Hurrá nyaralunk! - 3. rész, Az első napnak is vége lesz egyszer

Mint arra hamar rájöttünk, Heraklionban nagyjából negyed óránként landol egy gép. Mindezt úgy, hogy a fővároson kívül akad másik reptér is a szigeten....Talán ennek tudható be, hogy a poggyászkiadásra várni kellett egy picurkát. Vagy csak én voltam már fáradt és türelmetlen. Forgott körbe és körbe az a szalag, de sehogy sem akart előkerülni a mi bőröndünk. A másé sem, de az annyira nem vigasztalt, már remegett a lábam, ami nálam a súlyos fáradtság egyik jele. Végül persze előkerült minden poggyász hiba nélkül és libasorban kiaraszoltunk a reptérről. 

Odakinn a tűző napon rekkenő hőség és viszonylag nagy sürgés-forgás, piaci forgatag fogadott bennünket. Annyi fénnyel találkoztunk, hogy én alig láttam. Jónéhány tábla kereste utasát, utazási irodák a kis pártfogoltjaikat, úgyhogy mi is kutattunk a sajátunkat, míg hamarosan meg is találtuk. Egy ötvenes hölgy volt egyenruhában, kezében egy táblát lóbált. Úgy állt ott, mint aki nem először csinálja. Óvatosan becserkésztük, amíg a névtáblájáról le lehetett olvasni, hogy magyar avagy nem. Persze az volt és rögvest el is irányított, hogy hol találjuk majd azt a buszt, amely elvisz majd bennünket a szállásunkra. Akkor tűnt fel igazán, hogy néhány méterrel arrébb buszok egész sora várta a kedves vendégeket. Elindultunk ismét libasorban a kérdéses buszunk irányába. Hetünknek éppen hét bőröndje volt, mindannyiunkra jutott hát egy, még a gyerekekre is. 

Amikor rátaláltunk, egy görög pasasnak látszó egyén rögtön nekem szegezte a kérdést:

- Which hotel? - akkor összeszedtem minden angoltudásom, amit 25 év alatt magamra szedtem és így feleltem.

- No hotel. Apartment..... Apartment XY. - a pasas bólintott, rögtön kapcsolt és már ki is cibálta a kezemből a csomagom. Sínen voltunk, mint annak a rendje, én mégis úgy szégyelltem magam, hogy puszta kézzel el tudtam volna ásni magam a homokos görög talajba és még párszor adtam volna is a fejemnek egy lapáttal. Hogy lehetek ekkora idióta? Mi a gyengém, ha azt angol az erősségem? 

Mire felszálltam a légkondis, hűs buszra azonban más szemmel kezdtem nézni a helyzetet, hirtelen olyan vicces lett az egész és elkezdtem nevetni magamon. Talán nem néztem ki a pasiból az angol királynőhöz méltó nyelvtudást, hát hirtelen a minimum érthetőségre törekedtem, de ezt a színvonalat akkor sem tudtam megbocsátani magamnak a mai napig....:) 

Szállásunkat negyed óra alatt elértük nagyjából, közben az utazási iroda képviselője, az aki korábban a táblát lóbálta, megtanított görögül köszönni bennünket, hogy már a sofőrt úgy üdvözöljük. A "Kaliméra", azaz "jó reggelt" maradt meg az egészből az egy hét alatt, bár ezt mintha nappalra is használták volna. Onnan gondolom, hogy reggel nem sok emberrel találkozhattunk 10-11 előtt..... 

Egy kis üdülőfaluban dobott le bennünket a busz még néhány másik magyar családdal együtt. Az apartman maga a tengerparton hevert közvetlenül és ahogy az interneten utána olvastam, általában angolok lakják. És magyarok, bizonyára, hiszen az irodánk rendszeresen repít ide utasokat. 8 apartman blokk sorakozott egymás mögött párosával, ahogy haladtunk hátra, távolabb a tengertől, egyre újabbak. Mi a leghátsóban kaptunk helyet az összes magyarral együtt. Szép tiszta volt, ránézésre vadonatúj, két hálószoba egy kis konyharész a külső szobában....méretes erkély asztallal és székekkel. A kilátás...nos az egy már felhúzott, újabb apartman házra esett, nem a legfestőibb, bár mögötte balra ott figyeltek a helyek....de bánja kánya. Alattunk szép rendezett udvar, fányi leánderekkel. Kezdtem sejteni, hogy ez egy jó nyaralás lesz!

Kis szépséghiba volt számomra, hogy Görögországban nem lehet a vécépapírt használat után a vécébe dobni. Annyira vékonyak a vezetékek, hogy egyik dugulás követné a másikat. Ez engem először enyhén sokkolt, mert bár valahol, a kis agyam sötétebb részében rémlett ilyen infó a görög szokásokról, teljesen megfeledkeztem róla. Szóval most nem akarok részletekbe menni, de egyértelmű, hogy ha nem a vécébe dobom a papírt, akkor valahová csak kell és hát az a kuka lesz...na ettől nekem forgott a gyomrom. Aztán eszembe jutott, hogy pakoltam popsitörlőt, végül az áttörést és a megoldást jelentette a kis lelkemnek. Tibi beleszeretett ebbe a görög módiba, ki is jelentette, hogy ha új lakásunk lesz, tuti szereltet belé egy bidét....Hát ha ez rész az ő boldogságának, ám legyen! Ő egyébként más megoldáshoz folyamodott, de tényleg hagyjuk...:)

Ahogy berendezkedtünk, merültünk egyet a medencében, mely szintén rendelkezésünkre állt. A gyerekeket ötven faktoros naptejben fürdettük végig, én nagyvonalú voltam, hogy még soha életemben nem égtem le, úgyhogy szűkebben mértem a naptejet. Ahogy megéheztünk, beültünk a szomszédos tavernába egy gyros/suvlaki pitában-ra....bár a gyerekek már nagyon követelték, hogy vegyük célba a tengert. Még az ételt ki sem érkezett hozni a pincér, alig konstatáltuk, hogy 3 EUR a pitás gyros és 6-7 a gyros tál pölö, a két gyerkőc egyszer csak kidőlt. Először Zalán, majd rá két percre Réka. ELALUDTAK szegénykék, nesze neked hajnali 4 órás ébredés. Klassz volt ücsörögni a szellős tavernában, finom suvlakit falatozni, figyelni a tengert, beszippantani az illatát....Hát élmény volt már ez önmagában. 

A gyerekek nem ébredtek fel akkor sem, amikor fizettünk és távoztunk. Legalábbis Zalánt én vonszoltam fel a szobánkba és fektettem le a neki kijelölt ágyba. Réka lehet, hogy még a helyszínen magához tért, jellemzi a memóriámat, hogy erre már nem emlékszem. Arra igen, hogy ahogy ereszkedett ránk az öreg este és Zalán még mindig szundikált, Rékának elfogyott a türelme, nem lehetett vele bírni és végül Tibivel lesétáltak a tengerpartra, a strandra, mely kb. 4 00 méterre lehetett. Öt perc séta talán? Nem telt el további 10 perc, amikor Zalán félkómában átbotorkált hozzám a másik szobába és hozzám bújt, mint egy mini kandúr. Csak akkor ébredt fel roppant hirtelen, mikor kérdésére válaszolva elmondtam, hogy Rékáék lementek a tengerhez. Naná, hogy muszáj volt utánuk mennünk. 

Nagyjából ennyi maradt meg az első napból. Legközelebb igyekszem kettesével venni a napokat, hogy haladjunk. :)

Réka belakja a lépcsőházat is

Zalán kidől a tavernában

Majd Réka is....

Első pillantások a tengerre 

Az első tzatziki

Zalán fel sem akart ébredni

  

Az első naplemente

Hurrá nyaralunk! - 2. rész, az első nap

Hogy érett és felelősségteljes felnőtt vagyok, jelzi, hogy könnyedén kitöröltem az álmot a szememből nem hogy éjjel 3 órakor, de nem sokkal kettő után. Ugyanis pipilnem kellett (este ne egyetek dinnyét) majd egyszerűen képtelen voltam visszamerülni a békés álmaim közé. Elkezdtek fel és alá cikázni az agyamban a gondolatok, hogy még a virágokat meg sem locsoltam, a hűtőt is ki kell pakolni (tökfőzelék utolsó két decijét a vécének ünnepélyesen átadni) elmosogatni mindent, rendet rakni, áramtalanítani (hűtőt nem muszáj...), nyílászárókat bezárni, kukát kiüríteni....merthogy egy tiszta és rendes lakásba sokkal vidámabb hazaérkezni majdan, mint egy rumlis és büdösbe...nemde? 

