Amit még nem meséltem

 

Egyszer valamikor réges-régen elegem lett a munkahelyemből - lehettem vagy 29 éves kb. akkoriban - és hirtelen felindulásból beadtam a pályázatom egy céghez. Be is hívtak interjúra az önéletrajz alapján és az első interjú után továbbjutottam az angol nyelvűre valami angol ipséhez. Azon is túl jutottam és pár nappal később értesítettek, hogy enyém az állás. Tök boldog voltam, nagy diadallal beadtam a felmondásom. Nem nagyon hitték, hogy komolyan gondolom, nem fogadták el, azt mondta a  vezérigazgató, hogy aludjak még rá párat...és visszatette az asztalomra a lapot....Hirtelen nem értettem az egészet. Másnap aztán behívtak a HR-re és leültettek. Nem kedveltem az HR-es némbert, olyan lábai voltak, mint egy tehénnek. Olyan csontos és átlagon felüli méretű...ugyanakkor izmos. Ráadásul mindig szoknyában járt szinte, még télen is. Azzal kérkedett, hogy fiatal korábban (40 éve) kosárlabdázott és tehetségesnek is találták. Nem ezért nem kedveltem, hanem mert kárörvendő volt és mélységesen ostoba. A hölgy elmondta, hogy igazgató úr kérésére kiszámolta, mennyivel tartozom a cégnek, ha idő előtt lépek le, hiszen 3 évet aláírtam nekik diploma után. Emlékszem még a tanulmányi szerződésemre? Ha már voltak olyan kedvesek és kifizették a mesterdiplomám nem éppen ingyenes árát...ugye....Ránéztem az elém tolt papírra és nyomban megeredtek a könnyeim. Persze szigorúan befelé. Vég nélkül folytak, mert tudtam, hogy az állást vissza kell mondanom....Este ültem a konyhában, azt hiszem, dinnyét eszegettem és sírtam, mint egy gyerek. Emlékszem, Tibi megállt az ajtóban, aztán nem szólt semmit, csak eltűnt a nappaliban.  Itt ért véget egy történet, de mint mindig, kezdődött egy másik...

Augusztusban megvettük a H. utcai lakást, novemberben megkaptuk a kulcsokat. Teljes felújítás volt szükséges, de két viszonylag tágas szobája volt és a konyhában is bőven akadt hely az étkezőasztalnak. A kilátás a kertre nézett, a keleti oldalra. A legszebb éveinket töltöttük ebben a lakásban 12 éven át. Ide születtek és itt cseperedtek a gyerekek iskolás korukig. Zalán az első osztály közepén járt, amikor ide költöztünk, ahol most lakunk. Úgy gondoltam, nem lett volna esélyünk megvenni a lakást, ha akkor visszafizetem a tandíjat...ennek így kellett lennie, maradtam a régi munkahelyemen, de lett pénzünk egy nagyobb lakásra, hitel nélkül. Olyan áldozatnak gondoltam ezt, amit érdemes volt meghozni, hisz 1-3 év és babát szerettem volna. 

Pár hete beszélgettünk arról az egyik nagyon kedves ismerősömmel, akivel egy osztályba járnak a gyerekeink és a szülők közül talán őt kedvelem a legjobban. Mesélte, hogy nyílt nap lesz a gyárban, ahol dolgozik (pont ott, ahol interjún jártam), mire azt feleltem, hogy én már jártam a szabászaton, itt-ott a gyárban, és akkor elmeséltem ezt a sztorit az interjúval, meg hogy vissza kellett mondanom az állást. Mire B., ez a jó ismim vagy barátnőm, nem is tudom melyik, rádöbbent, hogy őt annak idején 17 éve azért vették fel arra a bizonyos pozícióra, mert én visszamondtam....Milyen kicsi a világ, nem? 

