2012. június 16., szombat

Kitört a vakáció!

Régen láttam Récimet boldogabbnak és sugárzóbbnak, mint amikor csütörtök este megerősítettem, hogy számára immáron hivatalosan is kezdetét vette a nyári szünet. Azt az ugrabugrával kavart indiánüvöltést és hejehuját...talán még a harmadik szomszédban is hallhatták, ha nyitott ablak mellett tervezték az éjszakai szunyókát. Szeptemberig többé nincs ovi, édes hármasban (imitt-amott négyesben) fogjuk tölteni az elkövetkezendő nagyjából 10 hetet. 

Vége tehát a kiscsoportos létnek, ami számunkra másfél évig tartott. Ősszel középső csoportos lesz Réci...majd nagycsoportos és iskolás. Brrrrrrrrr...........................ne szaladjunk előre, ezt még nem tudom feldolgozni idegileg! Maradjunk annyiban, hogy csütörtökön egy hangulatos családi nappal zártuk a kiscsoportos létet összóvodai szinten. Igazából bevallom, előzetesen semmi kedvem nem volt az egész rendezvényhez. Mint általában azokhoz, amelyeken a harminc fokban két gyereket kell kergetnem ötszáz ember között  (Apa nem tudott elszakadni a melótól), amelyből ötvenet sem ismerek és még annak a felével sem vagyok a köszönő viszonyon túl semmilyen mélyebb ismeretségben. Pedig csak érkeztünkkor derült ki számomra, hogy ez amolyan sportnap lesz. Ajajj....máris láttam magam, hogy fogok zsákban futni Rékámmal párban. Felesleges volt a lámpaláz!

Legelőször a gyerekek aranyos kis műsort adtak (tornáztak zenére). Külön a mini csoportosok (2), majd a kiscsoportosok (3), középsősök (2), nagycsoportosok (3). Rékáék sötétzöld egyen pólót húztak magukra és egy úszógumival adtak egy lökést a nyári szünetnek. Ügyesek voltak, helyesek. Zalán szerencsére hajlandó volt végig kézben maradni, így nyomon követhettük a teljes műsort. Igaz, amikor nagyjából fél óra (??) múlva letettem, hogy szabadjára engedjem, úgy éreztem, addig a fél bolygót hordoztam a hátamon, hirtelen szárnyaim nőttek, megkönnyebbültem. Nehezedik a feneke Zazinak így túl a súlyos két éves koron.

A továbbiakban megtörtént az ovi udvarán álló új kis faházacska felavatása (tartalma számomra egyelőre ismeretlen). A gyerekek körülállták az aprócska épületet és I. óvónéni felvonta a Pitypangos lobogót. Majd az ovisok elharsogták az új indulót:

"Pitypang ovisok vagyunk mi 
Miénk Szolnokon a legszebb ovi
Jó hogy ide járhatunk
Egész nap csak játszhatunk"

Vagy valami ilyesmi.

Ezzel majdnem megkezdődött a délután sportnap része. Ennek az volt a lényege, hogy a gyerekek kilenc helyszínen próbatételeket álltak ki szülőstül vagy nagyszülőstül, mind a kilenc próbát kiállva, kilenc pecsétet összegyűjtve jutalmat zsebelhettek be. 

Mielőtt azonban belevágtak volna a lecsóba, a csoportok gyerekpezsgővel koccintva zárták az évet és nyitották a próbatételeket. Nagyon nem kellett kapkodnunk, drága Rékám lehorgonyzott a cipősdobozban lépegetős helyszínnél az árnyékban, ahol a saját óvónénijei osztogattak pecséteket. És abszolválva a próbatételt, melyért egy báránykás pecsét dukált, nem is volt hajlandó onnan (a bázisról) 1-2 órán belül elmoccanni egy tappodtat sem. Hiába invitáltam egy kis könnyed célbadobásra vagy katica készítésre. Esetleg egy kis pecázás? Nemnem. Zsábafutás? Hogyisne! Úgyhogy egy darabig ácsorogtunk, ücsörögtünk - szerintem némileg szerencsétlenül - egyhelyben, majd ami még hátravolt a napból az óvoda mászókáin töltötték a gyerekek. Vagy az óvónénik árnyékában. Vagy kürtős kalácsot tömtek a képükbe, mikor hogy. Majd az utolsó félórában, amikor már áthatolható volt a tömeg a pecázásos próbatatételnél, ott vertek tanyát buli-zárásig. 

Meleg volt, magamnak nem vittem innivalót, csak az aprónépnek és annyit szaladgáltam Zalán után, hogy este fél hétre úgy éreztem magam, mint aki frissen érkezett a célba egy maratoni futás után. Pontosabban én marhára elfáradtam. Óvónéniktől elköszöntünk (ősszel veletek ugyanitt!- felkiáltással) hazaindultunk és én örültem, hogy előttem volt Zalánom babakocsija, volt mibe és mire támaszkodnom....Sőt, alig vártam, hogy ágyba zuttyanhassak. 

Hazaérve, tisztára sikálva, felfrissülve Rékám ártatlanul megkérdezte, mikor lesz megint ilyen sportnap, mert olyan jóóóóóól érezte magát! Szemem sem rebbent, bár ezen a fényes sportnapon nagyjából pontosan 7 próbatételről egyáltalán nem is tudott a Lelkem. 
- Hát.....körülbelül pont egy év múlva.
- Ó, alig várom....- sóhajtotta álmosan és ahogy szokott, cica módra bevackolt mellém az ágyban....

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzésedet, üzenetedet köszönöm!