Elvileg fél 4-kor kellett volna, hogy elénk gördüljön az a kisbusz, ami hetünkkel elrobog a reptérre. Ám sehol nem volt senki még háromnegyedkor sem. Ott egy picit megcsapott a majré lágy szele, hogy el fogunk késni, igyekeztem inkább az energiáimat pakolászásra és nem létező listám kipipálásába fojtani. Illetve lassan ideje lett volna felébreszteni a gyerekeket. Elvégre ők sem maradnak itthon. Erre eddig sok gondot nem fordítottunk, ugyanis a gyerkőcök ragaszkodtak ahhoz, hogy még este felöltözzenek. Póló, cicanadrág Rékának (MI MÁS???), póló-rövidnadrág Zalánnak. Annyira nem örültem ennek. Kényelmetlen is, felmerült a kérdés bennem, hogy minek is vasalni, másrészt azért nem olyan volt ez, mintha sítáborba igyekeznénk, szóval nem gondoltam, hogy nagy feladat hajnali fél négy tájban felvenni egy pólót (vasaltat) és egy nadrágot (szintén vasaltat). De leszavaztak 3:1 arányban, így hát hallgattam. A gyerekeknek pedig nem volt más dolguk háromnegyed 4 körül, mint hogy szandált húzzanak. 

Végül majdnem 4 óra volt, amikor megérkezett értünk a busz. Hurrá és végre! Beraktuk a gyereküléseket és a csomagokat, a gyerekek is letámolyogtak a földszintre a saját lábukon. Zalán hármasával vette a lépcsőket, remélem, pont akkor nagyon mélyen horpasztottak a szomszédok, mert Tibi - természetesen - komolyabban nem intette rendre. 

- Szerencsétlen gyerekek.... - jegyeztem meg Tibinek, mert éberségük ellenére mégis sajnáltam egy picit őket. Összenéztünk és kuncogtunk egy sort, hogy azért talán annyira nem szánnivalók ezek a csemeték. Utolsó kontroll, mit hagyunk itthon? 

Zalán még este kirakott egy kisebb doboz fakockát a nappali közepére, hogy azokat mindenképpen el kell vinni nyaralni. Merthogy máskülönben miből építene ott tornyot? Gondoltam, viccel. Ha egy éven belül hozzányúlt azokhoz a kockákhoz, legyek nyerítő igásló a helyi mgrt-ben.....! Már a bejárati ajtóban toporogtunk indulásra nagyon készen, amikor kijelentette, hogy márpedig ő kockák nélkül NEM MEGY SEHOVÁ. Hát bevallom, nem volt sem idő, sem türelem megbeszélni bővebben, hogy a kockák, mind a 8 kiló, miért kell hogy itthon maradjanak. Ha ezt a pszichológus látta volna! Beavatkozásom finom volt és határozott egyszerre, viszont kellemetlen mellékhatása is akadt, Zalán nyomban hangos ellenállásban tört ki. Hát ennyit régen gondoltam a szomszédokra éjnek idején. 

Amikor végre már betettem volna a fenekem a buszba, akkor jöttem rá, hogy a gyerekek hiányoznak. Mármint nem az enyémek, hanem a sógornőmé, I.-é....Akkor fordult meg először a fejemben, hogy lekéshetjük ezt a gépet, hiszen ha nem voltak ott, az azt jelentette, hogy még nem voltak készen. Mi Tibivel a leghátsó sorba passzíroztuk be magunkat. Én ekkortájt ébredtem fel igazán, ugyanis Tibi elkezdett panaszkodni, hogy büdös az inge. Valahogy rosszul száradhatott meg, vagy tudomisén hogy történt, de tényleg bódító illat áradt az inge egyik ujjából. Olyan enyhe bomlásszag. Ezen olyan szinten el kezdtünk nevetni, hogy készek voltunk, mint a matekházi. Ez megadta az alaphangulatot az utazáshoz. Aztán a gyerekek (19 és majdnem 18 éves csemeték) némi kivárás után előkerültek, ki előbb, ki később, Tibi pedig lemondott arról, hogy másik inget keres magának a bőröndjében....úgyhogy akár indulhattunk is. Füstöltek a kerekek és majd' kiakadt a sebességmérő. 

A reptér nagyjából egy órányira terül el tőlünk, nos, ezúttal sokkoló negyven percen  belül megjártuk. Nem hittem igazán  benne, de odaértünk! Hajnali öt óra már Budapesten köszöntött bennünket a Liszt Ferenc reptéren. Nem is sokat álltunk sorba és máris megszabadultunk a poggyászunktól, örömmel nyugtáztuk, hogy az otthoni mérleg pontosan mér, tényleg 10-12 kg körül megáll valamennyi csomagunk súlya, ahogy kell. 

A csekkolás előtt mi hatan plusz a fotós Tibor

A kézipoggyász átvizsgálása során Zalánnál megszólalt a figyelmeztető hang, az aminek nem kellene. Nagyon csodálkoztunk, hiszen a világon semmi fémes izé nem volt rajta, hacsak nem a szandiján valami bizgentyű? Gyorsan megnyugtatott a kapun túl egy cérnakesztyűs pasas, hogy ez egy amolyan random riasztás volt, alkalomadtán ilyen is van, próba cseresznye alapon megmotoznak olyat is, aki a kapun amúgy átsétálna. Mondta is, hogy átvizsgálja mindjárt Zalánt finoman....azzal leguggolt elé. Elég rosszul hangzott, valahogy a prosztata kontroll ugrott be nekem, fogalmam sincs, hogy mért..... Hát Zalán is rosszul viselte a megpróbáltatásokat, nehezebben, mint Tibi, aki az öve miatt szintén "besípolt". Szerencsére fél percen belül túl voltunk mindenen és mehettünk parfümöket szimatolni, nézelődni a tranzitba. 

Bár kaptunk ellátást a gépen a napszaknak megfelelőt, vagyis reggelit, a gyerekek persze nem bírták ki addig, túl sok volt a kísértés. Befaltak egy KFC csirke "alapcsomagot" Tibivel, úgyhogy jóllakottan és elégedetten várhatták a beszállást. Még pisilni is tudtak, aminek örültem, a gépen az nem feltétlenül egyszerű móka. 

                                                               
                                                             
                                   Itt én Zalánnal. Valahogy elfelejtettem behúzni a hasam....Vagy az is lehet, hogy behúztam és úgy is ekkora? Hát minden lehet, sajnos....

Zalán és a Boing

Buszok repítettek ki bennünket a lépcsőkig, majd rövid fotózás után elől szálltunk be a gép gyomrába. Tibit az ablakhoz engedtünk, mivel először repült életében. Nagyjából végig ilyen képet vágott hozzá.

Elhelyezkedéskor akadt egy kis malőr. Ahogy mindenki  becsatolta a biztonsági övét vagy legalábbis kipróbálta, milyen lesz, ha majd be kell kötni, Tibor jelezte nekem, hogy öve fémes részét nem lelé. Ott van a feneke alatt biztosan, keresse csak, legyintettem könnyedén a rutintalan Előszörrepülőre, ám úgy sem lett meg. Kiürítette az ülést és meglepve láttam én is, hogy tényleg sehol az az izé. Kerestük, kutattuk, végül az ülés mellé beszorulva ott pislogott. Tibi rángatta, húzta, meg sem mozdult, úgyhogy hívtuk a stewardess-t, hogy segítsen. Az utasította, hogy nyugodtan rántson rajta amekkorát csak bír. Tibor attól félt, hogy szétszedi a gépet, mire előkerül az öv egésze, én meg attól, hogy elültetik egy másik szabad helyre....Végül a stewardess a kezébe vette az irányítást és hát az évek meg a rutin....kiszabadította Tibi övét. Nem volt egy kedves teremtés egyébként, a mosolyát azt teljesen otthon hagyta, de én imádtam mégis, mellettem ülhetett Tiborom a gépen. A két gyerkőc közül Zalán vívta ki annak a lehetőségét, hogy ablak mellett üljön. Réka nem problémázott ezen, szerencsére, nem volt dráma és könnytenger, ami, lássuk be, benne volt a pakliban. Megbeszélték, hogy hazafelé majd ő fog az ablaknál ülni és kész. Cserébe imádott unokatesója mellett feszíthetett végig Krétáig.

A pilóta padlógázt adott és relatíve gyorsan felkapta a gépet a magasba. A Kiscsaládom ujjongott és élvezkedett. A szűk két óra repülőút nagyon gyorsan elröppent, reggelire minivirsliket szolgáltak fel valami számomra kevésbé ehetőnek számító krumplis izével, a szokásos mini zsömlével és teával/kávéval. A gyerekek szinte semmit nem ettek (Köszönjük, KFC!), úgyhogy mi Tibivel jól bevirsliztünk, kb. mint Szilveszterkor szokásunk....Talán a zsömléjüket a gyerekek is megették vagy csak a mini lekvárt magában....már sosem derül ki. A lényeg, hogy nem csapták el a hasukat.

