Jelek?

Egyik ismerősöm valamikor évekig nyugdíjas otthonban dolgozott vezető pozícióban. Elég sok minden tud a halálról, sokszor kirázott a hideg már magától attól a tárgyilagosságtól, ahogyan beszélt róla....Mostanában többször eszembe villant, amit egyszer arról mesélt, hogy a távozni készülő idősek egyszer csak abbahagyják az evést. Ebből tudni, hogy pár nap és vége lesz..... És aztán tényleg....Apu egy hete nem eszik, ebből 4 nap küzdött a tüdőgyulladással, amitől nem tud megszabadulni. Úgy tűnik, az orvosok, nővérek teljesen lemondtak már róla. Nagyon gyönge és eljutott odáig, ahonnan már nincs visszaút. Csak a várakozás maradt, hogy mi lesz. Nem is, hogy mi lesz, hanem hogy mikor....

Január elején Tibi vitte be a kórházba, akkor még apu tudott beszélni és minden rendben volt nagyjából vele, azt leszámítva, hogy szédült és nem tudott lábra állni. Onnan jutottunk el odáig, hogy az az ember, aki a kórházi ágyban fekszik, csak haloványan hasonlít az én apámra, arra, aki még akár karácsonykor is jelen volt közöttünk. Nagy feladat mindig elrejteni az arcomról az iszonyt, amikor ránézek, hogy ki tette ezt vele, a dühöt, hogy miért kellett hogy így legyen? Nem vigasztal, hogy 82 éves, az emberi lélek nem úgy működik, hogy oh, hát ez a természet rendje, senki nem él örökké....Az sem vigasztal, hogy a kolleganő apukája már 32 évesen öngyilkos lett. Ettől még nekem MOST nehéz, nekünk, a családnak borzasztó nehéz....De persze nem várom, hogy megértse más, mert ez az én tragédiám, az én problémám...rám vár, hogy feldolgozzam.

Közben itt a holnapi főpróba és a szombati bál....Milyen fura, hogy fekete ruhát vettem az alkalomra, ragaszkodtam hozzá....Tesóm szólt, hogy készüljek B tervvel is a bállal kapcsolatban, mert minden lehet. Ők esküvőre hivatalosak szombaton. Nem áll meg az élet.....Napok óta összerándul a gyomrom, hogy meglátom a telefonom kijelzőjén tesóm nevét. Szegény anyukám pedig csak sír és sír, azt mondja, nem tudja abbahagyni. Hogy is tudná....

Valaki megállíthatná egy kicsit az időt, nem azért, mert most olyan jó, mint amikor kicsik voltak a gyerekek és minden tökéletes volt az életünkben. Hanem mert félek attól, ami jön. Menekülnék a baljós jelzésektől, a rossztól, a gyötrelmektől, amik előtt állunk valamennyien a családban.  Persze...nem lehet. Úgyhogy csak egyet lehetünk, összekapaszkodunk és várunk. Imádkozunk, úgy csinálunk mintha tudnánk. Imádkozzunk!