Megérkeztünk Erdélybe!

Zalán ragaszkodott hozzá, hogy a macis takaró, az a legendás, amelyik már a negyedik gyerkőcök szolgálja ki a családban, velünk tartson erdélyi utunkra. Haloványan próbáltuk lebeszélni, részben azért, mert a takaró foszlott és ezer lyuktól szenved, ám aztán könnyebb volt ráhagyni az egészet és úgymond lapozni. Vasárnap este végül hálás voltam, hogy a macis takaró mégis a szállásunkon illetve az autóban töltött néhány napot, mert este, villanyoltás után Zalán észrevette, hogy a takarónak "szállás illata" volt. Szagolgattuk mindannyian és ha behunytuk a szemünk, újra ott termettünk a vastag, sötét gerendás szobában a fenyőbútorok között, ahol mindig olyan "tiszta" szag volt és most az ivódott bele a takaróba. 

Csütörtökön délelőtt indultunk, elvileg korán terveztük, 8-9 között vagy még korábban, hogy minél több időnk legyen, minden órát kihasználjunk, ám a gyerekek fél 9-kor még javában húzták a lóbőrt én pedig éppen csak hogy kisütöttem a rántott husit...Végül fél 11 körül nekivágtunk. De jó érzés is volt! Én ugyan nem éreztem magam valami jól, inkább olyan furán, de elnyomtam ezt az érzést. A gyerekek, akik indulásig egy falatot sem ettek, viszont amit csak lehetett becsomagoltak a táskájukba, rögtön megéheztek, amint elhagytuk Szolnok határát. 

A határ környékén elszundítottam, azt hiszem, és kissé kábultan ébredtem. Nem volt sor egyáltalán Ártándnál, picit keresgéltük, hová is kell beadni a személyiket, de mégis a semmiből előtűnt egy kéz két méterrel arrébb, mint ahol mi szerettük volna rásózni őket valakire, de semmi gond. A román oldalon vettünk matricát (újdíj) a sok-sok kis pavilonok egyikében és máris Nagyvárad felé robogtunk. A Körös parton találtunk parkolóhelyet némi tanakodás után, az jó kiindulópontnak tűnt egy kis sétára. Isteni volt kinyújtózkodni és a légkondi nélküli autó/kisbusz után friss levegőt szívni. A gyerekek máris rohantak a híd közelébe, ahol egy mini vízesést véltek felfedezni. Boldogan tartottam velük, bár továbbra is olyan furán éreztem magam, majd valami hetedik érzéktől vezérelve végignéztem a fehér nadrágomon és zöld pólómon és legnagyobb horroromra....hogy is fejezzem ki magam? Meglátogatott Piroska. Pedig legalább háromszor átszámoltam, hogy hétfőre (nem) várom. A következőre. Korábban jött a kis nyavalyás. Nem mondanám, hogy ilyes soha nem szokott csinálni, de az utóbbi időben nem, úgyhogy ezzel a forgatókönyvvel nem is számoltam. Ez felért egy kisebb fajta mini katasztrófával. 

Közben itthon, hétfő van, dél és szakad az eső....Elég hervasztó. Főleg, hogy ha elgondolom, hogy nem tudom majd az erkélyre teregetni azt a kazal ruhát, amit kénytelen voltam kimosni.....ááááh....

Szóval ott álltam egy nagyobb almányi véres folttal a fehér nadrágomon. El tudjátok képzelni? Vér ciki volt, szó szerint, bár szerencsére legalább nem látszott. Annyira. Éppen sikerült parkolójegyet vadászni a többieknek, úgyhogy még távolodott el senki a kocsitól. Visszakéreckedtem hát, hogy átöltözzek. Pont akkor lett kedve a mögöttünk parkoló buszból egy bácsinak beszédbe elegyedni a gyerekekkel. Vicces fejtörőkkel és matek feladatokkal bombázta őket, közben egy tappodtat sem moccant a buszunk mellől...Azt hittem, sírva fakadok. Végül megérkeztek a társai a sétából, úgyhogy visszavonult a saját járgányára és végre bepelenkázhattam magam. 