Nem szoktam rágódni a múlton, mert azt gondolom, hogy a dolgok történnek valamiért, másrészt meg minek rágódni, az már úgyis elmúlt. Most azért ahogy a kutyát sétáltattuk a csöndes Tisza-parti sétányon elgondolkodtam, hogy mi minden lett volna másképp? Novemberben kaptunk kulcsokat, ott tartottam, de csak a következő tavasszal költöztünk be, egy szokatlanul meleg áprilisi napom. Még arra is emlékszem, hogy a lila ujjatlan blúzomban és egy fekete kockás miniszoknyában hordtuk át a zsákokat, hogy aztán másnap már csak a bútorokat kelljen. No abból sem volt sok...Ez volt 2006-ban. Nyárra belaktuk a kéglit, éltük világunkat, nyáron a Székelyföldön nyaraltunk, fenn a Hargitán. Aztán még történt egy és más, de a lényeg, hogy 2007 tavaszán és már terhes voltam Rékával és végtelenül, nagyon-nagyon boldog. 

Persze más lett így az utam, mert amikor Zalán megszületett, a cég felszámolása megkezdődött és mire 3 éves lett, le is zárult. Úgyhogy nem volt hova visszamenni dolgozni, ami nem egy szívderítő történet két gyerekkel magad mellett. Sokszor kívántam, bár lenne hová, ismerős helyre visszamenni, de mindegy, azért gyorsan találtam én magamnak munkát eddig mindig és ha az első munkahelyem gyes után elég hervasztó is volt, csodálatos embereket ismertem meg a kollégáimban, akiket nagyon szerettem és akik sokat segítettek abban, hogy milyen visszatérni a munka világába, ha egy 3 éves és egy 5 éves gyerkőcöd van. Néhány év múlva pedig váltottam a mostani munkahelyre, ahol az elmúlt 6 évet eltöltöttem. Szóval igazából ha akkor váltok, 29 évesen és inkább visszafizetem a tandíjamat, most egy sor emberrel sosem találkozom. Lehet, az sem lett volna sorsfordító, de mégis csak úgy vagyok olyan, amilyen most, hogy mindez megtörtént. 

Hát ennyi a történet. Annak örülök, hogy B. került a helyemre, amit el sem foglaltam soha és ő jól érzi ott magát, talán onnan is megy egyszer megérdemelt nyugdíjba. Ismerjük egymást 6 éve, sőt, ha a játszóteres éveket is beleszámítjuk, akkor 10 és nem is gondoltam, milyen közös metszéspontja volt az életünknek egyszer a múltban. 

Amilyen még nem volt

 

Amilyen még soha nem volt, az történt ma - elfelejtettünk elmenni az évzáróra. Illetve Zalán. De nyilván megelőző munkálatok szükségesek, fehér ing vasalás, sötét nadrág kikészítés, ami pedig az én dolgom, de semmi. Annyira szemellenzősen az volt a fejemben, hogy Rékának jövő kedden aktuális, hogy eszembe sem jutott, hogy akár ezen a héten is kioszthatják a bizonyítványt a kisebbik csemetének.....Kérdezi a szomszédasszony, hogy mit szoktunk ajándékozni a tanároknak, nekünk mikor lesz az évzáró...na akkor világosodtam meg. Persze az évzáró nem igazán kötelező, szokott lenni hiányzó, aki már táborban van vagy nyaral, úgyhogy tragédia nem történt, csak az aggasztó, hogy képes voltam totál elfelejteni. Zalán sem szomorú egyáltalán.

Egyébként olyan fél öt körül, pont amikor indulni illett volna egyébként Zalánnak a suliba, zivatar kerülgetett bennünket. Mivel bringával voltam dolgozni, hamarabb el is indultam haza egy 5-10 perccel, szárazon haza is értem, bár a szél feltámadt, nem volt kellemes. Tettem-vettem itthon és látom a konyha ablakból, hogy a szomszéd házának nedves a teteje, na akkor gondoltam, hogy ideje betolni a bringát a garázsba, mielőtt megázik az eresz alatt. Két dörgés-csattanás és villámlás kinn ért az óriási platánfánk alatt, akkor majdnem lepergett előttem az életem, de ezúttal megúsztuk, nem csapott a házba a villám, mint néhány éve....sem belém.

