Bár előre eldöntött dolog volt, hogy Réka az utolsó "csonka" héten nem jár oviba, végülis úgy esett, hogy nem is igen lett volna más választásom. Kedélye és hangulata ugyan a szokásos volt, ám fújni kellett az orrát nap közben többször és amolyan könnyes náthás volt a tekintete. Legjobb helye itthon volt hát, a szintén beteg Zalán mellett.....Ennek ellenére az adventi, karácsonyi süteményekkel kapcsolatos ütemtervet nem módosítottam, azaz hétfőn sütöttünk együtt egy újabb adag mézeskalácsot és díszítettük azokat aztán az elkövetkezendő napokban esténként szorgosan.
Kedden következett a hókifli, amiből már a szaggatásnál látszott, hogy dupla adagot kellett volna begyúrni.... bizony, később ez be is bizonyosodott. Mákos kiflik készültek. Ámulattal figyeltem, hogy Réka milyen ügyesen formázza apró ujjacskáival a kifliket, pont, ahogyan mutattam neki. Ahogy kisültek, még melegen vaníliás porcukor fürdőt vettek a kiflicskék, ami nagyon tetszett a gyerekeknek. Úgy emlékszem, egyetlen kifli sem érte meg a Szentestét, esélyük sem volt.
Szerdán szünetet tartottunk sütiileg, egyrészt, hogy energiáimat a háztartás rendbeszedésének, kisuvickolásának szenteljem, másrészt, hogy délután részt tudjunk venni az adventi faluban tartott ovis rendezvényen. Mivel hó is esett, aznap vagy előző nap, már nem is emlékszem, ezért tízórai után nagy lelkesen leszaladtunk a kertbe hóembert építeni.
Hiába volt legmelegebben felöltöztetve, Zalán ezt nem tartotta annyira jó ötletnek. Főleg, hogy sűrű pelyhekben hullott a hó...Alig formáltuk meg a hóember méretes pocakját Récivel, Zalán máris nyöszörögni kezdett és inalt volna fel a meleg szobába. Kapkodósra fogtuk, még maradt annyi időnk, hogy a hóember fejét is megformáljuk. A szomszéd gesztenyefáról Réka gyűjtött gesztenyehéjat szemnek, gallyakat karoknak, illetve megbeszéltük, hogy sálat, sapkát és orrot is kap a hóember....de mindezt már Zalán ordítása kísérte végig, mint alaphang, úgyhogy felcaflattunk megadóan a lakásba.
Délután fél öt körül illett volna indulnunk a Kossuth térre, öttől volt a Pitypangos nagycsoportosok műsora az adventi faluban....Ehhez képest Apa egészen parányi késéssel, este 7-kor esett haza, étlen, szomjan....Szinte semmi értelme nem volt már kimenni az adventi faluba, hacsak azért nem, hogy húzzunk egy képzeletbeli pipát, hogy eme karácsonyi szokásunknak is eleget tettünk idén.
Kedden következett a hókifli, amiből már a szaggatásnál látszott, hogy dupla adagot kellett volna begyúrni.... bizony, később ez be is bizonyosodott. Mákos kiflik készültek. Ámulattal figyeltem, hogy Réka milyen ügyesen formázza apró ujjacskáival a kifliket, pont, ahogyan mutattam neki. Ahogy kisültek, még melegen vaníliás porcukor fürdőt vettek a kiflicskék, ami nagyon tetszett a gyerekeknek. Úgy emlékszem, egyetlen kifli sem érte meg a Szentestét, esélyük sem volt.
Szerdán szünetet tartottunk sütiileg, egyrészt, hogy energiáimat a háztartás rendbeszedésének, kisuvickolásának szenteljem, másrészt, hogy délután részt tudjunk venni az adventi faluban tartott ovis rendezvényen. Mivel hó is esett, aznap vagy előző nap, már nem is emlékszem, ezért tízórai után nagy lelkesen leszaladtunk a kertbe hóembert építeni.
Hiába volt legmelegebben felöltöztetve, Zalán ezt nem tartotta annyira jó ötletnek. Főleg, hogy sűrű pelyhekben hullott a hó...Alig formáltuk meg a hóember méretes pocakját Récivel, Zalán máris nyöszörögni kezdett és inalt volna fel a meleg szobába. Kapkodósra fogtuk, még maradt annyi időnk, hogy a hóember fejét is megformáljuk. A szomszéd gesztenyefáról Réka gyűjtött gesztenyehéjat szemnek, gallyakat karoknak, illetve megbeszéltük, hogy sálat, sapkát és orrot is kap a hóember....de mindezt már Zalán ordítása kísérte végig, mint alaphang, úgyhogy felcaflattunk megadóan a lakásba.
Délután fél öt körül illett volna indulnunk a Kossuth térre, öttől volt a Pitypangos nagycsoportosok műsora az adventi faluban....Ehhez képest Apa egészen parányi késéssel, este 7-kor esett haza, étlen, szomjan....Szinte semmi értelme nem volt már kimenni az adventi faluba, hacsak azért nem, hogy húzzunk egy képzeletbeli pipát, hogy eme karácsonyi szokásunknak is eleget tettünk idén.
Egy röpke óra múlva, este fél nyolckor a kürtös kalácsok felett találtam magam, ott melegedtünk a parázs mellett a baromi hidegben és azon tűnődtem, mi a búbánatot is keresünk ott két betegecske gyerekkel??? Találkoztam viszont egy "Emi nénis" időkből ismert anyuka társammal, akivel beszélgettünk egy jót. Utána Réka felfedezte, hogy a tér lejtőin frankón lehet csúszkálni, gyakorlatilag kész korcsolyapálya volt. Vagy inkább síugráshoz mini sánc? Szerintem reggelig csúszkált volna a kályha meleg overáljának hála, egyáltalán nem fázott és még a tér fiatalkorú jelenlevőit is szórakoztatta. Én annál inkább dideregtem, úgyhogy g levadásztam valami kemencés lepényhez hasonló finomságot és ahogy megnéztünk mindet a téren, amit lehetett, jeleztem, hogy irány haza. Így utólag belegondolva, volt azért némi adventi hangulat a dologban, talán nem kellett volna kihagyni a forralt boros és pálinkázó faházakat sem....és akkor nem fagyok össze.
Haza felé a garázsnál aztán a szállingózó hóban egy nagyon jót hógolyóztunk Apával. Rózsaszín volt az ég, puha a hó és néhány percre gyermeki örömmel és gondtalansággal kergettük egymást a kertben..... még azt sem nagyon bántam, hogy egyetlen egyszer nem voltam képes eltalálni őt. Neki kb. 10x sikerült, persze számolta a fene. Akkor ott a hóban megszállt valami leírhatatlan boldogságféle, amiből kis üvegekbe csomagoltam picit és majd szürke, egyhangú januári napokban sorra kibontom őket. Egyben arra is rájöttem, hogy így két gyerek kipottyantása után nem vagyok képes egyszerre fuldokolva nevetni és menekülésszerűen szaladni. Legalábbis anélkül, hogy ne pisilnék be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzésedet, üzenetedet köszönöm!