Nagyvárad jóval nagyobb, mint én azt gondoltam. Pedig olvastam róla, hogy micsoda pezsgő kultúúrális élete volt hajdanán, hogy Ady mennyire szerette és hogy hamarabb jelentek meg a színes fényreklámok itt, mint Budapesten. Én nem is értem, miért nem állnak meg itt a turisták sokkal többen, miért csak átrobognak rajta Székelyföld felé akár, érdemes legalább egy sétára, bár szerintem akár több napot is el lehet itt tölteni. Nekünk 3-4 óránk volt összesen, így is várhatóan késő este értünk a szállásunkra.

 

Sétánk elején rögtön átsétáltunk egy hídon egy parkba, ahol játszótér is volt és a folyó parton fiatalok piknikeztek. A gyerekek majdnem csatlakoztak, annyi volt ott a lufi. A képen fenn ott középen az a városháza. 

 

Na jó, ez nem olyan jó kép, az uram ne nézzétek! Ez a fotó is abban a parkban készült. A park és környéke tele volt vadon termő macskákkal és kiscicákkal, ami teljesen megkergítette az én gyerekeimet. Zalán egy alkalommal úgy igyekezett egy nyomába, hogy elesett és felsértette a térdét. Egyébként valami mindig történt velük, forrt a levegő körülöttük. Általában ha egy percig valahogy nem figyelt rájuk az ember, biztosra vehette, hogy valami hajmeresztőt lát, mire újra rájuk emeli a tekintetét. 

A parktól egy másik hídig vezetett az utunk, ahonnan a Szent László térig (Szent Lászlónak nagy kultusza van Erdélyben, majd még írok erről) sétafikáltunk, amely egyenesen gyönyörű. Itt a srácok a Sas palota előtt pózolnak, alább is az látható. Elég régen felújítás alatt áll és odabenn még mindig folynak a munkálatok, de kívülről már hibátlan.  A Sas Palota Nagyvárad egyik szimbóluma és 1909-ben épült. Itt betérünk egy italra, mert a bandának egy emberként pisilnie kellett és utoljára még egy benzinkútnál láttunk mosdót Magyarországon.
 

Szerintem még akadt volna látnivaló a téren, de 2 órára volt parkolójegyünk, úgyhogy lassan ideje volt továbbállni és megkeresni Ady emlékházát. Egész sokáig azt hittem, hogy amit keresünk az a szülőháza, nem esett le, hogy ő egyáltalán nem is nagyváradi születésű...Brüll Adéllal és Szigligeti Edével ellentétben.....ehhhh, de régen érettségiztem, mikor még egész sok tudás a fejembe szorult! 

Na szóval az Ady Emlékmúzeum a Müllerájnak az épületében található, ami egykor Ady kedvenc cukrászdája volt. Sajnos zárva volt, mire mi odaértünk, csütörtöki napon csak 15 óráig látogatható. Hej, pedig milyen jó lett volna benézni. Állítólag a tárgyi emlék kevés benne, de mégis, kicsit visszareppentünk volna az időben 100 évet. A mellszobra viszont némi  gyom kíséretében a múzeum előtt megtekinthető. 

Innen visszasétáltunk a hosszú és hangulatos sétálóutcán (Republicii utca) az autónk felé. Közben párszor eltévedtünk, semmi gond, én amúgy sem vagyok a tájékozódás nagy bajnoka.    

                                                     Az Ady mellszobor


A Moscovei utcába is véletlenül kukkantottunk be, ott található az Ady Endre Gimnázium, amely Nagyvárad magyar tanítási nyelvű középiskolája. Fura belegondolni, hogy a többi román, Románia ide vagy oda. A folyó felé haladva megtekinthetjük a nagyváradi Állami Színházat, majd tovább haladva az Astoria szállót is. Ez a kávéház a nagyváradi irodalmárok, újságírok törzshelye volt. Ady Endre is ide járt, itt találkozott későbbi múzsájával Brüll Adéllal is, azaz Lédával. Innen pár lépés a folyó. 