Egyébként sok történés nincs, uborkaszezon van, no meg el is felejtettem, miről meséltem, miről nem. 

Tegnap meccset néztünk. Nem szoktam eltalálni az eredményt, most is 3:0 volt a tippem a litvánok ellen. Mondjuk, helyzet az volt bőven, lehetett volna még több, de azért az a Sallai gól nagyon szép volt, jól odatette. Szeptemberben folytatjuk a szerbek ellen. Hát legalább lesz valami, amit lehet várni az őszben...Bár túrázni is legjobban ősszel szeretünk. 

Ha most megkérdeznék, hogy mit tartok a legidegesítőbbnek jelen pillanatban, azt mondanám, hogy a szülőket, akik nem örülnek, hogy itt a nyári szünet és alig várják az őszi tanévkezdést. Komolyan nem értem az ilyeneket, mert általában nem azok, akik nem tudják hová tenni a gyerekeiket a nyárra. Persze az ő dolguk, csak fárasztó hallgatni a nyavalygásukat. 

Jövő héten szülinapom lesz, megrendeltettem Tibivel a tortám a Z. cukrászdából. Azt, amit tavaly nem sikerült, mert a szülinapomon pont zárva volt a cukrászda. Meggyes-marcipános-csokis trüffeltorta, vagy ezt már meséltem? Csorog a nyálam utána máris....Na nem mintha diétás lenne. Ezzel eléggé megközelítem majd az ötvenet, bár már tavaly is közelebb lettem az ötvenhez, mint a 45-höz....de nem annyira, hogy sokkot is kapjak tőle (bár eléggé sokkoló a 48 is). Azért durva, hogy már ennyi éves vagyok, sőt Tibi 49 lesz novemberben (holvanazmég). Lassan lesz egy olyan kényelmes ürügyem, hogy "mit akarsz, ötven éves leszek". Még nem tudom, mi mindenre lehet ráhúzni, de pár dologra biztos. Persze az ötven az új negyven, de amikor 6 éve a sógornőm volt 50, nem ezt gondoltam. Az ötven baromi sok, gombócból is nagyon sok, úgyhogy pafff...nem tudom még hová tenni, de nem is kell. Elvégre annyi az ember, amennyinek érzi magát (olykor pont ennyinek, máskor meg kamaszlánynak agyilag).

Összefoglaló

 Úgy volt, hogy majd a tegnapi meccs alatt lesz időm pötyögni és tényleg lett is volna, mert nem volt egy fényes meccs, de győzött a vasalás. Pesten voltunk vásárolni egész szombaton és csak a foci miatt értünk haza hatra, amúgy még lett volna időnk egy kör Ikeára is, de mindegy. Legalább nem költöttünk több pénzt. A meccs egyébként sok bosszankodást okozott, nagyobb erőfeszítést vártunk, túl komolyan vettük (mármint mi itthon, nem a fiú a pályán), de így utólag - örülni kell minden pontnak és legalább nem kaptunk ki. Viszont a kosaras csajok a legjobb 8 között vannak, miután megverték Szerbiát,  jó kis meccs volt!