Ezután valószínűleg elbóbiskolhattam, mert nem sokkal később érezhetően ereszkedni kezdett a gép (na az nem a kedvencem, de Tibi ezt is nagyon élvezte)

Ez a kép már ereszkedés a javából. Nagyjából itt történhetett. Hogy kisfiam szeme üvegessé vált és....

elaludt

Arra sem riadt fel, hogy épphogy elhagyva a tengert, a gép landolt a szárazföldön, némiképp döccenősen, a féket erőteljese behúzva.....úgyhogy a szokásos tapsot nem is kapta meg a pilóta, csak amikor egészen lelassult Heraklion repterén. Gondolta a banda, biztos, ami biztos.

Ismét buszokba áramoltunk, mely elfurikázott bennünket egy naaagy, kissé kopottas fehér épületegyütteshez. Ennek sarkán pillantottam meg az első helyi pálmafát. Köszöntöttük is illő szeretettel és tisztelettel. Hát megérkeztünk, Kréta, üdv Heraklion! Itt jövüüüüünk!

Vizes VB kapcsán

Van az a reklám, amelyben Benedek Tibor a feleségével egy gyógyszernek látszót szert népszerűsítenek. Biztos tudjátok melyik az. Eljátszák benne, hogy a Panni mindig mindenbe belekotyog, egy tudálékos liba, mindent jobban tud, a Tibor pedig nem más, mint egy igazi nagy papucs. Valaki mondta már, hogy ez milyen béna és ciki és idegesítő...Nem tudom, nem mondom, hogy imádom, de rám valahogy semlegesen hat. Szinte bármit művelhetne Benedek T. a képernyőn, mert már akkor is csöndesen imádtam, amikor még maga is játékos volt és ez azóta sem változott sokat. 

Ami az érdekes, hogy a reklám végén egyszer csak következik az a mondat a Pannitól, hogy " azért örülök, hogy rátaláltam a Laktívra...." és elégedetten néz a kamerába. Én olyankor mindig valahogy csalódottan felriadok a révedezésből, hogy mi van? Miről beszél ez? Mert szinte hallom, ahogy azt rebegi: "azért örülök, hogy rátaláltam a Tiborra...." . És ezt minden egyes reklámnál eljátszom magammal. :))

Hurrá, nyaraluk! - 1. rész - Az előkészületek

Hogy reggel hétkor száll majd fel a gép, nagyjából 4-5 nappal indulás előtt már ismeretes volt. Végig is gondoltam, hogyaszongya, 5-re kinn kell lenni a reptéren, legkésőbb fél 4 kor célba kell venni azt....Jóságos ég! Mikor keljek fel éjjel? Vagy le sem feküdjek aludni? És mindez két gyerkőccel....

Maga a szervezés valamikor márciusban, áprilisban kezdődhetett. Bevallom őszintén, sógornőm intézett mindent. Már ugyan tavaly is fontolgattam hogy Tibi negyvenedik szülinapját valami tengerparti repülős nyaralással ünnepeljük (némileg előreszaladva novemberig) ám aztán kifutottunk az időből, illetve június elején Réka eltörte a csuklóját, úgyhogy nem jutottunk el a tengerhez. Az álom azonban megmaradt, és tulajdonképpen ez a nyár sem lett volna túl késő egy ilyen fennállást ünneplő nyaraláshoz, hiszen Tibi még nem 41, én viszont szintén betöltöttem a negyvenet ....szóval ok az van bőven egy rendhagyó vakációhoz.....Közben tavasszal elment apukám, ami hetekre, hónapokra meghatározta a hangulatom....Szóval ránk fért egy erős kéz, egy lelkes szervező, aki csak arra várt, hogy bólintsunk és intézett mindent. 

Két héttel indulás előtt még olyan hihetetlennek tűnt, hogy mi valóban repülőre ülünk, mind a négyen és Kréta szigetén landolunk. Tényleg meg kellett rázni magam, mint egy vizes kutyának, hogy észhez térjek a hétköznapok, a munka taposómalmából. Az év addigi legmelegebb napját választottam, hogy elintézzem az EU-s TB kártyát, amiről ugyan nem pontosan tudni, hogy mit ér Görögországban, de azért beszereztem magam és a gyerekek számára is. Ahogy munka után elvágtattam az OEP-hez, komolyan mondom, szakadt rólam a víz. Kezemben az egykor jeges vizemet szorongattam és mivel várnom sem kellett, hát szinte lerogytam az ügyintéző elé, nyelvem lógatván. Mire ő, reggel 8 óta ki sem mozdulva a légkondis irodájából, udvariasan megkérdezte, hogy meleg van e odakinn? "Ember, szahara van odakinn, világvége, 39 fok!!!!" - vágtam volna rá, de csak kókadtan bólogattam és reméltem, hogy nem szédülök le a székről.

És persze a görög válság....Hát mikor mélyült volna el bármilyen válság hihetetlen mélységekbe, ha nem akkor, amikor mi arra adjuk a fejünket, hogy külföldön nyaralunk. Világos! Reggelente figyeltük a híradásokat, bankok nem nyitottak ki, sorok az ATM-eknél, népszavazás, éjszakákba torkolló tárgyalások, ünneplés és diadal, majd, még szigorúbb csomagra rábólintás....és ugye ott volt a kérdés, hogy mit érez mindebből egy idegenforgalomból élő sziget? Sejtettük, hogy egyelőre nem sokat. Reméltük, hogy semmit. Illetve jóval több készpénzzel indultunk el, mint amennyit szükségesnek gondoltunk. 

Az előkészületek közé tartozott még, hogy beszereztem némi strand játékot, matracot és vízipisztolyt (ezt végül itthon felejtettük, gratulálok!) és két nagyon klassz strandon is játszható játékot (DOBBLE és egy dobókockás, mesélős játék) , melyet aztán nyaralás előtt egy héttel valahol elvesztettünk. MÁIG SINCS MEG EGYIK SEM, pedig a kettő együtt nem kevés pénzembe került postaktg-el együtt...Utolsó napok egyikén emiatt kaptam majdnem gutaütést, hogy hol a búbánatban lehet a két játék??? Amit direkt a nyaralásra vettem? 

Két nappal indulás előtt már nem dolgoztam. A főnököm laza ilyen tekintetben, bár éppen neki kell helyettesítenie....Én igazán erőlködtem egy-két kört, hogy még csütörtökön  dolgozom egy jóízűt, bejövök én szívesen, azt mondta, nem kell. Ha nem, hát nem, kiírtam a szabit, elrendeztem függő ügyeimet és szerda délután kitört végre nálam is a vakációóóó , ó jeeeee! (Na ennyire nem voltam akkor még lelkes....:)) 

Csütörtökön megbíztam a mosógépem, hogy mindent vakító tisztára mosson, beledobtam mindent, ami a kezem ügyébe esett. Ha velünk tart Krétára azért, ha nem, azért. Ne álljon itt a szennyes egész héten. Milyen az már? Teregettem és teregettem vég nélkül. Közben nekifogtam bőröndökbe halmozni mindazt, ami várhatóan majd a poggyászunkat alkotja. 15 kg nál nem lehetett a csomagunk több per fő, hoppá, irány a boltok, kell egy közepes bőrönd is! Vásároltunk még amolyan vízi cipőket a gyerekeknek, hogy a tenger ne sértse fel a lábacskájukat, nekem olvasnivalót (A John Cleese önéletrajzi könyvet választottam, hát...10/6,5 mindössze). Szóval egész sok minden beszerzésre került még .... 

Péntek estére mindennel készen kellett lennünk, hogy szombat éjjel csak kiforduljunk az ágyból, felkapjuk a csomagokat és irány a reptér. Este hatkor szólt Réka, hogy na MOST kellene lefeküdnünk, hogy meglegyen a normál 9 óra alvás hajnal háromig. Jót nevettünk....

10 órára nagyjából minden bőröndöt lezártunk és összepakoltunk. 11 órakor még mindkét gyermek izgatottan csipogott az ágyikójában. Azaz mit is beszélek, a MI ágyikónkban!!! A telefonom kedvesen tájékoztatott, hogy 3,5 óra múlva ébresztő....Végül szerintem fél 12-t biztosan elütötte az óra, mire mindannyian bealudtunk végre....

Őkmondták

Zalán a medence partján, előzmények számomra nem ismertek. Egyszer csak felcsattan:
- ....de ha lecsukom a szemem, akkor nem látok!!!


***

Tibi hideg vacsorát kerekít Zalánnak. Térül fordul körülötte, végül minden a helyére kerül.
- Parancsoljon, uram. Jó étvágyat! - invitálja asztalhoz Zalánt.
- Köszönöm, szolga! - így Zalán, Tibire sem pillant, csak mohón falatozni kezd.

