És ami utána jött

Nyaralásból hazaérvén, itthon vasárnap tartottuk a szülinapomat. Már aznap este éreztem, hogy valami nem oké velem. Este korán lefeküdtem, gondoltam, reggelre hátha kialszom magamból, de nem így történt. Hétfő reggelre gyanús volt, hogy benyeltem a gyerekek kórságát. Egész héten Sümegen azon filóztunk Tibivel, hogy a változatosság kedvéért hogyhogy most nem kapta el egyikőnk sem a torokfájásos-lázas betegséget, abban maradtunk, hogy bizonyára találkoztunk már ezzel a vírussal és védettek vagyunk. Igazából kegyes volt hozzám a Jóisten, hogy "csak" itthon tepert le a nyavalya, mert klasszul tönkre tette volna a nyaralást. Nekem ugyanis nem csak lázam volt. 

Túl azon, hogy iszonyúan fájt a torkom - minden nyelés felért egy adag kínzással, amit soha (amire vissza tudok emlékezni) nem tapasztaltam - elment, elszállt, tovatűnt minden erőm. Alig vánszorogtam el a vécéig és vissza az ágyból harmadnapra. Lázam is volt, főleg az este hozta elő minden nap. Émelyegtem, hányingerem volt és úgy éreztem, halálomon vagyok. :) 

Emellett rettenetes erővel tört rám a magány. Egyedül maradtam kettő darab gyerekkel, betegen és nem számíthattam senkire. Na jó, ez így erős, mert anyósomat riaszthattam volna, hogy egy tál étel és némi bébisitting most életmentő volna, de nem tettem.  Ahogy Tibi sem. Mindegy. Mindenesetre nagyon elkeserítő helyzet volt és tanulság a jövőre nézve. Még soha nem jutott eszembe, hogy minek vállal két gyereket, akinek semmi segítsége nincs bizonyos helyzetekben, de most bizony ez is felmerült, ha költői is maradt a kérdés. Mindegy. Túléltük.

Szerdán elvitt Tibi a dokihoz (legalábbis asszem, aznap), hogy írjon fel valami hatásos szert a nyavalyámra. A háziorvosunk ismert antibiotikum ellenes, tényleg csak akkor írja fel, ha nagyon muszáj, akkor is mintha a fogát húznák....Amikor előttem ülve elővett egy kis papírt (és nem vényt) már sejtettem, hogy kvázi hiába jöttünk. 

- Aspirin+C tipikus esete. - mondta. - Ez egy jó kis vírus. És nem is olyan piros a torka, fiatalasszony. - azt hittem, leesek a székről. 

Búcsúzóul felajánlotta, hogy látja, milyen rosszul vagyok, ha esetleg tovább romlana az állapotom, akkor szívesen házhoz jön. Fásultan megkérdeztem, hogyan lehetne ez még rosszabb, mire közérthetően annyit mondott.

- Mondjuk jöhet még....csillapíthatatlan fosás. 

Érdeklődött, hogy busszal vagy gyalog megyek é haza, mire a csilli-villi Volvo telepjárója jelent meg a lelki szemeim előtt, ami a rendelő mellett áll, de megnyugtattam a doktor urat, hogy nem egyedül jöttem.

Búcsúzóul még könnyedén utánam vetette, hogy neki is ugyanez a vírusa volt a múlt héten, ha engem ez vigasztal....Nem mondtam neki, de egyáltalán nem vigasztalt. 

Mégsem mentünk hiába, mert a lejárt jogsimmal kapcsolatban kértem tőle orvosi igazolást a meghosszabbításhoz, ami nagyjából 3 percen belül a kezemben is volt. Hurrá, megint lesz jogsim, szolnokiak reszkessetek!!!! :)