Szomszédnéni produkció

 

Múlt héten ballagtam haza békésen az utcán a munkahelyemről, amikor különös dolog történt. Aznap pont hazahozott az egyik kollegám a nagykereszteződésig, nem busszal utaztam, így volt negyed óra előnyöm a busszal érkező rutinom előtt. Mindig ugyanazon az útvonalon közelítem meg az utcánkat, sok választásom nincs, mert zsákutca. Esetleg, ha az ellenkező irányból nyomulnék haza, az is egy változat, de akkor jókorát kerülnék. Ráadásul a szomszéddal akkor is összetalálkoztunk volna sajnos.

Utólag bevillant, hogy láttam korábban is már a Rákóczi úton, amelyen általában közlekedem, még gondoltam is, hogy hasonlít valakire, talán egy tanárnőre a suliból? Ezt akkor rögtön elvetettem. Tök büszke voltam egyébként az arcmemóriámra idáig, nem emlékszem, hogy valaha cserben hagyott volna. Szóval ez a nő, a tanárnőnek kinéző közelített felém az egyébként gyalogosok által nem használt útszakaszon, majd annak rendje és módja szerint elsétált mellettem, majd hirtelen rámrikácsolt teljesen sokkolóan, hogy JÓNAPOT KIVÁNOK! Ösztönösen viszonoztam a köszönését és ezzel századra egyidőben eszembe jutott, hogy bakker, ez a szomszéd banya, aki pár házzal arrébb lakik a földszinti kéglijében, egyedül. Ő volt az, aki egy reggel szintén leszólított engem és Rékát, hogy a mi kutyánk SZART a kapuja elé, mert elég undorító és más kutya nem jár erre. (Nahiszen....) Már azt is sértőnek éreztem, mert egyrészt a kutya soha nem kakál az utcánkban és ha még kakkantana is, azt szigorúan mindig összeszedjük, ami 3 atomnál nagyobb mennyiség. Akkor is azt éreztem, hogy ennek lett volna udvariasabb formája is, de mindegy, nem vagyunk egyformák, otthagytuk a nénit a kutyaszarral együtt a kapuban egy idő után....Bár biztos örült volna, ha felszedem ÉN más kutyájának az ürülékét, mert ő még pongyolában fagyoskodott  a kukája mellett közvetlenül. Na mindegy, hagyjuk ez a szálat.

Szóval szabályosan megtámadott, hogy én soha nem köszönök neki, pedig úgy látja, hogy nem ő a fialatalabb.....Sokkot kaptam, úgyhogy csak néztem rá, mint Rozi a moziban, hogy ennek meg mi a baja? Egész nap a háború miatt szorongtunk a melóhelyen, jövök haza és ennek a némbernek az fáj, hogy én nem köszönök neki? Azt kellett volna neki mondanom, hogy ne haragudjon, de ő kicsoda? De sajnos ekkora színész nem vagyok, akkor már bőven tudtam, hogy ki ő. Szégyelltem egy kicsit magam, hogy nem ismerem fel (lásd híres arcmemória). Arra is emlékeztem, hogy a múltkor tényleg nem köszöntem neki, mert még vagy 20 méterre tőlem pakolászott a kocsija csomagtartójában, majd a cekkerekkel bevonult a kapuján, mintha én meleg levegő semlennék, én meg nem vagyok kisdobos, sem úttörő, hogy kiabáljak jónapotkivánokot olyannak, aki észre sem akar venni. Nyilván, ezek szerint észrevett, mint ahogy az elmúlt hetek tanárnak látszó némbere is ő volt. Ezek szerint. Nem vagyok benne biztos.

Az a szomorú igazság, hogy egy halom embert az utcánkból csak és kizárólag akkor ismerek fel, ha a saját portája előtt seper. Tibi pont ezt mondta, amikor a fenti történetet elmesélve végre abba tudta hagyni a röhögést. Nem tehetek róla és elnézést is kértem a némbertől most, ahogy nem ismertem fel. Nem fogadta el, mert szerinte sorozatban előfordul, hogy én nem köszönök neki. Úristen, hol találkoztunk még???? Mert én egyébként, ha felismerem a célszemélyt, a köszönés bajnoka vagyok. Utálom, ha a tanárok nem köszönnek a suliban (mármint amikor még beléphettünk oda,mint szülők), utálom,ha köszönök valakinek és az nem fogadja. Persze csak ha nem süket. Ettől én is falra mászok, főleg, ha halmozottan előfordul mindez. 

A szomszédnéni azonban még nem fejezte be, szerinte a gyerekeim se köszönnek neki, úgyhogy előre köszön nekik is, szívesen megteszi, semmi gond... Na erre egy kicsit bepöccentem, mert engem macerálhat a hülyeségeivel, de a gyerekeket hagyja békén. Még akkor is, ha Zalán notorius nemköszönő, vagyis akik számára idegennek számítanak, azoknak nem köszön. A nénit nem ismerjük személyesen, ezért az ő szemében idegen, tehát nem köszönünk. Ezt csak gondolom, mivel a suliból egyedül jár haza, máshová meg egyedül, nélkülünk nem jár. Réka fején meg ott a fülhallgató, se hall, se lát Dömötör......

Amikor a hatvanas néni kritikai észrevételei elfogytak, annyit mondtam neki, hogy Nagyon kedves- és otthagytam. Még hallottam valami olyasmit felháborodott hangon utánam dobni, hogy még én vagyok megsértődve, de már nem érdekelt. Tényleg már régen meg voltam bántva. Eszembe jutott egy másik szomszéd fia, aki járt nálunk, mint gásszerelő annó és még tegező viszonyban is vagyunk. Ez a pasi SOHA, de SOHA nem köszön nekem előre, mindig ÉN köszönök rá, de még soha nem rikácsoltam a fülébe, hogy bazmeg, nem tudsz előre köszönni? Végtéreis, én volnék kettőnk közül a nő, ha jól gondolom. Még csak nem is bosszant az egész, talán futólag eleinte feltűnt, hogy mi a helyzet, ő ilyen, de nem húztam fel magam rajta. 

Mindenesetre a gondjait irigylem a szomszédnéninek. Annak örülök, hogy nem közvetlen szomszéd, van közöttünk néhány bokor, egy lakóház meg néhány fényév távolság. Remélem, a jövőben 4 és 5 között másfélé fog sétálni és nem találkozunk többet. Igaz, egyáltalán nem vennék rá mérget, hogy most már megismerném......