Kilencedik nap

Tegnap délután, ahogy Rékáért mentem az oviba , összefutottam a folyosón L. óvónénivel. És ha már találkoztam vele, el is kaptam a grabancát egy pár szóra. Úgy nyilatkozott, hogy a reggeli drámai elszakadás ellenére Réka napközben jól érzi magát az oviban, már megcsillogtatta csodaszép gurgulázó kacaját is, rajzol, játszik, jóízűen ebédel....Illetve napközben második napja nem sír. Szóval minden oké, majd ahogy az idő halad előre, egyre jobb lesz minden....Egy csöppet meglepődtem ezen, mert amolyan, a történelemből ismert "passzív ellenállásra" számítottam Réka részéről és hogy nem az volt a tapasztalat már második napja, az jó hír volt. 

És tényleg, ahogy a babakocsis Zalánnal a hátam mögött siettem volna Rékástul hazafelé, őfelsége a kisujját meg nem mozdította volna, hogy segítsen nekem öltözni, pakolni. Elterpeszkedett, kukucskált vissza a csoportszobába kíváncsian, szót váltott az óvónénivel, elvolt, mint a befőtt. Rólam folyt a víz, füstölt a fejem a méregtől, de egy örökkévalóságnyi időre volt szükség, mire kiléptünk végre az ovi kapuján....

Ma reggel (csütörtök) szerencsés helyzetből indultunk, Apa itthon maradt Zalánnal, így kettesben, kéz a kézben baktattunk oviba Rékával. Nem nyaggatott, hogy ne hagyjam ott, nem volt sírás, hogy nem akar oviba menni (bár elhangzott a mondat, nem is egyszer...) Egészen vidáman, amolyan "beszokott" módra jutottunk el egészen az ovis zsákig. Ott Rékám némán hagyta, hogy átöltöztessen, meg sem mozdult, meg sem szólalt volna.

Ahogy megálltunk a csoportszoba küszöbén, L. éppen színes papírlapokat osztott szét, melyre aztán valamiféle téli tájat kellett alkotni, az volt a feladat. A többség részt is vett a munkában, néhány fiúcska inkább építőkockázott, néhányan céltalanul ténferegtek szoba szerte. Réka az ölemben ült és el nem engedett volna semmi pénzért. Mivel L. nem ajánlotta fel, hogy úgymond átveszi Rékát, helyette hol a csoporttal foglalkozott, hol a dadussal tűnt el a szoba túlsó felében, úgy döntöttem, hogy időm, mint a pelyva, kivárok. Kivárom, mi lesz, hogy lesz.

Noszogattam Rékát, hogy ugyan nézze már meg, hogy mit alkotnak a többiek, itt leszek az ajtóban, csak kukucskáljon oda. Nem volt rá hajlandó. Nem és nem. Szomorúan pislogtam,  mert azt éreztem, hogy egyedül persze, hogy nem megyek semmire, ennek nem így kellene lennie....Gondolom, az óvónéni is azt ugyanazt gondolhatta, csak azzal kapcsolatban, hogy minek állomásozom ott a küszöbön, ő a gyors búcsú híve, akár ordít a gyerek, akár nem. Közben gyerekek sorra jöttek oda beszélgetni, mesélni, kérdezősködni, Nóri, Zita, Hunor...Lassan megismerem a csoportot, tán hamarabb, mint Réka.

Néhány perc múlva Réka lassan elhagyta biztonságos fészkét (az ölem) és néhány méterre el -el távolodott tőlem. Aztán pityeregve vissza is tért mindannyiszor. Akkor azt gondoltam, ha L. nem veszi át tőlem, nem figyel oda rá, én ott ülhetek akár egész délelőtt is. Tibi talán leordítja itthon minden hajszálat a fejemről, de nekem ott a helyem Réka mellett. 

Végül, ahogy a csoport belemélyedt az alkotás örömébe és elfogytak átmenetileg az utasítások, L. meginvitálta újra, többedjére Rékát a többiek közé, az asztalhoz. Réka valahogy vele tartott, talán mert előzőleg azt mondtam neki, maradok a küszöbön még egy picit, nézzen csak szét. Erre valahogy elvegyült a csoportban. L. többször az ajtó felé nézett, gondolom, jelezni szerette volna, hogy mehetek (tűnjek már el), de becsapni sem szerettem volna Rékát, hát nem mozdultam.

Aztán egyszer Réka a tekintetem keresvén rám nézett, intettem neki, hogy megyek, cupp, jó legyen, mire persze rögtön eltört a mécses. Ekkor elhúztam a csíkot az ajtóból. Vissza-vissza kukucskáltam, láttam, hogy L. a gondjaiba veszi, leül mellé, nem hagyja magára. A sírás sem volt igazán erős. Ráértemben azt is megvártam, hogy elcsituljon, abbamaradjon. Talán egy percbe sem telt. Az utolsó kép, amit láttam a Katicák életéből, hogy tucatnyi óvodás körülül egy asztalt és buzgón dolgoznak valamin. És ott csücsül Réka is, kezében egy ceruzával. Nem sír, végre, nem sír.