Most már tényleg

Most már tényleg a Tordai hasadékban.

A Tordai hasadékos túrát úgy kezdtük, hogy a gyerekek éhségről panaszkodtak (rántotthús elfogyott még előző nap), de nem voltak igazán hajlandóak mást enni, mint jégkrémet. Ki látott már ilyet? Végül, némi huzavona után, kaptak némi ebédet is és jégkrémet is az egyik bódéból a parkolóban. Ott ücsörögtünk vagy fél órát a sörpadokon, amíg kihozták az ételt, közben agyvelőnkig hatolt valami roma mulatós zenére hasonlító nóta a hangszórókból. Azon tűnődtem, hogy mintha az összes dal egyforma lenne, újra és újra ugyanazt húznák....pedig csak nem. 

Sógornőm tett némi felderítő dombmászást, melynek során kiderült, hogy nem is abból a  parkolóból, a roma zenés sátor tövéből indul a túránk igazából, hoppá. Lentebb, egy második afféle táborhely bújkált a hegyek és dombok között, közvetlenül a Tordai hasadák szájában. Úgyhogy lőttünk néhány képet a dombtetőről, majd sürgősen autóba vágtuk magunkat és robogtunk a hasadékig.  Szép is lett volna, ha még a marha meredek domboldalon le is kell ereszkedni, utána két órát, de inkább 2,5-et bolyongunk a hasadékban, majd ugyazazt a dombot, amely függőlegesen meredeknek tűnt, még újra meg is kell mászni. Ha nem muszáj, inkább nem.

Maga a hasadék és környéke gyönyörű, feltűnő természeti jelenség, azt nem kell mondanom.  Ugyebár mindenki tudja, hogy keletkezett. Szent László menekült a tatárok elől egy vesztes csata után. Már majdnem utolérték, amikor a hegy ketté vált az Isten akaratából, ő még éppen át tudott ugratni lovával a szakadékon, de az összes többi ellenség sorra belepottyant és kinyiffant. Hát így.

 

Ez a felvétel készült a külső parkolóból. Külön túra lett volna megközelíteni a hasadékot, bár értem én, hogy gimnazista fiúcsapatoknak ez inkább kihívás. Hát én már kényelmesedem, nyanyásodom, na.  

Kezdetben a túraútvonal teljesen ártalmatlan, az ösvény széles, bár az út kanyargós és a legelső híd is masszív, úgyhogy az ember csak bandukol és nézgelődik jámborul. Amíg be nem érünk a hasadékba, az erdő is inkább sötét, olyan sűrű, hogy kevés fény hatol le. Az alábbi képen látszik is a hídon túl. Ilyen volt hát az első híd a háromból, amin mi átkeltünk.

Hanem aztán idővel keskenyednek az ösvények, a patak, melynek mentén végig haladunk a szakadékban eltűnik kézzel fogható közelségből és valahogy a magasban találjuk magunkat. Nem nagyon persze, de az emberlánya rá-rászól a csemetéire, hogy ugyan ne az út leszélén rakosgassák már a lábukat, a jobbot a bal után, nehogy valami váratlan gikszer következtében a patakban landoljanak. Ez különösen Zalánra volt igaz, aki a szálláson hagyta a csereruháját, azt, amit akkor kellett volna magára öltenie, amikor feljön a sóbányából. Magyarán meleg ruhában virított a hasadékban is, pedig amúgy is elég forró nap volt. Én sem figyeltem, hát így járt, viszont nem panaszkodott, hogy izzadna, szerencsére.

 

Így kell elképzelni a középső szakaszt kb. Korlát sehol, a patak ott figyel és hát azért jöttek szembe is, akik már visszafordultak a túra valamely részénél.  Nem sokkal később meg is kértük Rékát, hogy a lába elé figyeljen, ne a vidcsi kamcsiba (jájj, így hívja, már megtiltottam neki), mert nem szeretnék annak tanúja lenni, hogy belemasírozik a patakba, mint egy katona.

