A kánikulának örömmel a szívemben búcsút intettem, ha sosem tér vissza, az sem lenne baj, de a nyárba még kapaszkodom egy ideig és marasztalnám. Jut eszembe, befejezetlen maradt a nyaralásos beszámolóm. Semmi lényeges nem maradt le, mondjuk....
Utolsó előtti nap pancsoltunk egy jót Lellén, a homokos parton. Meleg volt, de nem kánikula, strandoltak elegen, de semmi tömegnyomor. Pirult vállamat eleinte úgy próbáltam óvni, hogy nem vetkőztem fürdőruháig. (Ez az önbizalmamnak is jót tett. Átmenetileg nem szerettem volna vakond módra, a föld alatt utat fúrni magamnak a mélyvízig, hogy senki ne lásson...) Egy idő után viszont igen melegem volt a sötét pólóban, ki is lógtam a sorból, hát nem érdekelt semmi többé. Egyébként is ki néz rám? Jöhetett a vállamra, hátamra a dupla adag napolaj. Itt támadt némi vita köztem és Tibi között, mert szerinte a napolaj direkte arra jó, hogy barnuljon az ember, a naptej az, ami védi a bőrt a nemkívánatos leégés ellen....de nem igazán győzött meg.
Meg sem lepődtünk, amikor zárás előtt kb. egy órával feltámadt a szél, sűrű viharfelhők gyülekeztek az égen, melyek végül kiürítették a strandot teljesen.
Zalánnak kellett 3-4 nap, mire megszokta, megszerette a vizet
Ama bizonyos felhők
Réka egyrészes fürdőruhában barnult le, igen. De.... honnan tudod???
A nagy erejű szélből eső nem lett egyáltalán, csak ijesztgette az ártatlan strandolókat. Aznap szintén együtt játszott PaffKata és Réka. Ahogy elköszöntünk a parkolóban, elszorult a szívem, ahogy a két madárka csak ácsorgott egymás mellett, egyik sem mozdult sem jobbra, sem balra, mint akik nem akarják hallani, mit mondnak nekik a felnőttek. Maradtak szorosan egymás mellett, hogy majd csak történik valami, és együtt maradhatnak. Olyan nagyon helyesek voltak. Persze a tomboló szél egy idő után mindenkit a saját autója irányába terelt.
Utolsó nap szabad strandra látogattunk, főtt kukoricát rágcsáltunk, megmártóztunk a habokban, búcsúztunk a Balatontól, majd szomorkásan hazafelé indultunk. Ennyi volt hát a nyaralás 2012-ben.
Ahogy augusztus ránk köszöntött, majd 1-2 hét le is pergett belőle, mondogattam Rékának nagy könnyedén, hogy bizony hamarosan kezdődik az ovi. Olyankor nagy szemekkel nézett rám, majd annyit kérdezett.
- Az még nagyon soká lesz, ugye? Nagyon soká...
A héten aztán elintéznivalóm akadt az oviban, egy reggel beugrottunk a hiányos (11 fős) Manó csoportba pár percre. Az óvónéni nagy szeretettel fogadta Rékát és PaffKatával is hamar egymásra találtak. Mire észbe kaptam, mindkét gyerekem a fák alatt szőlőzgetett a pléden, a többi gyerekkel, teljes harmóniában. Tőlük akár el is párologhattam volna....Szerencsére ordítás és hiszti nélkül sikerült távoznom, méltósággal, mindkét gyerekkel a sarkamban. Igaz, Réka szeme könnyben úszott, szája lefelé görbült. Innestől fogva a fenti kérdése eképpen módosult:
- Mikor lesz már hétfő? Holnap hétfő lesz, nem? Lesz ovi?
Megkönnyebbülten hátradőltem (képletesen), habkönnyű óvoda kezdésre számítok.