***

Buszmegállóba érkezünk, hogy elkapjuk a kettes buszt. A megállóban már társalog két pasas. A gyerekek lecsüccsennek.  Zalán először integet, majd izgatottan odaszól nekem.
- Ezek nem magyarok! 
Balra nézek illetve fülelek majd a töménytelen informatikai szakszót illetve márkanevet lezárva elhangzik néhány magyar szó is. Hát én olyan jót mosolyogtam!....


***

Kvízeset játszunk, főleg Réka imádja.
- Következő kérdés Rékáé. Kinek van csak minden negyedik évben születésnapja?
- ....Olyan nincs. - nagy kerek szemek merednek rám. 
- De bizony van. Ha mondjuk, valamikor tavasszal születik.... - próbálok segíteni.
- Megvan. A magyar választások! Azok csak négyévente vannak. - vágja ki sugárzó boldogsággal.

***

Kedd reggel.
- Anya, mikor leszel már szabadságon?.... - dörmögi Zalán még félálomban.
- Azon vagyok, kisfiam. Második hete.
- Jatélleg! - és azzal majdnem megfojt, úgy megölel.

És hogy mit gondolok én?

Lásd: előző bejegyzés

Valójában azt hiszem, nagyjából már leírtam. Legutolsó bejegyzésben konkrétan vagy azt azt megelőző, több száz bejegyzés valamelyikében. Viszont a pénteki "sokk" után tényleg következett egy amolyan emésztési fázis, ami nagyjából mostanra ért véget. Pontokba szedem, talán úgy több értelme lesz.

1) Kissé megingott a hitem magában a nevtanban és az ő varázsában. Eddig olyan volt ez, mint egy mentsvár. Ha már az ovi lassan nevetséges szinteket üt meg, jó volt arra gondolni, hogy na majd a nevtan akkor is ott lesz és lehet rá számítani. Ott megmondják a tutit. Hát mint annyi minden, ez sem olyan egyszerű móka.

Mivel E.-t kifejezetten ajánlották, nagyon bíztam benne és hittem benne, hogy amit mond az majd találkozik az én véleményemmel. Több voltam, mint kíváncsi. Reméltem, hogy lesz értelme annak, hogy megkerestük őt. Végül igazából semmivel sem lettünk okosabbak, mint voltunk korábban, pusztán néhány tippel vagyunk bentebb. 

2) Nem gondolnám, hogy komoly szakvéleményt lehetne adni 4 találka alapján. Egy olyan kisfiúról, aki nem nyit rögtön. Amikor egy alkalom bevallottan eredménytelen volt, a másik pedig "tesós". Lényegében a második félidő, ahogy volt, eredménytelen maradt. 

3) Furának találom, hogy az ovival kapcsolatban hirtelen más álláspontra váltott E. Nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy ennek ahhoz lehet köze, hogy időközben találkozott E. az óvónőkkel és beszélt is velük. Bele kell nyugodnom egy rossz ovis rendszerbe, adottként kezelni, elfogadni. Túlontúl megértőnek lenni az óvónőkkel kapcsolatban, akik E. szerint már 10-kor "fáradnak", hisz ők is emberek....Én kérek elnézést, hogy oviba hordom a gyermekem....Ez határozottan bosszant. Hogy két találka között milyen éles a véleményváltozás, az még inkább. Tol engem erőteljesen a magánovik és alapítványi ovik világába....Kezd betelni a pohár. 

4) "Hozzá vannak szokva a feszültséghez." - ezt próbáltam elemezni önmagában és a szituációhoz kapcsolva. Az adott helyzethez csatolva egyáltalán nem értem. Mert nem arról van szó, hogy egyenes derékkal, térdükre tapasztott kézzel ücsörögtek egyhelyben, némán és még a pislogáshoz is engedélyt kértek az apjuktól. Bár ha így lett volna, akkor sem ezt a kritikát választottam volna....úgyhogy komolyan nem értem.

A helyzetről leválasztva viszont érdemes tanulmányozni a kritikát, nem E. miatt, hanem magam miatt. 6-7 éve biztos fejlesztem a türelmemet a gyerekekkel kapcsolatban is és úgyszólván leginkább hullámzóként értékelhető a teljesítményem....Viszont terrorban nem élnek, semmilyen sötét dolgot nem művelünk velük, még azt sem mondanám, hogy szigorúan neveljük őket. (Na erre nagyon rábólintana az anyukám, ha olvasná.) Én egészen biztosan szigorúbb és következetesebb keretek között nevelkedtem, kicsit búra alatt... kaptam pár anyai nyaklevest életemben, olyasmiket amiket én nem osztok a gyerekeknek. Szóval maradjunk annyiban, hogy lövésem sincs, mi ez a feszültséges történet....Szerintem a gyerekek sem.

5) Magáról E. -ről nem volt negatív véleményem. Sőt, kifejezetten szimpatikus nő volt. Érdeklődő, figyelmes, talán egy kicsit gyorsan szűrt le következtetéseket. Túlzott szakmai magabiztosság vagy futószalag feeling?....Én speciel határozottan tetszettem neki. Amin szintén elgondolkodtam, mennyire gáz e ez. Elvégre én vagyok Zalán anyja. Pedig nem mutattam mást, csak ami a sajátom. Problémákkal, frusztrációkkal és megoldáskereséssel. Ha már ott ültem egy pszichológus előtt, hát adtam neki feladványt, hehe....

6) Hogy Tiborom esténként mikor jön haza vagy hogy mennyit dolgozik az sajnos fix dolog. Ahogy ez mindig is - amióta mi együtt vagyunk - stabil eleme volt életünknek. Ha rajtam múlna, nyilván változtatnék rajta. Ha megtehetné, ő is biztosan este hatra lekésőbb itthon lenne. De ez nem tündérmese, hogy három kívánságunk legyen. Hogy ez mennyire elítélendő vagy sem, nem tudom. De azt igen, hogy ezen nem megy tönkre gyermekélet. 

7) Elhatároztam, hogy ősztől Zalán nem durmol reggel 9-ig, hanem ugyanúgy ahogy Réka, fél 7 és 7 között felébred. Felöltöztetem, életet verek belé. Aztán ha Réka eljutott a suliba, RÖGTÖN utána Zalán is betalál az oviba, a nagycsoportba. Igazából nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget annak, hogy lazáskodunk oviilag. Lehet, hogy ezzel hibát követtünk el. Tibi elmondása szerint teljesen mindegy, hogy fél 9 vagy fél 10, netán (nevtan esetén) 11-kor esünk be az oviba, a helyzet mindig ugyanaz. A gyerekek játszanak. Se foglalkozás, se kreatívkodás, se semmi....Úgyhogy ellezserkedtünk...AZ utolsó évben igyekszünk, hogy ez másképp legyen. Mondom igyekszünk, mert igazából eddig sem rajtam múlott hogy Zalán hány órára ért be az oviba....ugye...

8) Hogy milyen Tibi karaktere vagy akár az enyém, az nyilván meghatároz és behatárol sok mindent. Azt is, hogyan neveljük a gyerekeinket. Túl a negyvenen már nem gondolnám, hogy sok változás remélhető ezügyben. Ha Tibi nem elég határozott vagy karakteres pasas gyermeknevelésileg az nyilván azért van, mert ő ILYEN. Én meg amolyan. Lehet próbálkozni, de őszintén szólva kevés remény van radikális változásra. Szerintem szükség sincs rá egyébként....Türelem, következetesség, hagyományos értékek tisztelete és minél több minőségi idő, ezt igyekszünk megadni a gyerekeknek. Talán nem rontjuk el végképp őket, ha van egy kis szerencsénk....

Pszichológusnál 2

Úgy éreztem magam ma, mint egy börtönből szabadult rab. Friss levegő áramlott a tüdőmbe egy szikrázó, forró nyári napon. Már amennyire ez lehetséges egy magyar megyeszékhelyen. Például délelőtt 11 előtt találkoztam a postással. ÉVEK ÓTA (na jó, másfél) nem láttam a postást ebben az időpontban. Na nem mintha nagy élmény lenne, mert nem Simon Baker-nek hívják. Aztán kisboltba flangáltunk, buszra ültünk a gyerekekkel, sétálgattunk a városban. Napközben! Munkaidőben! Úgy, hogy senki nem beteg perpillanat. Olyan szabadnak és boldognak éreztem magam, hogy el nem tudom mondani. Vagyis már el is mondtam. Képben vagyok, hogy miért éreztem így. Mert  minden úgy nézett ki, mint amikor még otthon voltam anyukaként. Azok a boldog, soha vissza nem térő békeidők!

