Visszatekintés 2015 - március

Március, na az egy sötét hónap volt. A  hó elejére felgyógyultam az influenzából, éppen amikor apu tüdőgyulladást kapott és kritikussá vált az amúgy is súlyos állapota. Az ő betegségére is, mint minden másra x napot finanszíroz az OEP, ami persze nevetségesen kevés a gyógyuláshoz. Ott úszott el a hajó, amikor áthelyezték egy másik kórház rehab osztályára, ahol nem voltak felkészülve egy mozgásképtelen, magát ellátni egyáltalán nem tudó emberre. Valamint nem is izgatta őket, hogy ő ebbe a kategóriába tartozik. 

Egy pénteki napon  szóltak a kórházból, hogy látogassuk, mert nagy a baj, menjünk ha....izé, hát szóval menjünk. Aggódtunk, várakoztunk, reménykedtünk és valahogy  mindenki meglepetésére jobban lett. Lement a láza, értette, amit mondtunk neki. Meglátogattuk anyuval, megetettük. Én akkor láttam utoljára. Borzasztó volt a kiszolgáltatottsága, a maximális. Hogy egy nagyméretű csecsemő feküdt az ágyban, mint aki idősen születik és folyamatosan fiatalodik. Nem akartam észrevenni azt az iszonyt a többi látogató szemében, amivel néztek az én apámra. Legszívesebben rájuk kiabáltam volna, hogy a saját dolgukkal foglalkozzanak, nem nézhetnek így rá!! 

Következő pénteken főpróba volt az alapítványi bál előtt a Campus-ban. Akkor már apu haldoklott. Olyan szintű lett a tüdőgyulladása, ahonnan ilyen korban és faállapotban már nincs visszaút. Bár mi reménykedtünk, örökké....Ma már bánom, nem is értem magam, miért a főpróbát választottam, az apám mellett lett volna a helyem. Állítólag nem érzékelt már semmit a világból, tesóm azt mondta, ne menjek, sokkoló a látvány....Mégis....Foghattam volna a kezét, imádkozhattam volna, vagy tudomisén.  Ehelyett a főpróba sodrásában úgy ültem ott a parkett szélén, mint aki nem is ezen a bolygón van. Délután, próba után már elkéstem, nem engedtek be a kórházba, hivatkozva a tomboló influ. járványra. 

Másnap hajnalban halt meg. A nővérek elírták a telefonszámunkat, így anyu hiába kérte kétszer is, hogy korrigálják, nem tudtak minket értesíteni. Délután telefonált anyu, érdeklődött apu hogyléte felőle, akkor mondták meg neki....Nekem nem szólt a család este fél 10-ig, tudták, hogy az alapítványi bálba készülünk, ott töltjük az estét, Réka is táncolt. Akkor tesóm valahogy bizonyára nem bírhatta tovább vagy nem tudom, mert felhívta Tibit, hogy apu elment....Azonnal távoztunk. Elmosódott minden körülöttem és remegett a lábam. Annyit gondoltam apura bálon és mint kiderült, akkor már...elment.

A temetés....tesóm és anyu mindent elintéztek egy temetkezési vállalkozóval, nekem csak annyi feladat jutott szinte, hogy apu ruháit és személyes holmiját elhozzam a kórházból. Amikor a kalapja a bőröndbe került, az kimondhatatlanul fájt. 

Március elején felmondott kedvenc kolléganőm. Nagyon szomorú voltam, bár akkor még a kettes számú kedvenc kollegínám szerződéssel bár, de maradt a cégnél. 

Márciusban jártunk először a Bagolyvár vadasparkban, jól érezték magukat a gyerekek, kellemes tavaszi idő volt. Több kiló makkot és mogyorót etettünk meg az állatokkal és a gyerekeket nem lehetett kiimádkozni a bébi nyuszik ketrecéből. 

Erre a hónapra tevődik Réka első meghívása egy sulis szülinapi zsúrra, melyet a Mekiben rendeztek. Jól érezte magát, hol nem érzi ez a csaj kirobbanóan magát....alig lehetett elvonszolni az étterem játszóteréről. :)