Szóval fel a Visegrádi utcába a Központi Okmányirodába. Gond nélkül találtunk parkolóhelyet, nekem mogyorónyi volt a gyomrom, hogy mi jön még, nem kellett volna-e magunkkal vinni Zalánt vagy egyebek....(Ja mert itt helyben az okmányirodába menet majdnem itthon hagytuk. Közöltem vele szórakozottan, hogy majd jövünk.....félelmetes, mennyire hülyülök amúgy.)
Sokat mondok, ha 10 percet töltöttünk benn és amikor átvettük Zalánka útlevelét (neki van egyedül a családban) földöntúli volt a boldogság. A célzott 8 órás indulás 10 órára tolódott, de akkor még nem tudtuk, hogy nincs személyije a gyereknek....végül fél 3-kor passzíroztuk be a kutyát az újonnan vásárolt kutyautazókuckóba és zötyögtünk ki vele a Tiszapartra, hogy elvégezze a dolgát, szaladgáljon kicsit a hosszú út előtt. Úgy számoltam, hogy este 9-re érünk oda, bár az időeltolódásról megfeledkeztem, de végül ez tényleg így is lett.
Karcagnál rám telefonált a szállásadó, Levente, hogy hol járunk, már 4 óra, öt óra és sehol semmi, nem veszem fel a telefont. Hupsz nekem legtöbbször le van némítva, rossz szokás. Totál kiakadt, amikor elmondtam, hogy este 9 re érünk oda, merthogy 3-5 órát jeleztem és ők nem laknak ott, ráadásul holnap nekik esküvőjük lesz. Gondoltam, mit érdekel engem egy rendezvény a szálláson, vagy környékén, de hamar kiderült, hogy Tordán neki lesz esküvője. - Hogy leszek én így vőlegény holnap? - felkiáltása szállóige lett itthon azóta, más főnév behelyettesítével. Borzasztó lelkifurim lett egyszer, másfelöl viszont kissé sértő volt, hogy így leszidott, mint a pengős malacot. KÉsőbb azért megenyhült, mikor felhívtam a határ túloldaláról, később pedig amikor Tordánál lejöttünk az autópályáról. Muszáj volt, mert később nem nagyon van térerő. Valószínűleg megijedtek, hogy vagy el sem utazunk vagy csak szombaton érkezünk, amikor nem tudják átadni a kulcsokat érthető okokból, a 380 fős esküvő miatt.....
A határ előtt csurig tankoltuk a Tojót és a határig meg sem álltunk, ahol senki nem volt, semmit nem kellett várni. Tibi elfelejtette odaadni a határőrnek a kutya útlevelét, szinte ránk sem nézett a pasas, úgyhogy ez egyszerű akadály volt. Kicsit még bénáztunk, mert Tibi kiejtette a kezéből a lakcímkártyáját és ki kellett szállni a kocsiból összeszedni, de átjutottunk és Nagyvárad már ismerős elemei köszöntöttek.
Az út Nagyváradtól az autópályáig elég kalandos volt, a helyiek semmit nem fejlődtek olyan téren, hogy simán előznek beláthatatlan kanyarban. Talán kifejlesztettek valami hetedik érzéket, mert egy baleset sem történt, ilyen előzésnek meg számtalannak voltunk tanúi. Mivel Leventének másnap esküvője volt, még Királyhágón sem álltunk meg, egyetlen pihi nélkül nyomtuk le a hat-hét órás utat. Itt külön babérkoszorú és érdemérem a kutyának, aki ezt minimális nyafival, ami szinte semmi, kibírta az utat. Gyakorlatilag vagy átaludta vagy alvást tettetett, ebben nem vagyok biztos. Olykor hátra vonult, amikor látni sem bírn bennünket, de többnyire a két ülés közötti résen ránk látott hátulról is. Okosan nézett, olyan mindentértekgazdi tekintettel, ami láttán tisztára még inkább belé szerettem.
Leventével Torockó főterén találkoztunk az itatókútnál vagy mi az, ahol van egy parkoló is, de rögtön a rozzant Audijába pattant és mutatta az utat a kulcsos házit, amit kivettünk. Szilárd útburkolat hiánya nem lepett meg bennünket, de itt 20km per óránál többel nem lehetett haladni, feltekeredtünk a falu legkülső, legfelsőbb házainak egyikébe. Már csaknem teljesen sötét volt, de a falu fölé magasodó hegy látványa még így is feltűnő volt. Egyből el voltam varázsolva.
Fizettünk, elbúcsúztunk, megmutatták a házat, aztán léptek, TIbi tesója a két felnőtt gyerkőccel pedig hajnali fél 1 körül érkeztek, fél 3ig beszélgettünk. Elég gyorsan le kellett mondani arról, hogy másnap - aznap itt Székelykő hódítás lesz, pedig azt olvastam, hogy nyáron érdemes oda korán indulni. Olyat is olvastam, hogy hajnali 4kor indultak csoportok, gondolom, ott a naplementét is meg tudták nézni, ami Torockón kétszer van, bár nekünk fenn a domboldalból csak egy jutott.
Fél ötkor felkeltünk a naplementét megnézni, de az első után nem akar jönni második, úgyhogy visszaaludtunk. Reggel, később sütöttem Kálci féle lángost , majd délután átrobogtunk a Tordai hasadékhoz. Nem fenn parkoltunk, hanem lekanyargóztunk a lenti parkolóba, mint 6 éve és ahogy az ember ráfordul a hasadékra, én tényleg majdnem elbőgtem magam, az annyira varázslatos közelről. Tudom, gyengéim a hegyek, dombok, mindig lenyűgöznek...
Az anyaországi túrákhoz képest nagy volt itt a népsűrűség, talán a legnagyobb, amivel valaha szembenéztünk, de nem volt zavaró igazán, a kutya végig pórázon maradt. A túra eleinte egy erdei séta, aztán beérünk a hasadékba a hatalmas sziklák közé és egyre szűkebb lesz a terep, egyre nagyobb figyelmet igényel. Helyenként kapaszkodók is vannak, ahol csak egy embernyi út van a patak felett pár méterre. Annak idején a 6 évessel és 9 évessel, eső után nem mertünk végig mennni a hasadékon, most azért eléggé meglepett, hogy ilyenmi korú gyerekeket láttunk papucsban és törött karral flangálni a hasadékban.....Hogy azt utóbbi 2 évben túrázni szoktunk, az meglátszik, mert könnyedén vettük az akadályt, el sem fáradtunk volna, ha nincs a nagy hőség - bár legalább a hasadékban árnyék volt. Egy gond adódott ahogy kiértünk a parkolóba, nekem nagyon kellett pisilnem, de kibírtam hazáig. Este a helyi Szarvas éttermben vacsoráztunk, s Csiki sört ittunk hozzá, a kedvenc málnásomat, mi lányok, a fiúk persze simát. Nagyon kellemes volt, egy tárkonyos ragulevessel és Zalán rántott sajtjának maradékával én maximálisan jól laktam. Este senkit sem kellett altatni a korai ébredés miatt vagy másért.
Képek vegyesen:
Gyönyörű képek!
VálaszTörlés