Délben jelenésünk volt E. pszichológusnál a Nevtanban. Mióta utoljára láttam, levágatta a haját, de ugyanaz a piros szandi volt a lábán ami múltkor, vagy azelőtt. Biztos az a kedvence. Tájékoztatott bennünket arról, hogy mi mindent tudott meg, jött rá, következtetett  ki. Szokás szerint, nagyon érdekes volt. Gondoltam is rá, hogy lehet, keresnem kellene egy nekem való pszichológust, tök jókat tudnék vele dumcsizni, dolgokat kielemezni. Felszabadítana biztosan. Ha már a barátaim egy emberként leléptek mellőlem (egy kivétellel) és ritkán van alkalmam rojtosra beszélni a szám a saját életemmel, nyűgjeimmel és rinyáimmal kapcsolatban....

Ellenben velem most nem sokat foglalkozott E., picit csalódott is voltam. Maximum a véleményem mondhattam el bizonyos pontokkal kapcsolatban. Rögtön az elején célkeresztbe vette Tibit. Miután elmondta, hogy milyen hihetetlen élmény neki, hogy megismert bennünket, a gyerekeket, külön és együtt. Ezt kétszer is elregélte, a beszélgetésünk végén is. Akkor éppen el voltam gondolkodva, úgyhogy ostobácskán pislogva megkérdeztem, hogy "Kit?" (Hát minket!- segített ki Tibi.) Én nem értem, mi bennünk az élmény, de talán mindenkinek ezt mondja. Valamilyen szinten minden ember érdekes és egyedi...

Kétszer találkozott ismét Zalánnal, először Rékával együtt. Nem így tervezte, de Zalán nem ugrott a nyakába, hát játszott a két gyerekkel egyszerre. Azt mondta, nagyon könnyen és gyorsan tanul mindkét gyerek, hihetetlen izgalmas az, ahogy ők együtt játszanak, hihetetlen (ez szava járása) jól kijönnek egymással, de folyamatosan ott a rivalizálás. A figyelemért, a szeretetért, mindenért. Egész más oldalról ismerhette meg így Zalánt. Majd hirtelen Tibi felé fordult és neki szegezte a kérdést, hogy ő hogyan kezeli a feszültségeit? Hogyan vezeti le őket? 

Az első, ami eszembe jutott, hogy nincs neki olyan. Majdnem ki is bukott belőlem, de persze nem lenne igaz, nincs olyan ember, akinek ne lenne olyan "gubanc" az életében, amit meg kell emésztenie, feldolgoznia. Csak ő végtelenül nyugodt ember, nagyon nehéz őt felbosszantani vagy kihozni a sodrából. Ő ilyen. Elmesélte E., hogy a második találkozókor elkésett a banda, majd 2 órát vártak rá, hogy adjon új időpontot. E. nem volt annak tudatában, hogy bárki is vár rá, így ő nyugodtan beszélgetett a következő "időpontjával". Kijelentette, hogy ezek a gyerekek hozzá vannak szokva a feszültséghez. Mert nem lenne két "normális" gyerek, aki ül egy váróban két órát nyafi és hiszti nélkül. Ezen úgy meglepődtem, hogy csak pislogtam, kinyitottam a szám, aztán becsuktam. Tibi megjegyezte, hogy ketten illetve hárman egyáltalán nem unatkoztak, amikor mégis, akkor az udvaron szaladgáltak tovább. Nem látott ebben semmi különöset. Ahogy én sem. Ez baj lenne? :) Persze E. itt nem hagyta abba, úgyhogy koncentrálnom kellett, hogy ne maradjak le. 

Érdekes, hogy az ovival kapcsolatban más álláspontra helyezkedett, mint korábban. Eddig az volt a véleménye, hogy Zalán nem egy magányos farkas, ha nyitnak felé, nyit ő is. Hogy meddig, az nem derült ki, mert a második találkozó úgyszólván eredménytelen volt. A lényeg, hogy a hiba nem Zalán készülékében van, ha az óvónőkkel nem áll szóba, az nem Zalán hibája. Üljek le az óvónőkkel és beszéljem ez meg velük. (Hö-hö...hát érdekesen néznének....) Most ellenben úgyszólván az ovi védelmére kelt, ami bosszantott. Nem mondom, egyébként igaza van. Kiemelte, hogy a tény, hogy rendszertelenül visszük oviba Zalánt, az bizony gáz. Mert mire 10 órára (olykor 9-re) beesnek, a gyerekek már fel vannak pörögve, a kreatív foglalkozáson túl vannak, az óvónők kezdenek fáradni (10 órára kidőlnek???? Jó vicc!) Egyébként sincs idő minden gyerekkel foglalkozni...így is minden csoportra jut legalább egy SNI gyerkőc....Tehát kvázi az óvónők felelőssége fel sem merült. Hogy aztán ebben mennyi része van annak, hogy E. személyesen találkozott az óvónőkkel és beszélt Zalánról (egy másik kisfiú ügyében járt az oviban, aki Zalán csoporttársa), azt nem tudni....

Zalán egyébként nem akadozott nála sem. Folyamatosan beszélt. Az igaz, hogy hosszú monológokat nem adott elő, de két mondatokat sokszor összefűzött. Erre mondta T. pszichológus, hogy igen, mert tudja kontrollálni. 2-3 mondat erejéig legalábbis. Hát hogy aztán.....A lényeg, hogy E. szerint nevelési hiba az egész. Ezt így nem fogalmazta meg konkrétan, hogy a MI HIBÁNK, mert mindent olyan szépen vattába csomagol a szaknyelvével, hogy a jóisten sem tud minden mondatán eligazodni....de szerintem ez a lényeg. És mivel nem ez az első ilyen vélemény, hát elfogadom, hogy így van. 

Kiemelte E., hogy nem neveljük a gyereket egyformán, két értelemben sem. 
1) reggelente egy átlagos hétköznapon pl. Rékát felébresztjük,  mert 7.45-re suliban kell lennie, Zalán meg alhat akár 10-ig is, apát nem zavarja. Feltette a kérdést és nyitva hagyta, hogy vajon ennek milyen üzenete van a gyerekek számára? Zalánt jobban óvjuk, kevesebbet nézünk ki belőle (teljesen méltatlanul, mert E. szerint ugyanolyan okos, mint Réka, csak másképpen - már megint egy összecsengés T. pszichológus véleményével) , többet elnézünk neki....A gyerekek pedig aztán tudnak és észrevesznek. Itt volt egy jó nagy csönd.
2) Másképpen neveljük a gyerekeket, ami önmagában is feszültséget teremt. Én következetesebb vagyok és szigorúbb (olykor ordítok is), Tibi a maxi megengedő. Ez nagyon nem jól van így, sem Zalán, sem Réka tekintetében....
3) Nem elég erős, karakteres az APA figurája a családban. Apát mindenre rá lehet venni, kenyérre lehet kenni, apa mindenbe beleegyezik....És ez nem jó. Mert Zalán számára Tibi a minta, a legfontosabb elem a családban. Eljön majd a pont, amikor jönnek a csalódások és olyan félék, melyekből apa nem tudja majd Zalán "megmenteni" és akkor összedől majd a kártyavár, összeomlik egy kép, azt pedig nem szabad megvárni. 

Folyamatos, rendszeres logopédiai vagy pszichológiai figyelemre Zalán nem szorul E. véleménye szerint. Úgy kell készülnünk, hogy jövőre iskolába megy. (Mi? Az én magzatom???) Úgy legyen nagycsoportos, mint aki iskolába készül. Aztán max. nem megy. Szeptemberben majd aztán konzultálunk, hogyan indult a tanév, mi mindenen tudtunk változtatni. Kérte E. Tibit, hogy legyen ott a hétköznapokban, a mindennapokban a gyerekek életében, mert az az este 10 órás hazaérkezés....na azt egyszer nagyon meg fogja/fogjuk bánni.....

Utána még órákon át kavarogtak a fejemben a gondolatok, főleg ezen a "megszokták a feszültséget" dolgon rágódtam....hogy ebben mennyi lehet a valóság..... Azt már korábban eldöntöttem, hogy több szakembert nem kapcsolok az életünkbe, itt le is zárjuk ezt a fejezetet bizonyos szempontból. Majd az iskolaérettséggel kapcsolatban biztosan futunk néhány kört a nevtanban, bár én már nagyjából eldöntöttem csöndes kis magányomban, egymagam, nemhivatalosan, hogy 6 évesen nem megy iskolába. Nem hivatalosan. Persze minden képlékeny és bizonytalan, de úgy gondolom, neki az lenne a legjobb. Ez felveti a második nagycsoport kérdését, hogy azzal mi legyen...de ez már egy másik téma, másik dilemma. 

