2011. augusztus 5., péntek

Réka mondta 19

Együtt énekelünk. Egyszer csak Réka integet vadul.
- Mi az? - kérdezem.
- Te ne énekelj!
- Miért? - csodálkozom.
- Nem hallom a saját hangom...

***

Várat épít, sok-sok kockásat, bonyolultat, csodaszépet.
- Ez a Jóisten. - suttogja nekem áhítattal, ünnepélyesen egyik tornyára bök.
- ..... - pislogok. 
- Ez a Jóisten. - ismétli Réka választ várva.
- Mármint... ott lakik a Jóisten, nem? - így Apa.  Réka abba is belemegy.

***


Ebéd közben fürgébb kanalazásra biztatom Rékát, mire ő Zalánnak továbbítja a felszólítást:
Együnk, Zalán, együnk, mert éhen halunk!


***


Vannak furcsa megjegyzései. Ma pl. odajött hozzám és azt mondta nagy kerek kék szemekkel:
- Anya, a tortádat már kikakáltuk.
- ???
- A szülinapi tortádat. Az már ott figyel a vécében....
Némán bólintottam, jobb reakció nem jutott az eszembe. Nm, nem, nem pottyantós a vécénk. Sima angol. 


***


Sétálunk hazafelé a játszótérről. Zalán fáradt, unja a banánt, így kihasználva az alkalmat, hogy ritkán van "leszíjazva", feláll a babakocsiban.
- Ülj le, Zalán, mert még kiesel a babakocsiból! - intem őt aggodalmaskodva.
- És meghalsz....- teszi hozzá Réka amolyan Adams familys hangszínnel....


***


Réka: - Tudod, anya, van molylepke kórház is. Nagyon messze van. Tudod hogy jutnak oda? Helikopterrel. 
Én: - Értem....És miért kell helikopter? A molylepkék tudnak repülni.
Réka: - De ez nagyon messze van. Odáig nem repülnek el.
Fajin magán kórház lehet a gazdag molylepkéknek. 


***


Sétálunk egy szép napos délelőttön. Addig addig vacakolok Zalánnal, hogy Réka eltűnik a szemem elől. Nagyjából 50 méter lehet a sarokig. Bűnösen sok, megint túl hosszú pórázra eresztettem. Nagy tempóval tolom a babakocsit a sarokig, ahol is megkönnyebbülök, mert az ott elhelyezkedő gyógyszertár bejáratánál ácsorog a lány nagy nyugodtan.
- Huh.... - első szavam a megkönnyebbülésé, aztán jól letolom, amiért nem várt meg (már megint.) 
- ...... nagyon aggódtam, nem tudtam merre lehetsz. 
- Én végig tudtam, hol voltam. - feleli Réka könnyedén és szinte látom, ahogy leperegnek róla a szavaim. Már megint.


***


Én: - Kérsz még paradicsomlevest?
Réka: - Nem kérek. Köszönöm szépen a vacsorát....
Imádom mikor ilyen udvarias, olykor túlzásba is viszi.


Réka: - Kérem szépen azt a ceruzát.
Én: - Tessék.
Réka: - Köszönöm.
Én - Szívesen.
Réka: - Nincs mit. 


***


Fájdalmasan hamar feláll az asztaltól egy alkalommal, ebédidőben.
- Nem eszel már többet? - kérdezem csodálkozva. 
- Nem kérek.... - csusszan le a székéről, kezében a strandos felfújható halacskájával.
- És izé...a halacskád is jól lakott, őt nem eteted meg? Neki még nagyra kell nőnie. - hátha vissza lehet csábítani az asztalhoz őkelmét.
- Á, ő már nem fog nagyra nőni.
- Ugyan miért nem?
- Mert ez egy műanyag hal és csak egy játék....


***


Este 8 óra van, lassan kiürül a játszótér. Ahogy a kapu felé tartunk hármasban, elhaladunk két kamaszlány mellett, akik hintán ücsörögve beszélik meg ügyes-bajos dolgaikat. 
- Lányok, nagyon késő van, menjetek haza! - szól rájuk Réka.


2 megjegyzés:

Megjegyzésedet, üzenetedet köszönöm!