Autóba ültünk és átfurikáztunk a város másik részére, nagyjából a vasútállomás irányába. Az autót ott hagytuk, megint vettünk parkolójegyet, hogy a Szent László Székesegyházhoz elgaloppozzunk. Mivel a váradi püspökséget Szent László alapította, róla nevezték el a székesegyházat is, nem meglepő módon. Itt is helyezték egyébként örök nyugalomra. Nagyváradon nyugszik II. István és II. András királyunk is, ha jól olvastam. 

Fenntebb említettem, hogy Szent LÁszlónak nagy kultusza van Erdélyben. Azt tudtátok, hogy ő az Árgyélus királyfi a mesékben? Az Árgyélus az argyelán szóból ered és Erdélyt jelenti.  Védte Erdélyt mindenféle ellenség ellen, számos pogánnnyal szemben. Jött a hadseregével, annak élére állt példát mutatva és a lakosságot is bátorította. Nagy hála övezte a nevét, számtalan utca, tér és helységnév viseli nevét. 

A Szent LÁszló székesegyház egészen gyönyörű és hatalmas, a legnagyobb barokk templom Erdélyben. Odabenn magyar nyelvű mise folyt éppen egy kisebb teremben oldalt. Rendkívül gazdag freskókban és festményekben, aranyozásban. Kincstárában megtekinthető a Szent László herma (benne a nagy király koponyájának egy darabjával)  és itt őrzik a bárdját is. Persze mire mi odaértünk, csak képen láthattuk a hermát....

A székesegyház szomszédságában található a Kanonok sor, amely egy lábas ház, ahol valamikor 10 lakás sorakozott a papok számára. Szintén szomszéd a püspöki palota, amelyet szintén csak kívülről volt idő megcsodálni, mert nagyon benne jártunk már az időben. Azt olvastam róla, hogy 1949-ben a püspökségnek 4 óra alatt ki kellett költöznie, hogy a görög felkelés miatt kimenekített 1000 gyereknek otthont adjon. Mára a palota ismét a püspökség birtokában van, bár volt benne azóta múzeum is.

Most hogy Nagyváradról indultunk e tovább fél hétkor vagy a Királyhágóra értünk ekkorra, én meg nem mondom, fáradt voltam, mint egy teherhordó szamár. Ahogy magunk mögött hagytuk Nagyváradot,  el is szundítottam és arra ébredtem fel, hogy az uram vadul tekergeti a kormányt a szerpentinen felfelé. Leghátul legalább olyan vadul kapaszkodott a banda, de a középen helyet foglaló gyerekek is nagyon jól érezték magukat. Nagyon szupi volt! Persze vakon nem előztünk, mint néhány román rendszámmal rendelkező autós a beláthatatlan kanyarokban, de mondom, így is éppen eléggé kalandos volt az út ezen része. Fenn a Királyhágón megálltunk az első adag kürtős kalácsra és főtt kukoricára. Én kerestem volna valami kilátót, de nem igazán találtam. Létezik, hogy nincs? Ez egy lélegzetelállítóan szép hely és sehol egy kilátó?  

Innestől nem volt megállás Tordaszentlászlóig, ahol a szállást foglaltuk. Szállásadóink a késői időpont (fél 10-10 lehetett) ellenére meleg vacsorával vártak, savanykás húsgombóclevessel és rántott szelettel. A leves isteni volt és minden kanál után hálát tudtam volna nekik rebegni...ami a rántott husit illeti, mivel egész nap pont rántott csirkemelles szenyókon tengődtem, ez annyira nem dobott fel, még ha sertésből is készült és ropogós hasábburgonya is szegődött mellé és uborka. Mindegy, megettem volna  a csizmatalpat is, fáradt volt mindenki és törődött. 

                                              Zalán is igen örvendett a gombóclevesnek, naná!


Azon picit elszomorodtunk, hogy Csíki sört nem lehetett kapni a csárdában, de Erdélyszerte nem volt benne szerencsére hiány, azt az egy estét meg kibírtuk Csíki sör nélkül (épphogy). Hűvös volt az este, úgyhogy kissé borzongva nyári ruháinkban felbororkáltunk a szobánkba, ágyba bújtunk és úgy aludtunk, mint akit agyonütöttek. Réka és Zalán a saját kis szobájukban, kettecskén.