Szóval folytköv. szeptemberben E.-vel. Addig meg nyaralunk és kiélvezzük amit a nyár nyújtani tud nekünk. 

Zalán mondta

Eljön velem a Sparba harapnivalót vásárolni. Pakolunk sárgadinnyét, szemezünk 299,- Ft-os nektarinnal (de nem veszünk, mert olasz), szezámmagos császárzsömlét igen, sajtot és salátát is....A felvágottaknak még csak a közelébe sem vagyunk, amikor Zalán elrikkantja magát.

- De párizsit ne vegyünk, mert attól meghalunk....
- Ki mondta ezt neked?
- Hát apa.
Pedig én sajnos szeretem. Legalábbis ami nem (annyira) műanyag....

...


Tibi elveszíti a "fülesét", melyet az okostelefonjához használ és nagyon dühös. Mert biztosan akkor pottyant le a fejéről, amikor Tesco-éknál Zalánt a nyakába emelte. Úgyhogy nem fogja soha többet a nyakába ültetni a nyafogó legénykét. Mert ez már másodszor esik meg vele és most nem hozza utána senki a fülest, mit a múltkor az étteremnél. Ezt meg is mondta Zalánnak. 
- Na Zalán, egy korszak véget ér. - szólok be neki a hálóba, ahol játszanak.
- Miért, meghaltam? - pattant fel ijedten.
A füles amúgy meglett, Tibi táskájában.


:::


Réka is mondott valami cukkert, de szokás szerint....elfelejtettem. :((

Hétvégi medencés

Tibi szerint ez lett a legjobb fotó. Pinky Pie pancsol :)

Ésss ma végre megkezdtem jól megérdemelt szabadságom. Kirámoltam a hűtőből a cuccaim, rendet raktam az irodai fiókomban, lesikáltam az asztalt, fényesre vixoltam a laptopot, aztán majdnem lekéstem a buszom, úgy elszöszmöszöltem. Olyan kis közömbös voltam a mai napig, hogy én igazából nem is vagyok fáradt és nem is az gond, hogy sok a meló (1), de az az igazság, hogy vissza fogom én még sírni ezt a napot, főleg, ha ősszel beindul a szezon....Júliusban már nem dolgozom. Beletelik majd pár napra, mire ellazulok, elfelejtem a félbe hagyott ügyeket és megfeledkezem akár az ügyviteli programokról....de juhé, itt a nyári szabi, éljen, éljen, éljeeeeen! 

(1) Egyébként tényleg nem a melóval van a baj, az oké. Az a gubanc, hogy amikor ledolgozom a kis napi nyolc órámat, nem dél van. Vagy akár két óra, hogy lenne időm a gyerekekre és minden egyébre. Hanem öt óra lesz, fél hat, mire hazaérek. Ez a bökkenő!

Napi büszke

Tegnap hazafelé tartottam a postáról, amikor találkoztam futólag Zalán egyik ovis pajtijával. Egy cserfes, helyes kislány kék szemekkel és barna fürtökkek. Aki valaha leány gyermekről álmodozott (mint én), annak amolyan a "tökéletes gyerek" megtestesítője első ránézésre. Köszönt is a kislány illedelmesen, ami számomra szokatlan abból a szempontból, hogy Zalán még nem tart itt. Ő annak köszön, akinek szeretne. És többnyire nem szeretne.

 

Ahogy elsuhantak mellettem, kislány és az ő díjbírkózó méretű apukája, még hallottam, ahogy a kislány azt csicsergi.

- .....ez a Dávid Zalán anyukája volt....

 

Semmi különös nincs a történetben, rendszeresen ismétlődő eseménysorozat, máshol, más szülőkkel, más gyerekekkel átéltem már ugyanezt nem egyszer. Viszont ami rendre ugyanaz, hogy én ilyenkor mindig kicsit olyan... BÜSZKEségfélét érzek. Meg nem tudnám mondani, pontosan miért. Olyan öröm ezt hallani más szájából. Dávid Zalán anyukája vagyok, igen, Zalán az én fiam! És imádom. Mert csodálatos ő. Egy fantasztikus kis pofa.

 

Nem vicces? :)

 

 

Függöny

Amikor függöny lebben nálunk vagy ajtó csukódik, anélkül hogy emberi kéz érne hozzá, gyakran szóba hozzák a gyerekek, hogy biztosan a papa jött látogatóba....Egyik este is így történt, a srácok a szőnyegen legóztak, odakinn vaksötét volt már az este, egyszer csak emelkedett az erkélyajtó függönykéje fel a magasba és imbolyogva ott is maradt. Mint egy egyedi papírsárkány. 

- Papa megint benézett.- mondta Réka gondolkodás nélkül. Pislogtam párat a függönyre, eltűnődve.

- Gondolod, hogy járt már itt? - engedtem el a kérdést a levegőbe, úgy senkinek sem címezve igazán, inkább csak magamnak.

- Persze. - így Réka.

- Nem hiszem, hogy tud. - lökte el magát az ajtófélfáról Tibi és kisétált a folyosóra. 

Rossz érzés volt, el is szomorodtam. 

Vajon tényleg nem? 

Bugyborékok

Tegnap - bár anyukám erőtlenül tiltakozott - előrángattam házi raktárunkból a medencét és öntöttem bele néhány vödör meleg vizet. A gyerekek oda és vissza voltak a boldogságtól, főleg Zalán, aki jóval kevesebb pancsolásban részesült az utóbbi időben mint Réka, illetve úgy egyáltalán. Kicsit lejtősre szerkesztettem a medence fekvését, így mint a tengerparton fokozatosan mélyült a víz a megdöbbentő kb. 15-20 centi feneketlenségig. Hát azt a szinte fokozhatatlan örömöt! Csak ültem mellettük és nem tudtam levenni róluk a szemem. Aztán Zalán rám nézett és eképpen rikkantott:

- Anyaaa, ez életem legboldogabb napja!

 

Jött és ment

Mármint a kánikula.

Nem írtam sok mindent a héten. Szerintem elsősorban azért, mert a héten a későbbi busszal vágtattam dolgozni. Azzal fél órával később érek be és már nincs pofám blogozni magával ragad a munka heve...vagymi....Egyébként nem is igen történt semmi, de tényleg! Legalábbis semmi érdemleges.

Hatalmas kánikula csapott le az országra a héten, de jól viseltem, mert tudtam az időjósoktól, hogy nem szenvedek sokáig, csütörtökön véget ér. Szerdára negyven fok volt mifelénk árnyékban és egész nap hűtött ásványvizes palackokat fogdostam az irodában, mint egy mániákus, mert úgy éreztem, meggyullad a kezem a laptop billentyűzete felett. Na az már kínlódás volt. Itthon kellemetlen, kényelmetlen MELEG mindenütt, a klíma ugyanúgy küszködött itthon is a hőséggel, ahogy a munkahelyemen. 

Csütörtökön este aztán elsötétült az ég, eső szagot hozott a szél, ami egyre erősebben fújt és hamarosan el is eredt az eső. Nem volt nagy csimbumm szerencsére erre, viszont 20 fok alá csökkent a hőmérséklet villámgyorsan. Nagyon megkönnyebbültem. Újra volt oxigén a levegőben. 

A héten két nevtanos találkája is volt Zalánnak E.-vel, abből az egyikre egyáltalán nem értek oda, kért Tibi új időpontot, a másik pedig csak összcsaládi összefogás árán jöhetett létre...Hogy mit gondolhat rólunk a pszichomókus, hát nem is tudom....:) Elfoglalt egy szeleburdicsalád.....Zalán semmit nem mesélt a randijáról E.vel, Réka elmondása szerint (ja, mert ő is ott volt benne vele) FOCIZTAK. Elképzeltem azt a kis szobát...fociztak?! Sok mindent el tudok képzelni, de azt nehezen. Vajon az ajtó volt a kapu??

A vihar estéjén moziban is jártak a gyerekek N.-nel, Zalán életében először. Az Agymanókat nézték meg, amiről még csak nem is hallottam. Tetszett nekik, lelkesen meséltek róla. 

Az is a héten volt, hogy beültünk a csajokkal egy kávézóba egyik este. Pontosabban annak a szellős teraszára. Jeges kávét kortyolgattunk és a gyerekekről, iskoláról, női dolgokról  beszélgettünk. Kellemes volt, akár minden héten ki tudnám bírni. Az utóbbi időben  (van annak pár éve is)  arra eszméltem, hogy igazából egyetlen barátnőm maradt, az is külföldön él...Gondoltam, hogy átmeneti ez az állapot, hogy valahogy elpárologtak mellőlem a barátok, hát nem tudom, hány évet foglalhat magában az "átmeneti" szó. A cimborák helyét nagyon sok ismerős vagy kedves ismerős vette át. És az örökké emlegetett időhiány. Olyanok is akadnak, akiket nagyon szeretek és közel érzem őket a szívemhez, de azért barátomnak nem nevezném. Nem tudom megmondani miért. Szerintem egy idő után az ember nem köt már barátságokat, vagy legalábbis nem annak definiálja. Legalábbis én.... Ismeretségek vannak, melyek bizonyos életszakaszra, időszakokra korlátozódnak, aztán fel is oldódnak, ennyi. Persze ne legyen ennyi, én mindig szeretek új embereket megismerni, a szívembe zárni, példa erre ugye azok a csajok, akikkel a munkahelyemen találkoztam....