A tanév utolsó hetében semmi nem történt igazán. Azt hagyján, hogy nem tanultak, de nagyon mást sem csináltak, nem voltak programok egyik suliban sem. Utolsó napot leszámítva, amikor bolond ballagás volt és DÖK nap. Kérdésemre, hogy mi volt aznap, Zalán velős és mindenre kiterjedő választ adott - semmi. Aki még javítani szeretett volna, az megtehette utolsó héten, de ez sem Rékára, sem Zalánra nem vonatkozott, úgyhogy nem izgultunk. Az előtte levő hét viszont nagyon húzós volt, tz után tz, elhalasztottak, beígértek és be is tartottak és akár váratlan dolgozatok is. Rékának jól sikerült a véghajrá, bár legtöbb tantárgyból stabil jegyei voltak, csak 1-2 tantárgyból állt kétesre, azokban sikerült javítani. Ami többek között fáj a jegyei esetében az a német négyes, de nagyon sokat nem számít. Bízom benne, hogy jövőre kijavítja. Az is fáj egy kicsit, hogy ebben a tanévben nem tanultak németből újat, fel kellett zárkóztatni a csoport többi részét, de már ezt is elengedtem. Legalább Réka most az angolt nyomja és van is kedve hozzá, ezt is értékelem.

Hatalmas megkönnyebbülés és öröm, hogy végre itt a nyári szünet, ki sem tudom mondani, mennyire. Ennek örömére rendeltem is néhány könyvet, amiket majd jól ki fogok olvasni csöndes munkaidő utáni hűvös szobákban vagy tücsökciripelős éjszakákon.....Aztán összepakoltam a tavaly ki nem olvasott könyvek halmát és egy kicsit elkedvetlenedtem. Az kétszerese az idei kupacnak. Na majd idén. Idén másképp lesz. 

Réka kiglancolta a gardróbját ma délután. Egy kis részét, talán a negyedét külön pakoltam, ők alkotják a "van még remény"kategóriát, vagyis majd mennek vissza a gardrób legfelső polcára, ahová csak én érek fel, én is csak a kis konyhai lépcsővel. A többit elajándékozom vagy eladom vagy elosztogatom, magam sem tudom. 

Reggel Zalán szobájával voltunk elfoglalva, ő nem foglalkozott sokat a ruháival, viszont a kisautóin kívül nagyjából mindent kipakolt, ami a kisfiús korszakát idézte. Kicsit szomorúan is pakoltam össze a társasjátékokat, okos játékokat, puzzle-okat, legókat és hát a legtöbb játékot. A könyvei közül is kidobálta mindet, ami 10 éven aluliaknak való, ezek mentek dobozokba és majd egyszer valaki majd még hasznát veszi. Addig ellesznek a száraz padláson, bízom benne. Aztán lett egy doboz a hiányos társasjátékokból, plüssökből és mindenféle vacakból, ők még átmenetileg visszakerülnek Zalán szobájába egy dobozba, nem feltűnő helyre. A matrózokat idéző szőnyegét is kihajította, aminek nem nagyon örültem, mert egyrészt a padlót féltem, nehogy megsérüljön, egy új szőnyeg meg nem olcsó. Mondjuk nagy bulikat és tombolást nem szokott tartani a szobájában, úgyhogy csak nem lesz gond. Őszre majd kap valami másik szőnyeget....

Anyuval voltunk a héten újra kontrollon. Érdekes benyomások érnek mindig az eü terén, bár ilyenkor rendre keveset alszom előző éjjel, úgyhogy nem vagyok teljesen magamnál. Először is anyu biztosra vette, hogy benn tartják a kórházban, úgyhogy összepakolta a kórházi pakkját, rögtön 3 táska képében. Ebből az egyik olyan nehéz volt, mintha termésköveket pakolt volna bele. A három táskával magamra akasztva plusz a sajátommal egy sor helyre be sem fértem vagy letaroltam volna az embereket magam körül, úgyhogy....ja, alig vártam, hogy akárhova megérkeztünk, letehessem végre a tatyókat. Említettem anyunak, hogy legközelebb gurulós bőröndbe pakol, de elhárította, hogy azt ő nem szereti, mert nem elég nagyok.....Dehogynem, van az a bőrönd, ami elég nagy. 