 

És akkor elértünk a második hídig.  Első ránézésre azonnal azt mondtam, hogy na itt lesz az, hogy visszafordulunk. Ám olyan mennyiségben haladtak rajta át emberek a legnagyobb nyugalommal, közöttük az én családom tagjai is, hogy némi habozás után megadtam magam. A fotón pont az én fenekem látható....Hm, nem kicsi a kicsike....Úgy kapaszkodtam a drótkötélbe, hogy ha reccsen és zuhan a szerkezet, valahogy a levegőben maradjak. A  patak nem volt mély és halálosan magasan sem, de mégsem akaródzott, hogy megmártózzam benne. Huh, sikerült, átértem, megmaradtam.

 

A hasadékban található több barlang is, többségük nem mélyen hatol a hegybe, néhány méterre csupán. A gyerekek ezeket általában felderítették, vagy legalábbis megpróbálkoztak vele.  Tetszett nekik, hogy van mit megmászni. 

Túl a második hídon is, tovább keskenyedett a túra csapása, olykor, ha jöttek szembe, félre kellett állni és elengedni őket. Forgalomban pedig nem volt hiány, tényleg nagyon látogatott eme látványossága Erdélynek.  Igazán a fekete leves a harmadik híd után következett, amikor helyenként már korlát is feltűnt egy-egy rázósabb pontján az ösvénynek. Elkezdtem nagyon aggódni a gyerekek miatt, mert helyenként tényleg koncentrálni kellett még a felnőttnek is, hogy nehogy megcsússzon, tapadjon a sziklafalhoz, nehogy baj történjen. Az útvonal, ahol haladnunk kellett, egy idő után nem hogy keskeny lett, azt már megszokam, de még lejtett is a patak irányába. Így aztán egy olyan ponton, ahol a kamaszok egymás fenekét tolták fel egy mini pihenőhely után és a előttünk az úton a kövek vizesek is voltak, azt mondtam, hogy elég volt. Eddig és ne tovább! 

Állítólag lett volna még bőven mit megmászni, amíg ki nem jutunk a szakadékon túl a tisztásra, én azt már két ilyen kis könnyelmű gyerkőccel nem mertem megkockáztatni. Nem is fogadtak igazán szót, semmi veszélyérzet (az mind nálam volt készleten, úgy látszik) a felnőttek kezét sem voltak hajlandóan fogni, úgyhogy elpattant a húr, azonnali visszafordulást rendeltem el. Persze morogtak és nemár-oztak egy emberként ketten, döntésem határozott volt és végleges. Nem is szólt senki semmit, akinek volt kedve, még folytathatta a túrát. Így is, hogy nem jártuk teljesen végig, bő két óra volt a túra. Nem mondom, hogy nem csináljuk újra, de ahhoz még nőniük kell a gyerekeknek. Ugyanúgy, ahogy a Székelykő megmászása is napirenden van (ahhoz nekem kell egy torockói szállás, ahonnan és ahová visszavonszolhatom magam, ha túl vagyunk a próbatételen)

Lenn a parkolban észleltük, hogy a világítás "úgy maradt"  az autóban, volt némi para, hogy esetleg be sem fog indulni a járgány és akkor vajon mi lesz itt velünk a közelőg iccakában, de hatalmas megkönnyebbülésre az autó első pöccre dorombolt és hamarosan szépen robogott velünk vissza Tordaszentlászlóra.

Utolsó vacsoraképpen flekkent kaptunk káposztasalátával, burgonyapürével és tárkonyecetes ragulevest. Imádtuk. A desszert gyümölcs volt. Amíg falatoztunk, majd később hosszan, az éjszakába nyúlóan beszélgettünk az asztal mellett, eszünkbe jutott Ákos koncertje is, ami éppen akkor ment Kolozsvárott, de nem mertünk részt venni rajta. 

Másnap hallottuk, hogy 35 ezer ember tombolt a főtéren és hogy zseniális volt a koncert. Sajnáltuk, de a gyerekekre tekintettel jobb volt ezt most kihagyni. Még akkor is, ha egy életre szóló élményt buktunk. 

Ezzel elérkeztünk utunk végére. Hirtelen nagyon rövidnek tűnt az a négy nap, ami utazán nélkül igazából csak kettő egész nap....Maradni akartam még, maradni, maradni és maradni. 

Ui: Hazatértünk után pár nappal jöbb a hír, hogy az egyik híd leszakadt a hasadékban. Gondolom az a rozoga, amit az imádság tartott, amíg tudta tartani. Nem sérült meg senki, de ugye, hogy ugye, hogy ugye, hogy ugye, hogy nem hiába aggódtam?