Nagy a bánatom

Azt hiszem, ez egyfajta bizonyítvány. Eredménye annak, amit eddig műveltem az elmúlt bő 11 évben. Nagyon el vagyok szomorodva, értelmetlennek érzek bizonyos szempontból minden erőlködést. Mert erőlködésnek amúgy is nyögés a vége, nemdebár?

Na az történt, hogy idén Rékáék ismét adnak anyák napi műsort, amire második osztály óta nem volt példa, mert nem volt pedagógus, aki erre hajlandó lett volna. Mármint betanítani, megszervezni, ilyenek. Most megint van, bár nem műsort adnak, elég rejtélyes az egész, hogy pontosan mire is vagyok hivatalos. 

Valami olyasmi, hogy minden gyerek ír egy fogalmazást egy közös élményről az anyukájával, valami vicceset, vidámat, vagy végülis bármilyet, amire szívesen emlékszik a gyerkőc. Aztán összecserélik a sztorikat és az anyukáknak rá kell ismerniük a saját gyerekükre. Az én lányom a kutyáról írt fogalmazást. Hagyom, hogy ez ülepedjen a lelketekben. A kutyáról. Semmi nem jutott eszébe, ami közös emlék velem és szívesen emlékszik rá vissza. Ez szerintem borzasztó. Lesújtó. Katasztrófa. Arról írt, amikor tavaly, pont egy éve elrobogtunk Siófokra a kutyáért és hazahoztuk. De abban sem szerepelek, csak annyit, hogy nem engedtem, hogy ő üljön hátul a kutyával, hanem én ültem a kölyökhöz. Mert még nem lehetett tudni, hogy bírja az autózás, behány e, sír e, megijed e és így tartottuk jónak. Tibi is egyébként. Réka meg üvöltött és üvöltött, de SIófok határában csak abbahagyta, Kecskemétnél pedig már hátra is ülhetett, mert addigra kiderült, hogy Dió tök nyugis kutya, meg minden. Szóval kvázi még ebben a történetben is én  vagyok a rossz zsaru. 

Gondolkodtam, hogy mely helyzetekben voltam szupernő, mikor volt olyan, amikor a lányom büszke lehetett rám, mikor mentettem meg az életét, vagy ilyenek...de ilyen sem jutott az eszembe. Igaz, egyszer belefordult biciklistül a Holt-Tiszába, amikor 6 éves volt, de onnan az apja mentette ki és Erdélyben is majdnem leesett egy szakadékba 9 éves kora tájékán, onnan meg a keresztanyja húzta ki. Igaz, én voltam az, aki azt mondta, hogy most már elég és ne tovább ezen a túrán, szóval ezzel is valahol megmentettem őket, de erre meg a kutya sem emlékszik. 

Nem sütöttem neki torta csodákat, emeleteset, fondánosat, amire emlékezhetne, bár a cukrászati csodákra sem emlékszik, az igaz. Nem tanítottam meg kötni, varrni, sütit sütni, zongorázni, festeni, üveget fújni, autót vezetni, igaz, ezekből kevésben vagyok erős. Nem leptem meg kiskutyával, aranyhallal, macskával a karifa alatt vagy a szülinapján, nem vittük el Disneylandbe, sem Londonba, sem Párizsba, meg ilyenek. 

Na mindegy, ez van. Kíváncsian várom, hogy milyen történetek születnek, vajon mit írnak a többiek. 

A kutya mindenesetre az abszolút győztes egyelőre ebben a történetben. A mázlista.