A héten volt négy hónapja, hogy apu nincs velünk. Néha képzeletben megcsóválom a fejem a saját hülyeségemen. Én még mindig nem fogtam fel. Onnan gondolom, hogy ha nagyon fáradt vagyok és anyuval beszélgetek és még a gondolataim is elkalandoznak, a nyelvemen van hogy megkérdezzem, hogy van apu,  lefeküdt már? (Az utolsó években már este 6-7 körül nyugovóra tért este). Nyilván kapcsolok és nem kérdezek semmit, de....Vagy a minap. Sétáltam a posta felé és szembe jött velem kerékpáron egy házaspár. Ahogy elsuhantak mellettem, rájöttem, hogy az ő lakásukat vették meg nekem anyuék annak idején. Egy kis garzon volt a belvárosban. Mi volt az első gondolatom? Hogy majd elmesélem apunak, hogy találkoztam M.-el és a feleségével....örülni fog!

Még mindig sokszor elfog az a magával ragadó, elsöprő fájdalom, ha egyedül vagyok, hogy nincs apu. Nem tudnám megmondani, mi fáj jobban, maga a tény, hogy meghalt vagy az a trauma, amit átéltem az utolsó két hónapban vele kapcsolatban.  Mindkettő, azt hiszem. Az egyik apu miatt, a másik saját magam miatt. Mert amióta apu meghalt, azóta hiszem el igazán, hogy van olyan, hogy halál. Hogy az nem valami nagyon távoli dolog, hanem itt ólálkodik valamennyiünk körül. Jobb volt AZELŐTT, meg kell hagyni. 

Szép hétvégét mindenkinek! 

Rekkenő

32 fok van a konyhában. Nem, nem főztem semmit az utóbbi két napban. Holnap állítólag negyven fok is lesz....

Elővettem azt a mesés kötetet, melyből szeptemberig legalább három mesét el kell olvasniuk az ElsőBéseknek. Idézek az egyik meséből.

"Hallottátok e hírét a fekete királynak? Túl volt annak az országa még az Óperenciás tengeren is, s akkora olt, hogy az áldott nap soha, de soha nem nyugodott rajta. De nem lehetett semmi szívbéli gyönyörűsége nagy országában a fekete királynak, mert egyetlenegy fia vala, de ennek - akár hiszik kietek, akár nem - olyan érzékeny szíve volt, hogyha egy félszeg embert vagy oktalan állatot látott, mindjárt sírva fakadott. Sírás volt szegénynek éjjele nappala, nem esett jól sem étje, sem itja. Ha meglátott egy vak koldust, a szíve csak elfacsarodék, a könnye keservesen hullott, s mindég meg-megfohászkodék: (...)

Ebben a melegben csak ennyi kommentárra futja a hálószoba hűs rejtekébe menekülvén. Hinnye.....

Csak gyorsan

Tényleg csak 10 percem, max. negyed órám van, rengeteg a dolgom és négy órakor muszáj kilőnöm, mert még az OEP-hez is be kell ugronam....De azért írok pár sort. Nem is én lennék, ha nem írnék....

Tegnap volt Emese nap, melynek kapcsán meghívták Rékát névnapozni legjobb és legnagyobb kebelbarátnőjéhez (tudjátok, az iskolaigazgató lánya....). Kicsit furán jött ki a dolog, mert igazából Tibivel egyeztetett Mesi anyukája, amikor tábor végeztével begyűjtötték a gyerekeket, Tibi meg hétköznapokon nem ezen a bolygón mozog, hanem a Meló nevűn, szóval örök rejtély marad, hogy igazából mire szólt a meghívás. Mindenesetre, mi névnapozni készültünk, vettünk Mesinek ajándékot is. Végül kiderült, hogy ő volt az egyetlen meghívott és csak kettecskén játszottak. Hogy aztán lemondták a többiek vagy mi van, mondom, nem tudom. Merthogy a marhanagy kánikulára tekintettel, megkértem Tiboromat, hogy ő fuvarozza el a leánykánkat Mesiék rezidenciájára, igaz, hogy toronyiránt negyed óra séta a cél, de nekem 35 fokban az is egy maraton. Minket nem hívtak a buliba, szóval gondoltam leadja, értemegy, nem nagy cucc, kocsival pedig fél pillanat (ahogy a főnököm mondaná....). Végül gyalog mentek mégis, Zalánostul...na mindegy.

3 órára értek oda kb. (pár perccel talán később, hisz mindig elkésnek mindenhonnan) és 7 órára kérték a Mesi felmenők, hogy menjünk majd a Rékáért. Erre FÉL 10-re estek haza!!!!!!!!!!! Én már azt hittem, valami más programot is beépítettek, eltévedtek, kocsmába indultak Andrással, elnyaltak vagy 10 gombóc fagyit, de mint kiderült, NEM. Pusztán azt történt, ami szokott, nem is ritkán, hogy a kisasszony nem kívánt hazajönni, Mesi nem kívánta elengedni, Tibi nem kívánt erőszakot alkalmazni, így aztán ücsörögtek szépen a nappaliban és várakoztak.

Mesi szülei szerintem kedves emberek, de 1)András mégiscsak a suli igazgatója 2) azért van bennük távolságtartás 3) Tibiben is van távolságtartás 4) még soha nem beszélgettek így hármasban, annak dacára, hogy negyedik éve koptatunk egy oktatási  intézményt 5) én nem voltam ott

....így Tibi szerint volt néhány kínos csönd. A végén már határozottan ásítoztak mindketten...hárman. Közben Zalán engedély nélkül felmászott valami bárszékre és levett a konyhaasztalról egy almát, almástul fetrengett a szülők ágyában a hálószobában, nem igazán állt szóba a vendéglátókkal (ami megszokott egyébként) Tibi meg szenvedett amiatt, hogy nem tudja rávenni Rékát a hazatérésre. Mondanám, hogy izzadt, de nem lenn igaz, jól be volt lőve a légkondi állítólag. Rékácska még maradt volna. Hát persze, akár reggelig. Szerintem simán oda is költözne.

Na még van két percem. Na már csak egy, mert a kolleganőm kérdezett valamit.

Hát na szóval vendégségben az iskolaigazgató lányánál. Hát nem vicces? Vagy nem is ez a legjobb szó rá....Persze a két lány remekül eljátszadozott, ittak kölyök pezsgőt, ettek barackot, fagyit és játszottak vég nélkül. Még valami táncbemutatót is tartottak, gondolom, az elmaradhatatlan cigánykerék show is műsorra került. Némi információt is nyertünk az iskola jövőjéval kapcsolatban, melyek szerintem izgalmas és előremutató hírek, de ezeket itt most nem írom le, mégiscsak nyitott blog, meg minden. Nem is aktuális éppen, de én persze kellőképpen izgalomba jöttem tőle. És megbántam, hogy nem én mentem Rékáért. Na egy perccel túlmentem a limiten, szóval szép napot mindenkinek és kitartás a kánikulához! Próbáljátok élvezni, úgyis vége lesz csütörtökre.

Az elütésekért és hibáért pedig ezer bocs és anyamedve!

Zalán, az abszolút állatvédő

Zalán uzsonnára olajos halat kíván (ez az új dilije, ugye). Falatozás közben megpillant egy legyet a konyhában cirkálni. Valahogy betévedhetett az ártatlan. Tibi rögtön felpattan, hogy adjon neki egy utolsó csapást, mire Zalán kétségbeesetten felkiált.
- Ne, apa! Ne bántsd, hagy rakja le a petéit!!!

___


Erről jutott eszembe. Akkortájt történt, amikor meggyet magoztam kosárszám, kilószám. Az egyik bio példányban találtam egy kövér kis kukacot. Mire észbe kaptam, Zalán meggylevélre rakta egy darab magozott meggyel együtt és levitte a kertbe. Hogy tovább élje a kis életét, ha már én voltam olyan rettenetes és megfosztottam a lakásától. A hűs bokrok alá helyezte a levelet, hogy ne legyen melege a kukacnak. Majd megvárta, hogy ízlik e neki a meggy, eszegeti e. Hát....

