Augusztus 20., Szolnok, Tisza park, Dávid familia

Ha visszaemlékszem, mely augusztus huszadikák voltak legemlékezetesebbek számomra,  akkor több is eszembe jut. Amikor először láttam élőben a budapesti tüzijátékot a Duna partjáról,(jelzem, eddig utoljára)  aztán az első huszadika, amit Tibivel együtt töltöttünk   "gusztustalanul" szerelmesen, mindenhol kis piros szivecskék úszkáltak a levegőben körülöttünk....A legszebb  mégis az volt (de, de, én igenis romantikus alkat vagyok) szóval a legszebb mégis az volt, amikor egy bográcsolásra voltunk hivatalosak. Haveri társaságban kapitálisan megtöltöttük a böndőnket babgulyással, hogy mozdulni sem tudtunk....aztán     ebben a paradicsomi állapotban elköltöttük a délutánt, majd összeszedtük magunkat és lebicikliztünk a Tisza partra a helyi tüzijáték megcsodálására. De szép is volt! 

Az idei sincs azért nagyon hátul a sorban, mert idénre is jutott "első" valamiből. Feltűntünk  például életünk első Alma koncertjén. Az igaz, hogy az utolsó dalra értünk oda, de mégiscsak ott voltunk. Vagyis lélekben azt hiszem, csak én. Réka rám csimpaszkodva szégyellősen a nyakamba fúrta a fejét, mintha egyes egyedül csak nekünk zenélt volna "Alma bácsi"...pedig hát nem. Emellett úgy jártunk, mint annó a Jászberényi Állatkertben, vagyis ahogy elhaladtunk a játszótér mellett, ami tele volt gyerekkel, Réka már semmilyen Almáról nem akart hallani. Most egyébként HalászJudit nála menő, úgyhogy a dolog végülis borítékolható volt....

Megadtam magam (és Alma is kezdett csomagolni), átvonultunk a játszótérre, Zalán  apástul az árnyékba szunyókálni. Magasan járt a nap, éppen dél volt, tikkasztó meleg, így nem sokáig bírtam a napon. Réka elvolt a hajó formájú mászóka-csúszda kombón, vagy alatta az árnyékban az okoskája...Amikor aztán azt éreztem, hogy felforr az agyvizem, nem bírom tovább, menten napszúrást kapok, akkor elvonszoltam a lányt a játszótér területéről, azzal a felkiáltással, hogy nézzünk már szét, mi minden van még itt rendezvényileg. Réka csak egész finoman ordított és sarokféket behúzva tiltakozott, de valahogy nem voltunk feltűnőek a forgatagban, azt hiszem. Ahogy Réka elhallgatott végre, éppen egy szökőkúthoz értünk, majd a pónik is megjelentek, ahogy gyereket sétáltattak....Réka teljesen oda volt, átmenetileg el is felejtette a játszóteret.

Végül az ugrálóvár előtt kötöttünk ki. Volt egy kicsi és egy nagy. Réka a nagyba akart mindenáron bemenni, de a kicsibe fizettük be, mert el sem tudtam képzelni, hogy a nagy neki való lehet. Olyan gigantikusnak tűnt...Ám az engedélyezett hét percből talán négy sem telt le, amikor Réka egyrészt jelezte, hogy unja a kicsit és a nagyra vágyik, másrészt megjelent mellettünk a játszócsoportból ismert Lia és anyukája, egyből megcélozva a nagy ugrálóvárat.....Naaaa jó, akkor uzsgyi, mehet a mi lányunk is a nagyba. 

Egy rövid ideig szorongva álltunk Apával az ugráló vár előtt, mert a lányunk eltűnt a forgatagban, ami fura élmény volt. Kikerült a kontrollunk alól. Egyre csak nyújtogattuk a nyakunkat, meresztettük a szemünket, hogy valamelyik csúszdán majd csak feltűnik....és hát kijárat amúgy is csak egy van...Ugye csak egy van?! De mielőtt véresre rágtuk volna a szánk szélét izgalmunkban, Réka felbukkant a kisebbik csúszdán. Egyszer, majd újra és újra és újra....majd egyszer a nagyon is. És nem, lefelé csúszva nem törte ki a nyakát valahogy. 

Ahogy letelt a 7 perc, kitessékelték udvariasan Rékámat is, mire ő fürgén visszamászott az urgálóvárba, mintha mi sem történt volna.  Mit tesz ilyenkor egy szülő? Hát persze, befizettünk mi is egy újabb körre. Hiszen imádta a leányka. Két kör után fagyizni indultunk. Réka maga választotta ki a fagyiját, meglepetésemre nem csokira bökött, hanem valami gyümölcsös izére....A hűs lombok alatt nyaltuk elégedetten a fagyinkat, közben órámra sandítva megállapítottam, hogy elröppent 3 óra, amióta beraktuk a kaput magunk mögött otthon. Azóta Zalán aludt, mint egy medve, nagylelkűen engedve, hogy nővérkéje kiszórakozhassa magát. 

Klassz lett volna még a körhintára is felültetni vagy a "dühöngőbe" beengedni, de nem akartam  visszaélni Zalán türelmével, így hazafelé vettük az utunkat. Nem volt egyszerű. Réka látszólag engedelmesen fogta a kezem, ám a parkolóhoz vezető úton egyre másra  váratlanul felkiáltott, hogy "Neeem akarok hazamenniiiiii!". Újabban imádja ezt hangoztatni a játszótéren, mamánál, bárhol vagyunk...nem akarok hazamennni....Végül szerencsésen eljutottunk ótónkig, becuccoltunk mindent, közben azt hallgathattuk, hogyan győzi meg egy háromgyerekes anyuka két nagyobbik gyerekét, hogy hazamenni jóóóó! Igenis jóóó! Réka elaludt a kocsiban, pont ahogy leparkoltunk a ház előtt. Nagyon elfáradt a sok móka után.

Este olyan volt, mint tán még soha. A tévében néztem a tüzijátékot, karomban Zalánnal. És még tetszett is. Tényleg öregszem....