Reggel hétre a rendelésen voltunk, fél 9-re már a laborban sürgősségi vérvételre. Mivel a laboron múlt, hogy benn kell-e maradnia vagy nem, ezért soron kívül bemehetett a laborba egy kis cetlivel. Persze ahogy néztek az emberek a nyolcvanéves anyámra, hogy soron kívül képes bekopogni, hát arra nincsenek szavak. Pechük volt, mert még egy másik hölgyet is ugyanúgy sürgősségi laborra küldtek, hát őt se szerette senki a váróteremben. Odafenn az osztályon leültettek bennünket a "Közösségi térben", ahol a tv is van, itt vártuk meg az eredményt. Én gondoltam, hogy nem 10 perc lesz, végül csak 2óra volt, szerintem az nem sok a körülményekhez képest. Nyilván anyám és a másik hölgy elég rosszul viselték ezt a két órát. Elintéztem pár telefont, mert bár van helyettesítőm az irodában, ha nem lennék benn, a főni mégis rám irányította a telefonját. Sok hívás nem volt, kettő között pedig el-eltűnődtem. Az orvost, aki a pult mögött ücsörgött, simán tanuló nővérnek néztem, a nővérek pedig túl hangosak voltak és olyasmit is hallanunk kellett, amire őszintén szólva nem voltam kíváncsi. Mindig öröm elhagyni a kórházat. Amikor kiderült, hogy anyu hazamehet, boldogságunk határtalan volt. A labor alapján nem kellett vért kapnia és bár azt hallgattuk két órán át a nővérektől, hogy nincs is vér, van vér, minek vér, nincs vér, adjon vért a hozzátartozó, mégis van vér, azért az jó hírnek számított, hogy csak augusztusban kell mennie kontrollra újra. Én battyoghattam vissza dolgozni, ami a kórházhoz képest az édenkertnek tűnt....

Na szóval a gyerekek nagyon jól vannak, egyenesen sugároznak a boldogságtól. Főleg, hogy Réka ruhatárát fel is frissítettük tegnap némiképp, hála neked Zara, Bershka, Pull and Bear és még ki tudja, hogy mi. A Zarában nagy volt rám az M-es méret, amin vigyorogtam egy sort a próbafülke magányában, de rövid volt az örömöm, mert a 40-es rövidnaciból kibuggyant az a kis hasi hájam, ami még maradt. Hát azért maradt....és egyelőre marad is, mert 11kg fogyás után már semmi motivációm tartani a diétát és folyton bűnözésbe fúródom, nagyjából derékig, fejjel előre. Mondhatom, csak a szokásos dolog történik, részsikerek után elmarad a teljes siker, vagyis mielőbb felérnék a hegy csúcsára, mint egy hegymászó, amikor elhiszem, hogy meglesz a csúcs, meglehet, akkor egyszerűen leszánkázom a hegy oldalán, még mielőtt egyáltalán esélyem lenne a csúcsra hágni. Mindegy. Nekem ez a 11 kg is siker. Méghozzá nagy. Az a maradék 5-7 kg pedig ....azzal is lesz majd valami. Nyilván bícsbádi nem lesz idénre, de nem is vagyok abban a korban, amikor ez nagyon számítana. Arról nem is beszélve, hogy ha túl gyorsan fogynék - mint ahogy nem - akkor csak a bőr lógna rajtam, az meg , lássuk be, nem túl szép. Szóval lasssssssan, de biztosan. 

Hát így állunk. 

A suliban tegnap megvolt a ballagás is, ahová nem kellett mennie Zalánnak, mert kitalálták, hogy elég, ha a hetedikesek ott villognak majd. Érdekes, mert az a hagyomány elvileg, hogy ott az egész iskola arra a pár órára a ballagás előtt - dekorálni a sulit és utána arra az egy órára, amíg a végzősöket búcsúztatják. Nekem nagyon szép emlékeim vannak Réka tavalyi ballagásáról, van pár kép, ami a retinámba égett és a könnyeim is kicsordultak, úgyhogy maradandó élményem fűződik hozzá. Nagyobb, mint a saját nyolcadikos ballagásomról. 

