Ma reggel pont ugyanolyan mellényt láttam az egyik kínai bolt kirakatában, amilyet én vettem még a tavasszal egy belvárosi butikban. Oké, más színben és oké, a butikban is olcsó volt, csak azért elgondolkodtam. Lehet, veszek még egyet. :) Szürkében is tetszik. Csak meg ne lepődjek, hogy a kínaiban drágább, mint a butikban.
Csodálatos ez az őszi szünet. Teljesen ki vagyok cserélve idegileg. Munka után (tovább benn maradok egyébként, de élvezem) kényelmesen elbattyogok pl. postára, zöldségesbe, ilyen üzletbe vagy olyanba, nem hajt a tatár, nem zárják rá a gyerekre az iskolát, nem néznek rám úgy az oviban, mint egy többszörös anyagyilkosra (nem szeretik, ha takarítás után még valaki berongyol és összekoszol mindent) szóval egészen más minden.
Még ugye, nőgyógyászhoz is eljutottam, amire kb. 5 éve nem volt vagy időm vagy kedvem, de leginkább kedvem. Mert nődokihoz menni olyan..... kellemetlen. Macerás. Kell hozzá bizonyos mennyiségű, egységnyi lelkierő. Nem mintha az én micsodám lenne az első, amit a szakember lát, de akkor is. Az is teljesen más, ha az ember lánya babát tervez vagy már éppen vár és azügyben látogat el, belőlem meg már jócskán kikopott a rutin. Bezzeg amikor Zalános szülésem után pár nappal eltávolították belőlem a varratokat (mondjuk, lehet, az inkább Réka volt), olyan természetességgel tettem szét a lábam a dokim előtt, mintha csak a tenyeremet mutattam volna neki. Akkorra már annyira mindegy volt, túl a második szülésen ő MINDENT látott, amit láthatott abból, amit alsó fertályam nyújtani tud.
Egyébként már megszoktam, hogy izgalmam csak addig tart, amíg sorra nem kerülök, ott már olyan kedves az asszisztens, aki ennyi év után is tudja a nevem és a dokim is érdeklődik gyermekeim hogy és mintléte után, majd nagyon büszke, hogy még a nemüket is eltalálja kellő sorrendben, hogy minden szorongásom oda. Számomra igazából egyetlen apró mélypontocska adódik az egész procedúra során, amikor MÁR fenn fekszem az asztalon, de MÉG nem történik semmi. Doktorbácsi ráérősen mondja a magáét, pakol ezt és azt, készülődik, mintha csak én egyenes derékkal pózolnék, ruhában, a lábaimat egymáson keresztül vetve....Olyankor azt képzelem derékon alul nem létezem.
Node túléltem, naná. És nem, nem tervezünk harmadikat, negyven felett erre már teljesen alkalmatlannak érzem magam. Ezt utóbbit azért nem osztottam meg a dokimmal, csak a tényt, hogy negyven felettinek tetszem lenni és roló lehúzva. (Még mindig egészen fura egyébként, nem érzem magam annyinak, megmaradtam harmincegynéhány....) Szerdán lesz eredmény, legyek majd olyan jó és telefonáljak.
Ugyanezen a napon esett meg, hogy Zalánom boldogan beszaladt a pszichológus E. irodájába, rajzolt neki valami olyan szépet, amit még soha és sehol tán és nagyon felszabadultan érezte magát. E. szerint óriásit fejlődött, amióta legutoljára látta, a feladatokban is ügyesebb, leírja a nevét, tovább nyílt felé és egyáltalán, nagyon meg volt vele elégedve. Úgyhogy még egyszer szeretne vele találkozni, aztán megbeszéljük, mire jutott. Erre rögtön az jutott eszembe, hogy sok apró lépésből lehet a fejlődés és tán ez is ilyesmi lehet. Arról nem volt szó, hogy akadt e beszéd közben, borítékolom, hogy nem. Közben itthon olyan engedetlen és szófogadatlan, hogy néha komolyan kétségbeesem. Mit csináljak vele, hogy szót fogadjon? Egyelőre egyáltalán nem találom rajta a fogást. Visszaszólogat, kinevet, nem hallja meg, amit mondok....Hhhhh...Nem egyszerű.