Szoftvert frissít a rendszerem, úgyhogy éppen ráérek. Reggel szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna, szerencsére negyed nyolc körülre, mire elindultam, nagyjából elállt. A buszom majdnem lekéstem, el is felejtettem, hogy óra húszra kell kiérnem és nem husznkilencre...azért a főnököm telefonszámára még emlékszem és a munkaköröm is rémlik haloványan. Fura megint itt lenni, főleg, hogy még egyedül vagyok. A gyártásos kolleganővel már találkoztam, az tiszta ideg, mert nincs áram odaát, a gépek nem tudnak dolgozni, nagyjából áll a gyártás. Hát üdv a fedélzeten, én azt mondom....! :)
Este dupla adag Ruminivel búcsúztattam a szabadságom Réka oldalán. A"datolyás" fejezetet olvassuk, szerintem nagyon izgalmas. Réka is alig bír magával. :) Furcsáltam, hogy a nagylány velem akar aludni éjjel, nem szokott már ilyen rohama lenni. Este, amikor az ágyába küldtük, sírva fakadt, de olyan keservesen, hogy egy emberként visszahívtuk. Nyomta aztán a könnyes kis arcát az enyémhez, ölelt és bújt, mint egy cicus....Hajnalban világosodtam meg, hogy ő is érzi a szabim végét. Ahogy ébresztett a telefonom, váratlanul megszólalt, hogy már megyek? Odasúgtam neki némi kivárással, hogy igen, készülődöm. Azt felelte, hogy ha visszamennék mégis, ő ott lesz az ágyban. Nem aranyos? Megremegett a szívem. Így még inkább fáj az embernek munkába menni. Persze lesz majd ennél még hajtósabb, stresszesebb a napindítás, ha iskola és ovi is beindul. Persze szentül megfogadom, hogy este mindent elrendezek, bepakolok, kikészítek, becsomagolok....aztán hátha idén úgy lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzésedet, üzenetedet köszönöm!