Ami már nem annyira jó hír, hogy az egyik kedvenc matek tanárunk elmegy a suliból ősztől. Igaz, nem ő tanítja Zalánt matekra - sajnos, de azért a suli fényéből elvesz majd, hogy nem nálunk tanít ezek után. Ami nagyobb baj, hogy a föcit és természetet tanító tanárnő is jobb ajánlatot kapott - igazgatóit- úgyhogy fogalmam sincs, ősztől ki tanítja majd Zalánnak a föcit németül....Mennyi az esély, hogy az átigazolási időszakban találunk olyat, aki ilyen szinten tud németül föci szakosként? Szerintem nulla körüli  a valószínűsége. Spongyát rá, most vakáció van, őszig ilyesmivel nem foglalkozunk.

Mai kaja sertéspöri, tarhonya, koviubi + nutellás és lekváros labdabukta.

Heti vacsoraterv a jövő hétre - semmi extra

- borsófőzelék mini fasirtok

- bolognai spagetti 

- lángos

- rántott sajt és rántott gomba körettel

- sült oldalas körettel 

- mentő ötlet: sajtos-tejfölös tészta, palacsinta, kuglóf, kijevi csirkemell a fagyóból

Amúgy meg

 

Vacsorára görög kaját készítettem, amihez a húst bepácoltam, hagytam állni, közben összeütöttem a tzatzikit is, amihez friss kaprot vettem. Jó apróra vágtam, de talán nem eléggé, de mindegy is, annyira szeretem. Eszembe jut gyerekkorom kapros-túrós pitéje, amit anyu minden nyáron készített, többször is (ugyanúgy, ahogy a töltött paprikát is). Szóval amikor mindenünkről folyt a víz, akkor legalább az tett boldoggá, hogy a kapros túrós pitéből nem tudtunk eleget enni. 

Azonban valami hiányzott a tzatzikiből, szóltam is Zalánnak, hogy kóstolja meg, valami nem stimmel vele. Szerintem amúgy a só hiányzott (vagy az uborka íze, amit nehéz pótolni), de nem akartam befolyásolni a pasit. Megkóstolta, rögtön mondta, hogy tegyek még bele bizony sót. Kóstolja, kóstolja tovább, majd atyáskodón megveregeti a vállam. 

- Megvan! Az a baj, hogy túlságosan sok benne a kapor.....Ez van, tesókám!

Pislogtam párat....

Sütni kellene valami sütit is...

Tanulok én is

Ez sem egy jó cím, sebaj...

Múltkor egy ismerősöm nagyon megütközött azon, hogy még tanulok a hatodikos gyerekemmel és megkönnyebbült, amikor megerősítettem, hogy nem, a gimnazistámmal már nem. (Habár lenne rá igényem mondjuk németből, amiből sorozatosan alulteljesít...Viccelek, dehogy van!!) 

Na most induljunk ki a liberális felfogásból, amit magaménak vallok, hogy mindenkinek joga van eldönteni, hogyan neveli a gyerekét.  Vagy ez inkább a demokratikus álláspont? Mindegy. Számos jó elmélet van, a gyerekek is ezerfélék, ahány annyiféle, hagy döntsem el én, vagy a mindenkori szülő maga, hogy tanul a csemetével, segít neki avagy nem. 

Az iskolák sem egyformák, pl. a fenti ismerősöm negyedikes fia még nem élte meg, hogy hétvégére valaha is házit adtak volna fel, ismeretlen fogalom, hogy a szombat vagy vasárnap bármelyik része tanulással telt volna. Ellenben mi első óta nyomjuk a német kéttan miatt. Bár akkor is nyomtuk, amikor emelt németes volt Réka. 