Ez Réka volt

Pénztártól való távozás után rögtön felnyitok a gyerekeknek egy  kb. 2,5 dl-es gyümölcslés üveget, mely hirdeti, hogy tényleg gyümölcsből van. Ezt remélem is, az árából kiindulva. Hűtve is van, nagy a meleg, a gyerekek 1 percen belül eltüntetik. Még nem is érkezem érdeklődni, hogy milyen a nedű, Réka rikkant egyet, ahogy szokott.
- Na EZ látott már narancsot!

Notesz nélkül is

Néha szoktunk rendelni a Vosztokból is ebédet, onnan, ahol Tibi rendszeresen ebédel. Újabban Zalánostul. 

- Mi is volt a leves?....Nem emlékszem. - számol be este Tibi, hogy mit termeltek be délben ebéd címén. Közben Zalán a háttérből.

- Őő....ilyen répa úszott benne...és izé...

- ...

- ...káposztaféle. Nem káposzta, hanem káposztaféle.

- Frankfurti leves?

- Mondom, hogy káposztaFÉLE.....megvan, karfiolleves volt!

---

Apa és Zalán összezörrennek valamin, már csak erre figyelek fel:

- Apa, tudod mit? Költözz el, költözz el, jó!

- Dehogy jó, apa marad! - vágom rá hirtelen.

:::

Ez régebbi.

Szokásos rutinkérdés délután, ahogy elhozom Zalánt az oviból.

- Klassz volt az ovi?

- Mint az állat....

máskor

- Mint a bivaly...

:::

És egy gonoszanyu:

Reggel 10 óra, gondoltam megviccelem Zalánt.

- Jó reggelt, hasadra süt a nap, ideje oviba menni!

Hát felkapta a fejét szegény, mint akit a bolha csípett meg. Azt az arcot videóra kellett volna venni....és a megkönnyebbülését.

Újabb hétnek pipa

Volt két marha jó Zalánmondtám, de mire ide értem, szokás szerint elfelejtettem. Hétvégén fogok venni egy klassz noteszt, olyan virágosat, gyűrűset, amibe mindent fel lehet írni, tennivalókat, telefonszámokat, jegyzeteket... ez már nem állapot. 

Hát ez nem volt egy ideális nap (hét)  munkailag. Szokás szerint idegbajos lesz az utolsó két-három hét a szabim előtt, már most átlátom. Ha osztályozni kellene a munkámat, csak hármast adnék magamnak erre a hétre, ami őszintén elszomorít. A leltár a legfontosabb "kundsaftunknál"...hát nem sikerült túl jól (a legutóbbival ellentétben). A főnököm nem volt lelkes. Még nem láttam az eltéréseket és hibákat, majd hétfő reggel. Addig is próbálok nem rágódni rajtuk, hogy abból mennyi az én saram. Sajnos képtelen vagyok a gyors és  hibátlan munkára, csak törekszem rá. Még szerencse, hogy nem a légi forgalmat irányítom valamelyik reptéren. 

Közben eszembe jutott az egyik Zalánmondtaaaa, juhuu!

Egyszerre tartózkodunk a fürdőszobában, Tibi fürdik, Zalán fogat mos én meg tanulmányozom magam a tükörben. Egy szót sem szólok, inkább csak szemlét tartok, különösebb kommentár nélkül. Zalánnak azért van véleménye. 

- Gyönyörű vagy, anya...! - mondja úgy, hogy majdnem elérzékenyülök. Puszik nyomok a képére, hálám puszijait. 

- ....csak egy kicsit hájas! - folytatja a beste két puszi között. Tibi úgy nevetett, alig volt képes befejezni a tisztálkodást.

Minap felhívott a pszichológus a nevtanból, hogy el kell halasztani a heti randit Zalánnal, jövő héten mennek majd, kedden.  Elvileg szerdán is, legalábbis azt nem mondta le. Ismertem egyszer egy gyermek pszichiátert....minden este fél liter borral ment aludni. Munkahelyi stressz. Most ezt nem tudom, miért írtam le, csak úgy eszembe jutott. A hölgy a nevtanból a legszimpibb az eddigi három pszichológus közül, akikkel összehozott a sors a gyerekek kapcsán. Volt az négy is. 

Egyébként ma reggel a későbbi busszal mentem dolgozni és találkoztam "ismerősökkel", akikről a múltkor nem írtam. Eljátszottam a gondolattal, hogy írok egy második részt, de szerintem nem fog sor kerülni rá. Ez már így marad.

Azt meséltem már, hogy a szomszéd házban (velünk szemben átlóban) valaki ének órákat ad? Ma vettem észre, ahogy felsöpörtem az erkélyt. Hát van mit gyakorolni a tanítványnak, nem mondom. Egyben együttérzéseim a közvetlen szomszédoknak. Persze meg sem nyikkantam, hamarosan Réka is belefúj fuvolájába. Jajnekem!

Pár napja volt egy álmom. Réka nyolcadikos volt és éppen elballagott. Őt nem láttam sehol, senkit sem, csak a pánikroham, ami elkapott (ott rögtön álmomban), na arra emlékszem. Hogy a búbánatban jutottunk el első osztálytól a nyolcadikig ilyen villámszerűen?! Fú, rossz volt. Illetve megkönnyebbülés volt felébredni, megtapogatni a még mindig ElsőBés Rékát...ANNYIRA azért nem repül az idő. 

Krimi

 

 

Tegnap késő este (9 körül) toppantak be a gyerekek (én már MINDENT kivasaltam a zoknik kivételével és azt az Alan Turing-ról szóló filmet néztem). Általában tornádószerűen söpörnek végig a lakáson, szóval az a kép, hogy illedelmesen csókot lehelnek édesanyjuk orcájára, csöndben, komótosan leveszik a szandijukat, majd automatikusan kezet mosni belibbennek a fürdőszobába....na olyan nálunk ritkán van. Mondjuk, ha betegek. De most nem azok, így hát max. fordulatszámon pörögtek, meséltek és meséltek, kb. 100-szor elhangzott a vizibomba kifejezés, míg én hallgattam őket mosogatás közben. Aztán Réka keresni kezdte a nevezett narancssárga vizibombáját, ámde sehol sem találta. Nem baj, gyere vacsorázni, már nagyon késő van. Nyifi, nyafi, hol lehet, nem lelem, nyifi, nyifi....gyere vacsorázni....A nappali felé lépve kettőt észvevettem, hogy a küszöbön túl egy jókora tócsa terpeszkedik, ami normál esetben a leghatározottabban nem szokott ott lenni. Mivel kisfiam mindössze 15 másodperce nyargalt el az ásványvizes palackkal, kupak nélkül, hát pofonegyszerű volt levonni a következtetést. Morcos voltam, mert a falra is jutott a vízből jócskán, hm....Utasítottam, hogy törölje fel, amit elkövetett. Réka közben szünet nélkül, vizsla módra kereste és kutatta a vizibombáját, melyet a gyanú szerint Zalán elrejthetett valahová. Kérdőre vonva Zalánt, ő mindent tagadott, ami bár nála nem jelent semmit, felfüggesztettük a nyomázást és végre vacsorázhatott a banda. Közben is ment a nyifi, nyifi, hogy vizibomba így meg úgy....Végül Réka nem bírt magával és magasabb fordulatszámra kapcsolt vizibombailag. Olyannyira, hogy már az apja sem bírta tovább és kezébe vette az irányítást. Colombo Tibor nyomozó egykettőre rávilágított, hogy a nappali padlóján az a bizonyos tócsa NEM az ásványvizes palackból származott, ahogy azt Zalán állította. Hanem bizony a vizibomba lecsapott, véletlenül vagy szándékosan. Réka ekkor siratóasszony formáját vette elő és megtagadott mindennemű kapcsolatot Zalánnal. A közös fürdőt is. Zalán zsebéből közben előkerült egy kis narancssárga lufi maradvány, a döntő bizonyíték. Beismerő vallomást tett. Ennek láttán és hallatán Réka összeomlott, mintha az egész családját kiírtották volna.  Eszembe jutott, hogy Zalán szülinapjáról maradt ki lufi. Igaz, hogy focilabda mintás, de kit érdekel? Egykori tusfürdős flakonból nyomtam bele vizet, és voilá máris kész volt a vizibomba. Hogy mindenki boldog legyen, rögtön kettő. Zaláné nagyobb, pasisabb, Rékáé kisebb, lágyabb, szelídebb. Már amennyit bele lehet magyarázni egy lufiba. Végre csönd lett és béke. Negyed óra múlva mindkettő édesen aludt, langyos kis vizibombájukat szorongatva.  

 

Tanulság 1: Zalán nem az igazmondás bajnoka.

Tanulság 2: Minek a drága játék, ha egy darab gumi is lehet szent?