Visszatekintek - 3. rész - Karácsony és ami utána jött

Karácsony első napját hagyományosan anyukáméknál töltjük, összegyűlik az egész család. Anyuék, az ő két gyerekük (gyk: ezek volnánk mi a tesómmal) családostul, azaz egy vej, egy meny és négy onoka. Általában ezt a napot legegyszerűbben egy nagy egybefüggő, monoton, de annál vidámabb és zajosabb ZABÁLÁSKÉNT lehet leírni. (Mármint itt nem a csámcsogásra gondolok, hanem az olaszos párbeszédekre evés közben. Is.) 


Kezdjük a pocaktömést a húslevessel cérnametélttel, folytatjuk töltött káposztával, majd befejezzük átmenetileg kókusz kockával és mákos kaláccsal. Mondom átmenetileg, mert aztán eszünkbe jut, hogy T. (sógornőm) halászlevet hozott egy ötliteres uborkás üvegben, illetve rántott halat, valami isteni félét, hozzá tartárt és krumpli salátát, mind éttermi szinvonalú...Akibe még fér, ehet utána mákos gubát vanília öntettel. Vagy diós gubát, mert az is van. Ehhez járulok még én hozzá szerény kis két rúdnyi mákos és diós bejglimmel.....Pluszt a hűtőben ott figyel némi birka pörkölt is hozzá finom házi savanyúsággal, hátha valakinek kevés lett volna ez a kaja, amiből egyébként egy hadsereg is jól lakna. 

Idén azonban, még mielőtt a szokásos kajatengerbe vethettük volna magunkat, súlyos logisztikai problémát kellett megoldanunk, nevezetesen a Toyota megadta magát és egy tapodtat sem volt hajlandó kimoccanni a garázsából. Márpedig akkor hogyan jutunk el a 20 km-re tanyázó mamához és papához?? Egy raklapnyi ajándékkal és kajával? Vonatot, buszt és taxit nagyon gyorsan kizártuk. Mert kölcsön kaptuk I. sógornőm autóját, ami szintén erősssen szervizigényes volt. Először egyáltalán be sem akart indulni, majd Tibi a motorháztetőt sem tudta felnyitni, végül kiderült, hogy mellesleg az aksija is lemerült....Más komoly baja nem akadt és nagy előnye volt, hogy legalább "be lehetett tolni". A másnapi események fényében ez nagyon hamar sikerült, némi tili-toli után, még mielőtt Tiborom hirtelen színinfarktusban összeesett  volna az autó mögött, az autó motorja finoman felbődült. Hurrááááá! 

A gyerekek csodálkozva pislogtak, hoppá, hirtelen egy pici Corsában találták magukat. Mintha meg lettek volna szeppenve, de tetszett nekik, hogy sokkal jobban kilátnak. Már mindent becuccoltunk, a füleimen is kosarak és táskák lógtak, amikor kiderült, hogy Réka ülését nem lehet bekötni az autóba. Illetve egészen pontosan Rékát. Itt kaptam egy kisebb fajta, rövid lefolyású dührohamot, hogy ez meg hogy a bánatos nyavalyába lehet?! Végül, más választást nem találván, elindultunk rettenetes, hanyag szülők módjára bekötetlen gyereküléssel anyámékhoz..... No comment. Tibi halkan megemlítette, hogy ő úgy nőtt fel, hogy soha senki nem vett neki autósülést a piros Wartburgba, még csak be sem volt kötve soha, mégis valahogy megérte a felnőttkort....de ez annyira nem érdekelt. Mély bűntudattal figyeltem, ahogy leánykám, átérezvén a helyzet egyediségét, finoman a biztonsági övbe kapaszkodik, mint egy mentőövbe....

Anyuéknál összeröffent a család, jó volt együtt lenni, gyönyörködni a négy szép gyerekben (elképzeltem, hogy mind az enyém és tök jó volt!) Megcsodáltuk a gömböket anyuék műfenyőjén, számba vettük a menüt, a szokásosat....Aztán megint jött valami, ami belezavart a karácsonyi idillbe. Az utóbbi hetekben sokat töprengtem azon, hogy hogy lehet az, hogy míg mindenki beteg körülöttem a családban, krákog, fuldoklik, orrát fújja, nekem kutya bajom sincs szinte.....pedig látványosan szinte mindent el szoktam kapni. Karácsony első napjára már nem volt min merengeni, mert egyértelmű lett, hogy magam is randán belekeveredtem valami nyavalyába. Egész nap köhögtem és ha nem köhögtem, akkor az csak azért volt, mert néha levegőt is vettem....A Nagy Zabálás is elmaradt, épphogy csipegettem beteg madár módjára ebből és abból és nem győztem anyunak hangsúlyozni, hogy MINDENBŐl csomagoljon, hátha később lesz étvágyam....

Karácsony másnapján semmi említésre méltó nem történt, itthon múlattuk az időt. Olvasgattunk, tévét néztünk, társasjátékoztunk, diavetítettünk, illetve átnéztük, hogy pontosan MIT IS KAPTAK A GYEREKEK?? Én tudtam, de ők kevésbé. Újfent megfogadtam, hogy 2012-ben 30%-kal kevesebb játék is bőven elég lesz az aprónépnek. 


27-én, egy átköhögött és csaknem ülő helyzetben elköltött éjszaka után influenzás tünetekkel ébredtem. Azon gondolkodtam, hogy ha öreg leszek, ilyesmi lesz az általános állapotom? Ilyen lesz, amikor minden egyes porcikám baromira fáj?? Beleértve az ujjperceimet és a nyakamat is? Rémes volt. A gyerekek játszottak a nappali közepén, én meg agyhalott állapotban haldokoltam a kanapén. Apa természetesen dolgozott. 2 óra körül hazaért mégis.
- Téged az Isten küldött! - kurjantottam őszintén. Szerintem az esküvőnk óta nem örültem ennyire a puszta látványának. A nap hátralevő részét átaludtam, nem nagyon emlékszem, hogy mi történt. Audrey Hepburn filmek mentek a tévében, az rémlik, bár az is lehet, hogy az másnap volt. A Római Vakációt minden esetre hellyel-közzel végignéztem, közben teát vedeltem.


28-án szintén szinte egész nap feküdtem, erőm nem volt semmi és még mindig mindenem fájt. Apa nagylelkűen itthon maradt, engem választott irodája helyett aznapra. Este jutott eszembe, hogy egyetlen nyomorult képet nem voltunk képesek készíteni az ünnepek alatt, hát összeszedtem magam családostul és készítettünk néhány fotót az emlékezetnek. 

Később, este, amikor a gyerekek már aludtak, belém hasított, hogy milyen nagyon szeretem is én ezt az Adventet. Hogy amióta gyerekem van, gyerekeim vannak, az év kedvenc időszakává vált és hogy milyen szép volt az idei is...a karácsonnyal együtt...kalandok ellenére....


Ui: 27-én reggel kiderült, hogy a Toyotának semmi baja, csak egyelőre még az a fajta autó, ami gázolajjal és csakis azzal üzemel. 6 liternyi üzemanyag bekebelezése után ment és megy azóta is, mint a parancsolat. :)