Utána

Megváltozott a fájdalom, megfigyeltem. Már nem is először. Kezdetben csak tompán fájt, nem metszően, de észrevehetően. Amikortájt kórházba került apu és megértettem, hogy semmi nem lesz olyan, mint azelőtt. Pedig akkor még nem tudtam, hogy onnan csak lefelé lesz a közös utunk. Majd erősebben fájt és elhúzódón. Olyasmi volt, mint amikor valaki zuhan egy kivilágított, végtelen hosszú liftaknában lefelé, lassítva. El fog jönni a puffanás, de egyelőre még csak a vészfények villognak. Nem is hiszi az ember azt, amit mondanak neki, nem akarja, kizárja az agyából, a szívével gondolkodik. Mindig. Majd jön a hír, a rettegett, az elkerülhetetlen és vele tompaság, amit rohamokban érkező éles, örvényszerű fájdalom vált fel. Olyankor levegőt alig kap az ember, sírni is nehéz volna. Majd újból jön a tompaság. Lelassul minden, megszűnik a stressz és a rohanás.

 

Szombat reggel fél hétkor halt meg. Állítólag álmában. Vagy csak együttérzésből mondták ezt a nővérek. Nem tudtam tőle elbúcsúzni. Pénteken benn jártak nála anyu és a tesóm. Ahogy átlépték a küszöböt a kórteremben, mindketten elsírták magukat, el lehet képzelni, milyen látványban volt részük. Apu csonttá és bőrré összetöpörödve, mintha ásítana, akkorára tátott szájjal küzd minden lélegzetért. Zihál vagy hörög, hogy rázkódjik bele az ágy. Az ablak fölé fordították, de meg sem rezdült, ahogy anyuék körülvették. Ma már tudjuk, haldoklott. Anyu megfogta a kezét, apu visszaszorította. Tesóm szerint rexlex-szerűen, anyu szerint felismerte.....Nem voltam ott és nem láttam, tesóm szerint jobb is, de teljesen mindegy. Annál élénkebben el tudom képzelni. Magam előtt látom állandóan....

 

Tesóm azt mondta, ne menjek be hozzá, már nincs magánál és sokkoló a látvány. Engem mégis vonzott, húzott magával, éreztem, hogy mennem kell. Illetve mentem is volna, meg nem is. Aztán megszületett a forgatókönyv, Rékát kivittük a kötelező főpróbára a Tiszaligetbe. Tündériek voltak. Minden anyuka és apuka legalább mosolyogva, de inkább lelkesen tasolva követte le a táncot, csak én voltam végtelenül szomorú és szivárogtak a könnyeim. Mire fél hatra a kórházba értünk, hogy elbúcsúzzam, már nem engedtek be, még a kapun sem. Azt mondták, látogatási tilalom van, négy után senkit sem mehet fel, aki nem eü dolgozó. Elfogadtam, mert gyenge voltam. Hivatkozhattam volna haldokló apámra, akitől így a végső időben elköszönni nem tudtam. Még nem tudom, hogy emiatt mennyire mardos majd a lelkiismeret, egyelőre azt gondolom, nem egészen ez a lényeg....Persze igen, fontosabb volt a főpróba, mely elmulasztása esetén nem léphetett volna fel, fontosabb volt a lányom, mint a haldokló apám...ez felvethet lelkiismereti kérdéseket. Apu talán nem bánta volna.....

 

Ellentmondásosnak tűnik, mert hamarabb elhunyt, mint ahogy a bál elkezdődött volna, majdnem 12 órával hamarabb, mi mégis ott feszítettünk a buliban. Ugyanis nem tudtunk semmit. A kórházban elírták anyu telefonszámát és hiába kérte, nem javították ki. Így amikor szegény anyukám két óra körül felhívta a kórházat, hogy érdeklődjön apu állapotáról, akkor jött az infó, finom felvezetéssel és bevezetővel, hogy még reggel elment. Szóval mi - ha nem is vígan és lelkesen - készültünk a bálba. Apa felvette legszebb öltönyét, én belőttem a hajam, kínlódtam a sminkeléssel és valami fura feszengéssel belebújtam fekete alapon fehér mintás felsőrészel rendelkező ruhámban, majd fekete blézerembe és megálltam Tibi előtt. Éreztem, hogy más küldetése is lesz annak a ruhának, több pusztán, mint egy ártatlan iskolai alapítványi bál....

 

Fura fintora a sorsnak, hogy nagyon jól éreztük magunkat, vagy legalábbis én, bár Tibi sem panaszkodott. Még néhány jóízű nevetést is elengedtem, bár apu folyamatosan ott volt a fejemben. Jó volt az asztaltársaság, a 28 fős ElsőBés asztalnál ültünk U alakban. Lementek a nyolcadikosok táncai, összesen a négy keringő. Amíg a kissé szögletesen mozgó bájos leánykákat és kipirult arcú legényeket figyeltem, azon tűnődtem elgyengülten, hogy te jóságos ég....ugyanannyi idő múlva, mint amennyi ideje Réka a "miénk", újra itt fogok ülni, csak akkor már nyolcadikos lesz a Réci. Fehér ruha lesz rajta és keringő zenére fog illegni és billegni..... Félelmetes!!!! A jelen azonban tünemény volt, mármint az elsősök tánca....majd teszek fel róla videót, kacagtató és könnyeztető néhány perc egyszerre....

