjuk sétánkat...Közben megjegyzem, hogy a cicus bizonyára anyai örömök elé néz, jókora pocaknak örvend. Aztán hirtelen a cica fürgén futásnak ered, bőven elhagy bennünket, szem elől is tévesztjük egykettőre. 
- Biztosan megy a kórházba . - véli Réka. Bár nem mondja, de tudom, hogy úgy érti, szülni.
Na ja. Elképzeltem, ahogy leül a szülőszoba tejüveges ajtaja előtt és miákol, hogy engedjék be....


***

Ruhákat pakolászunk innen oda és onnan ide. Kezembe akad az egyik kedvenc kismama nadrágom, amelyet még Rékával a pocakban zsákmányoltam egy kismama boltban. 

Réka is érdeklődik, nézegeti, nézegeti, végül megkérdi:

- Mi ez itt a nadrágon fenn?

- Az a gumis? Azt húztam a pocakomra, hogy ne essen le rólam a nadrág.....- aztán mást gondolok.

- Emlékszel még arra, amikor anyának naaagy pocakja volt? Hatalmas? Hm? - Réka végigmér.

- Most is nagy....- szűri ki a fogai között. 

Vigyorom nem is olyan őszinte többé....

***


Városban járva megpillantom a doktornéninket cirka 20 méterre tőlünk baktatni.
- Nézd csak, Réka, ott a Doktornéni. - mire Réka rövid hallgatás után értetlenül:
- Dehát...most nem is vagyok beteg!!!


***


Réka sok sorsfordító és hétköznapi kérdést elintéz mostanában egyetlen válasszal. Mert megtalálta A VÁLASZT. Melyet minden kérdésre feleletként rá lehet applikálni. 
- Réka, mikor mégy oviba?
- Tavasszal.
- Réka, mikor alszol nálunk? (L. mama, M. mama)
- Hát...majd tavasszal.
- Mikor alszol a saját ágyikódban?
 - Majd a tavasszal.
- Mikor pisilsz a vécébe?
- Majd a tavasszal.
- Mikor segítesz nekem porszívózni?
- Majd a tavasszal.
- Elmenjünk pancsizni a fürdőba?
- Jó, el, majd a tavasszal.
- Szeretnél palacsintát sütni mamával?
- Persze, majd a tavasszal.


És így tovább, így tovább. Néha azért fején találja a szöget.


- Mikor fognak virágozni a fák és a bokrok?
- Majd a tavasszal.
- Mikor mehetünk újra játszótérre?
- Majd a tavasszal.


***

Hisztiben tör ki az utcán. Toporzékol, térdre veti magát és ordít, ordít. Mindent bevet, csak úgy legyen, ahogy ő szeretné. Egy ideig győzködöm, lelkére beszélek, mindhiába. Alapszabály és néha be is tartom, hogy hisztivel nálam nem ér el semmit, így hát tovább ballagok, tolom magam előtt a babakocsiban Zalánt. Réka egy pillanatra meghökken, majd ordít utánam: 

- Gyere ide, gyere ide....gyere ide....de AZONNAL. - és jobb kezével maga elé mutat. Pont, mint egy mini felnőtt. Istenem, remélem, ezt nem tőlem tanulta....

***

Halat eszünk majonézzel. 

- Mi ez, anya? Mustár? - tudakolja Réka.

- Nem, ez majonéz.

- Majomméz? 

- Nem, majonéz.

- Majomnéz? 

- Nem, szivem, ma-jo-néz. Majonéz. Megkóstolod?

- Majomméz, majomméz, majomméz. - kántálja Réka vidáman.

Este hazaér Apa. Újságolom neki, hogy Réka "képtelen" kimondani a majonéz szót.

- Majonéz, majonéz, majonéz. - néz a szemem közé Réka, majd diadallal az apjára. 

*** 

Fogja a Tesco reklámújságot és egy ceruzát.

- Most pedig bejelölom, mit szeretnék megvenni magamnak.

***

Anyukám által készített székelykáposztát falatozunk ebédre, mely - bár Tibi nem szereti - a csoda kategóriáját súrolja. Valami isteni ízorgia, kész kényeztetés, a csúcsok csúcsa. Még Réka is nyeli, mint kacsa a nokedlit. Egyszer aztán sziszegésbe fog.

- Jajj, erőőőős....- panaszkodik.

- Csípős? - pislogok csodálkozva.

- Naagyon csípős. - fuldoklik szinte és viz után kapkod.

- Naaa, Réka, ne mondd már, egyáltalán nem csípős. - felelem magabiztosan, hisz lassan egy púpozott tányérnyi adag vándorol a gyomromba.

Réka hirtelen rám néz.

- Neked fogalmad sincs.... - úgy meghökkenek, hogy a falat is megáll a számban. Ezt meg hol hallotta? És kitől, mikor?

- Nekem? - kérdezem.

- Neked. - vágja rá határozottan, közben villan a szeme. - Fogalmad sincs.

Beleiszik a vizébe, a pohár peremén túl rám pillant és látom, hogy vigyorog. Ha a huncutság fájna, napestig ordítana ez a perszóna.

***

Réka szeme megakad valami nagy fehér izén a szárítón, amely alapesetben az ünnepi, jelen esetben a karácsonyi abroszunk funkcióját tölti be.

- Anya, mi ez? Fényterelő?

A hobbifotós lánya, mit is várok el tőle?  Büszke is volt rá az apja, pedig akkor még nem hallotta az alábbiakat: 

Rászólok Rékára.

- Rá ne ugorj arra a fekete izére az ágyunkon, mert Apa nagyon nem fog örülni, ha összetöröd.

- Nem fog örülni, mert az nem izé, az a softbox.

Doktornéni is hallotta, jót nevetett rajta. és megtanulta, hogy néz ki egy softbox.

***

Óvodában.

- Réka, légyszíves hozd ki a könyvet a csoportszobából, hazavisszük, jó?

Réka egy másodpercig hallgat, majd annyit mond szenvedélyesen tagoltan:

- Én oda soha többet nem megyek be....

Hát kihoztam a könyvet én...no problémó.