Amikor tortát sütök...2. rész

Egész gyorsan megtaláltam az ideális receptet egy blogon. Nem afféle szakácskönyv stílusban követte le a torta elkészültét, hanem szépen apránként, lépésről lépésre, apró trükköket, tippeket is megosztva az ártatlan tortára vágyókkal. Ez tetszett nagyon. Az sem riasztott vissza, hogy némely kommentelők a receptet követve kudarcot vallottak a kivitelezéssel, úgy gondoltam, biztosan elpuskáztak valamit, esetleg nem követték betűre, betűre az utasításokat, úgy kell nekik!

Réka névnapja november 10-én van minden évben, idén ez csütörtökre esett, vagyis szerdán el kellett készítenem a tortát, hogy másnap, az ízében már összeérett finomságot csak díszíteni kelljen. Ahogy Zalán fél 11 felé álomra hajtotta a fejét, teketória nélkül, azonnal a konyhába rontottam receptestül. Először a tésztán volt a sor. Kimértem a hozzávalókat és némi aggodalommal vettem észre, hogy jobban izgulok az átlagnál, például kétszer is lemértem a barnacukrot, hogy annyi e amennyi. Nagyon igyekeztem, hogy sikerüljön minden.

Habot vertem, majd tojássárgáját kavartam nagyjából 11 (!) percen át a robotgéppel - Zalán két zárt ajtón keresztül nem zavartatta magát, aminek örültem - végül összeöntöttem, amit kell, kevertem, kavartam, előkaptam a tortaformát és beleöntöttem a kulimászt. Ekkor jutott eszembe, hogy az oké, hogy a kapcsos tortaforma aljára sütőpapírt vágtam ki, de mi lesz a torta oldalával? Azzal semmit nem csináltam. Most már mindegy volt, úgyhogy para-felhőket elhessegetve, betoltam a sütőbe a tortát. Több dolgom nem akadt, mint buzgón imádkozni, hogy a tészta sütőpor nélkül is elég magasra emelkedjen ahhoz, hogy majd egyszer három tortalapot tudjak nyiszálni belőle.

Amíg sült - és erre volt összesen 35 perce - elkészítettem a meggypudingnak nevezett izé-bizét. Anyósom meggybefőttje valami isteni finom, pedig egész közönséges és frissen szedve ehetetlenül savanyú meggyből készíti többnyire, a kecske bizton elmekegné magát tőle. Levet forraltam, keményítőt hozzá, fahéjat, meggyet, rotty, rotty és rotty és máris hagyhattam kihűlni. Közben sűrűn pislogtam a tésztámra, hogy emelkedik e már, mit művel odabenn.....Jött felfelé a szentem, az igaz, de erősen púposodott a közepe, mintha egy domb emelkedne ki belőle. Ez rossz hír volt...mindegy. 25 perc után résnyire kitámasztott ajtóval további 10 percig sütöttem a tésztát, majd lezártam a sütőt és megvártam, míg langyos lesz odabenn. 

Ahogy ehhez is elérkeztünk, konstatáltam, hogy a tortám mégsem lett púpos, hurrá! Megkerestem hát a varródobozom. A torta vízszinten irányú háromba vágása egyike volt számomra a mission impossible dolgoknak a tortakészítés kapcsán, ám a receptet megalkotó bloggerina társamnak volt egy tippje: cérna. Vagy fogselyem, de azt elvetettem, féltem, hogy amíg matatok a tortával, a mentol valahogy a tortába kerül és akkor elő is áll a totális katasztrófa. Maradt tehát a cérna. Anyukám legvékonyabb fajta, fehér hímzőcérnájára csaptam le és már inaltam is vele a konyhába.

Óvatosan leszereltem a tortáról a kapcsot és szemügyre vettem a tortát. "Hm, nem lett lapos, könnyedén háromba lehet majd vágni." - gondoltam nagy örömmel, nyugtázva, hogy itt torta már biztosan lesz, kérdés, hogy mivel töltöm és hogyan díszítem. A "könnyedén" szót aztán átgondoltam némileg az elkövetkezendő percekben. A cérna egyáltalán nem akarta "vinni" az én kakaós tésztámat. Illetve az első réteg még viszonylag könnyen ment. Késsel megadtam a cérnának az útirányt, pici vájatott metszettem a tésztába, a cérnának már csak szántania kellett volna a tésztát, de nem igen tette. Végül - jópár enyhébb szitokszót és közepes fokú önostorozást végrehajtva - mégis sikerült, előttem pihent a három tésztalap finom langyosan. 

Vetettem az órára egy kósza pillantást, Zalán minden pillanatban felébredhetett. De már nem hagyhattam félbe a tortát, a lehűlt zselés meggyes cuccot fel kellett vinni a tortára mielőtt megdermedt volna. Belegondoltam, milyen lenne folytatni a torta elkészítését egy éber, nagyon kíváncsi és minden lében kanál Zalánnal, füleltem egyet (csönd volt) és határozottan nyúltam a tejszínhez és a robotgéphez. Nem volt idő késlekedni. Elvileg nem volt más dolgom, mint a tejszínt pikkpakk felverni, gyorsan a meggyes anyagot és a tejszínhabot a tortába tölteni és kész. Mi az nekem? Max. negyed óra.

A tejszínnel, a felvernivalóval azonban még SOHA nem jártam sikerrel. Nem tudom, ezt miért nem vettem számításba, amikor a feketeerdő torta mellett döntöttem, de tény, hogy eszembe jutott a verés KÖZBEN. A dolog nem akart összejönni. A négy decinyi tejszín folyékony maradt, akármit csináltam vele. Pedig azt hittem, mindent elkövettem. Hűtött tejszínt használtam, adtam hozzá vaníliát, a végén cukrot, ízre rendben is volt, de a hab állagot nagy bánatomra meg sem közelítette. Vertem tovább, elszántan, enyhén dühösen....vertem, hogy majd csak hab lesz az istenadtából, csak kitartás dolga az egész. Közben a mikrosütő és környéke, a szörpös üveg és a gyümölcstál finom pöttyös lett, fehér pöttyös. Azon eltűnődtem, hogy hogy a bánatba kell felverni a tejszínt, hogy ne ússzon abban az egész konyha, máris felelevenítvén kezdő háziasszony mivoltomat, mikor egy alkalommal a zuhanyfülkébe menekültem a nagy tálnyi tejszínnel és robotgépemmel, későn ráébredve, hogy sehol egy konnektor....Hát azon az estén sem ettünk gesztenyepürét. Másnap vettem "spray" formátumú, műanyag ízű tejszínhabot és ímmel-ámmal, elfogyott azon püré....

Ahogy visszazökkentem a jelenbe, ijedten vettem észre, hogy túrósodik a tejszínem. "Atya világ, vajat köpültem???" - kiálthattam volna fel, ha kellőképpen képben vagyok, de nem voltam ott. Csak később, az internet csodálatos világát tejszínfelverés ügyben böngészvén akadtam rá a fontos infóra, hogy a tejszín túlbuzgó verése hová is vezet....Kész voltam, mint a matekházi. 

Folytköv.