Pockok külön

Úgy emlékszem, elmúlt már Récim egy éves, amikor egyszer csak azt tapasztaltam, hogy nyugtalanul alszik. Több foga is kínozta egyszerre, ezért vagy másért erős anyahiánya volt és egy éjszaka olykor számtalanszor magához rendelt. Ilyenkor nem vágyott semmire, csak hogy ringassam és duruzsoljak neki. (Egész furcsa most erre Zalánnal a fészekaljban visszaemlékezni, aki csak végső kimerültségében tűri és hagyja a ringatást....) 

Egy hétig sem bírtam a strapát, egy különösen nehéz éjszaka félredobva egy újabb fontos elvet, miszerint "nem alszunk egy ágyban a gyerekkel"....összebújtam a hitvesi ágyban Rékával és mindketten szinte azonnal álomba merültünk. Nem gondoltam, hogy ennek lesz folytatása, akkor, azon az első éjszakán őszintén szólva nem is érdekelt, de lett. Néhány hét múlva Réka éjszaka közöttünk aludt, úgy mintha világéletében ott aludt volna.....

Apa már a legelején élvezte, hogy az egész család együtt alszik "mint a pockok", ő így mondta, nekem voltam fenntartásaim (mint mindig), de hamar túltettem magam rajtuk. Vagyis inkább beletörődtem....A mi családunkban hagyománya van a szülőkkel együtt alvásnak, így valahogy borítékolható volt, hogy ez következik. Voltak fokozatok: először nem bántam, hogy együtt alszunk, majd meg is szerettem ezt az állapotot. Olyan jó érzés  volt összebújni Rékával, hallgatni ahogy szuszog, tényleg élményszámba ment.

Voltak hullámvölgyek, naná, például amikor Zalánnal várandósan nem fordíthattam Rékának hátat az ágyban, pedig a bal oldalamon a jobbal ellentétben keményedtem folyamatosan....Vagy amikor könyökkel kishíjján megritkította fogsorom, esetleg a szemem világa került pindurkát veszélybe. Olykor (viszonylag gyakran) Apa közelsége is hiányzott...

Kritika is ért bőven, amiért csemetémet "nem voltam képes a saját ágyába szoktatni". Volt, aki csak szolidan megjegyezte, hogy "na most rontjátok el a gyereket", mások kioktattak, hogy ezt ezért vagy azért nem kéne....megint mások kinevettek, hogy "most aztán jópár évig lehetetlenség lesz a saját ágyába pakolni a lányt". Értettem én, mire gondolnak ők, hiszen nem régen még én sem tudtam elképzelni, hogyan is működhet az együttalvás........................mégis úgy éreztem, hogy nekünk itt és most (azaz akkor és ott) az volt a jó. Csak ilyen egyszerűen. Hiszen miért baj az, ha velünk alszik a csemete? Főleg, ha mindenki úgy a legboldogabb.

Amikor tavaly tavasszal Rékám új ágyat kapott, bíztam benne, hogy nagy lesz a kísértés, olyan nagy, hogy benne is fog aludni. Nem így történt, és én ebbe is egész hamar belenyugodtam. Az ágyikó maradt a nappali pihenés színtere, éjszaka szigorúan csakis közöttünk aludt a leányka. 

Most jött a fordulat nagyhirtelen. Talán az "új világrend" (1) hozta ezt el nekünk, talán Réka mostanában "válik le rólam" bizonyos értelemben...nem tudom. Annyi bizonyos, hogy egy hete már, hogy Réka egyedül alszik el, a saját ágyában pihen. Még csak egy hete, igaz, de azt hiszem, ez azért nagy dolog. Örülök, hogy nem kellett erőltetni semmit, magától jött, spontán a változás és végülis nem vártuk meg gyermekem szalagavatójáig, érettségijét, esküvőjét sem. Naugye.... Én pedig újra felfedezhetem, hogy milyen nagy is egy franciaágy két embernek. Hmmmm....Elmondhatom, hogy hatalmas! És fincsi is! 

PS: Bár ma reggel, a 8. napon Rékát találtam az ágyamban reggel szorosan hozzám bújva, de pszt! 


Új világrend: lényege, hogy este 9 -kor minden kiskorúnak a saját ágyában a helye. Mi felnőttek a nappaliban olvasgatunk, beszélgetünk, esetleg tévézünk, de gyerekprogram nincs.