Azt nem is tudom, milyen egy sima általános iskola, mert saját emlékeim a régmúltból már semmit sem jelentenek. Egészen más, jóval nagyobb a tananyag. Na Réka viszont emelt németen heti öt, majd nyolcadikban nyelvvizsga előtt heti 7-8 németórát is letolt. Zalánnak németül van a civilizáció (osztrák,német, svájci történetek), a természetismeret és a történelem. Ez utóbbiból a magyar töri természetesen nem, de csak mert a törvény tiltja. Ezek közül szerintem a töri a legnehezebb, amit az ofő tart, ha a tankönyvet olvasom, még én is használom a szószedetet a töri szaknyelv miatt. Ezt nem tudom melyik gyerek tudja önállóan feldolgozni, aláírom, hogy biztos van olyan az osztályban, viszont szülői segítség nélkül jóval nehezebb. 

Persze jön a következő gondolat, hogy minek írattam ide, ami teljesen jogos, én is megbántam már régen. Eleve volt bennem egy berzenkedés mindig is a kéttan miatt. Ha nem lett volna, lehet, Rékát is inkább az angol kéttanra íratom, olyan suli is van a városban, de úgy gondoltam,  első nyelvnek jobb lesz neki a német, mert ez nehezebb. (Mint az angol.) Illetve sima tanterv teljesen jó egy kis emelt némettel. Nyolcadikra nyelvvizsga könnyedén, gondoltam én, szuper lesz. Ez a része egyébként is is lett, Rékához remekül passzolt a suli. Csakhogy most idén ballag éppen az utolsó emelt németes osztály és onnantól fogva már csak kéttan német indult. Ezt én a kéttant nem kívánom senkinek, csak egészen kiváló képességű gyerekeknek és/vagy sváboknak / német anyanyelvűeknek, mert amúgy és alapból rohadt nehéz. 

További bonyodalom, hogy Zalán rendkívül és kivételesen lusta. Eddig sem volt a szorgalom mintaképe, folyamatosan macerálni kell, hogy kész a házi, csináld a házit, tanuld a leckét, stb, de most, hogy rászakadt a 13. szülinapja, még annyira sem tanul, mint esetleg eddig. 

Hát mindezekért együttesen tanulok vele, és mert valamilyen szinten kötelességemnek is érzem, anyai feladataim egyikének. Biztos vagyok benne, hogy a HatodikÁ-ból a szülők jó része besegít változó szinten a csemetéknek. Én is ilyen vagyok, meg sem tudnám állni, ismerve Zalánt....

Természetesen nem tartom rosszabb anyának azt, aki nem tanul a gyerekével, sőt, elismerésem neki, mert vagy 1) meg tudja állni, hogy ne avatkozzon bele a gyermeke kötelességébe és ezáltal fejlessze azt 2) alapból olyan ügyes, felelősségteljes gyereket nevel illetve nevelt, hogy azzal nem kell tanulni. Van aztán egy harmadik csoport, akiből tényleg sokkal többet ki lehetne hozni némi szülői segítséggel, de hiszem azt, hogy tehetség nem vész el és előbb - utóbb valamilyen formában utat tör magának. 

A fokozatos leválás persze elkerülhetetlen.  Ideális lenne, ha jövőre már csak ki kellene kérdezni a leckéket és nem kellene minden matekfeladatot átvenni az összefoglalásig, amikor már ő is önálló. Azért a hetedik túl durva ahhoz, hogy Zalán ne tanuljon jórészt egyedül. Remélem, így lesz. Hallottam már anyukáról, aki a jogi egyetemet is végigtanulta  a fiával, nekem ez nem célom egyáltalán...Ha támogatásra, segítségre szorul, rám mindig számíthat, de elvárás, hogy legyen kötelességtudata, felelősségtudata. Vagy legalább tegyen lépéseket ebbe az irányba....

A péntek 3

 Súlyos válságban vagyok a posztok címeit illetően, teljes az ötlettelenségem....