 

Később jött az előétel, a főétel, majd a desszert egy kellemes estén. Ott lebegett a fejem fölött a sötét felhő, de mindennek meg van a helye és ha már eljöttünk a bálba, mert úgy éreztem, hogy Réka miatt muszáj, hát viselkedni is kellett. Aztán fél 10-kor megbökött Tiborom, hogy tesóm küldött egy sms-t, ahogy tudjuk, hívjuk vissza. És én akkor egészen finoman, de teljes testemből elkezdtem remegni. Nem is tudom, úgy belülről. Megkértem Tibit, hogy beszéljen vele ő, mert én most itt mindenki előtt, nyilvánosan nem akarok összeroppanni. Ücsörögtem hát a helyemen, Tibi elhúzódott telefonálni egy csöndesebb zugába a teremnek (főiskolai aula). Oda-oda pillantottam, a testbeszéde árulkodó volt. Végül nem bírtam tovább, felpattantam és óvatosan megközelítettem. Ahogy elé értem és a szemébe néztem, csak bólintott. Elment hát apu....

 

Olyasmi érzés volt, mintha levették volna a hangot a mi filmünkről. Többnyire a képet is. Még emlékszem, hogy Tibi megsimította az arcom és megölelt, majd annyit rebegtem neki, hogy "Ne itt, majd otthon....Haza szeretnék menni." Megfordultam, láttam a termet, a fehér abroszos asztalokat, a nyüzsgést, de süket volt minden és értelmetlen. Majd ugyanazzal a lendülettel felkaptam a táskám és elhagytuk a termet. Mi ketten és két vendégünk is. Ruhatár, türelmetlen, néma várakozás, majd ki a hidegbe....Egyetlen szót sem szóltam. Fáztam, fájtam, lebénultam.

 

Másnap én mentem apu holmijáért a kórházba. Mivel még mindig látogatási tilalom van, tartottam attól, hogy lesz némi összezördükésem a portással, de ő nem ellenkezett, beengedett a nagykapu. Csak a többi ember nem értette, nekem miért lehet, amit nekik nem. Nem szóltam hozzájuk egy szót sem. Mintha ott sem lettek volna. Ahogy lépkedtem a bejárat felé húzva a még üres bőröndöt, megint rám jött az a remegés, hideg volt én mégsem fáztam kabát nélkül sem. Végtelenül szomorú voltam és irigyeltem a kórház minden eleven és járni tudó betegét válogatás nélkül. Bárcsak az én apukám is.....!

 

Odafenn egy kedves nővérke kis türelmemet kérte, majd odavezetett egy sporttáskához és egy nagy zsákhoz. Ez utóbbi tartalmát átpakoltam a nyaralós bőröndünkbe. Segített a nővérke is. Még apu illata volt mindennek, habár már a kórházi-apué....én vettem neki azt a tusfürdőt és testápolót, aminek az illata megcsapott. Mindez tovább facsarta a szívem. De nem annyira, mint az, amikor kissé kilapított kalapja előkerült a zsákból. Akkor kissé megnyíltak a könnycsatornáim. Mikor anyu átnézte otthon a holmikat, nála is ugyanott tört el a mécses, a kalapnál.....

 

Kifelé ballagva hangosan zúgott a megrakott bőrönd, panaszkodott a nyavalyás, de én csak rángattam kitartóan. Nem találkoztam egy lélekkel sem. A kapunál a portás meglepve figyelte, ahogy elsuhanok mellette a két nagy táskával, talán ekkor értette meg, mit is kerestem odafenn, nem tudom, mindenesetre elköszöntem tőle és megjegyzésére már nem reagálva haladtam tovább az autó felé....

 

A gyerekek még nem értik. Szerintem felfogni sem tudják. Egyelőre nem is kérdeznek vagy érdeklődnek. Mintha mi sem történt volna....Nem csoda, még mindig olyan hihetetlen az egész, olyan nehéz felfogni. Tényleg megérteni, hogy elment. Nem tudom, mennyi időmbe telik, mire eljut az agyamig. Talán a temetés után, idővel, bizonyosan....Mintha egy kicsi részem apuval ment volna, hiányzik belőlem egy darab. Hiányzik BELŐLÜNK egy darab.

 

Ő mindig olyan kemény és büszke ember volt, a totális kiszolgáltatottság, ágyhoz kötöttség, mozgás képtelenség, pelenkára kárhoztatás, a tény, hogy nem tudott beszélni az utolsó 2-3 hétben, majd később már nyelni sem, olyan szintű szenvedésnek tette őt ki, hogy tesómmal ki is mondtuk nem egyszer, az méltatlan...igazságtalan. Remélem, hogy átsétált egy ajtón, nem kihúnytak a fények, csak egy másik élet kezdődött vagy fog rövidesen. Bár ő ebben nem hitt, mint ahogy a túlvilágban sem, azért bízom benne, hogy jó helyen van. Megszűnt minden kínja és azóta lábukat lógatva beszélgetnek egy padon a testvéröccsével. Aki pár nappal azután halt meg a debreceni klinikán, hogy megtudtuk volna, Réka beköltözött a szívem alá...

Remélem, jó neki.....