Hopp, ez a hét is elhussant különösebb gond nélkül.

Kedden fogadtuk Hans-ot az irodában (meló), úton volt Romániába (vagyis Erdélybe) és beugrott pár percre, de végül elég sokáig maradt. Nagyon szimpi volt, így könnyű dolgom volt vele. Német vendéget nem is tudom, fogadtunk-e már, osztrákot igen... Néhány éve mi látogattuk meg a gyárat, de akkor még Hans (álnév) nem dolgozott ott, csak a főnöke. Nyáron majd találkozunk Erdélyben, ha minden jól megy, ahol gyárat vettek, egy egész fűrésztelepet, fafeldolgozó gyárat és azt tervezzük, hogy majd a bajor beszállítások helyett Erdélyből jön egy bizonyos léc. Igy a logisztikai költségek miatt alacsonyabb lesz az ár. A Főni nagyon lelkes, kíváncsi leszek, mi lesz ebből a bizniszből....

Zalán csak kedden és szerdán volt suliban, mivel kirándultak a hét többi napján. Sok érdemleges nem történt a héten, legalábbis most semmi nem jut eszembe, de még jövő héten lesznek sajnos dolgozatok, tehát ez a hétvége - és már csak ez - a tanulásé lesz. Nade aztan....

Szerdán befejezték a házat a kőműves csapat és délutánra, mire hazaértem, össze is pakoltak és elvonultak. Tisztára meghatottan néztük körbe a kéglit, hogy ezt is megértük!  Megtörtént a lábazat bevonása nemesvakolattal és a terasz peremét, oldalát is lefestették. Tiszta hihetetlen volt, hogy végre kész és ilyen meseszép lett, tényleg nagy volt az öröm. Hatalmas lépés ez az elmúlt hat év felújításos eseménysorozatából, de még mindig nem az utolsó (ha létezik egyáltalán ilyen). Hát szóval ez is kész lett. Ha most fel kellene sorolni, mi minden munkálat történt már itt.... nekem végtelennek tűnik a sor. Már a nyilászárók cseréje sem egyszerre történt, hanem legalább 3 ütemben. Ugyanígy a légkondik 2 ütemben, stb...stb...Azt az érzést nem ismerjük,hogy birtokba veszünk egy vadiúj lakást, de teny, hogy ennek is van romantikája...

Csütörtökön Debrecenbe utaztak Zalánék, ahol jól érezték magukat. Reggel, még indulás előtt eléggé felidegesített Zalán, már korán reggel, mert az állította, hogy egyetlen rövidnadrág sem jó rá, farmerben nem megy, úgyhogy melegítőalsót húzott....Mivel nem sikerült rábeszélni a rövidgatyóra, végül melegítőalsóban ügetett ki a vasútállomásra a vonathoz. Mondanom sem kell, hogy nem fázott, volt aznap vagy 30 fok.

Rékáéknak sportnap volt, azt hiszem, szerdán, de mérget nem vennék rá...Réka röplabdára iratkozott fel, de még nem mesélt róla sokat. Nem szokott történni a suliban soha semmi, tudom én. Irodalom tz ötös lett, ez jo hír volt.

Ma, pénteken aztán zsúfoltan indult a reggel, Zalán 8.00-ra kinn volt a buszpályaudvaron, Tibi kivitte, de közben már itthon kellett volna lennie, mert meghozták a kivitelezők a napelemeket.  Bár a lelkére kötöttem, hogy győződjön meg arról, hogy a 25 gyerek felfér a Cserkeszőlőre induló járatos buszra, Tibi tépett haza, úgyhogy csak kitette Zalánt a buszpályán. Ettem is a kefét egész nap, hogy mi lehet az én kis magzatkámmal a tűző napon, idén először a strandon....bekeni-e magát naptejjel...Mivel jó idő volt, természetesen kinn töltötték a napot. Természetesen (vagy nem) jól megpörkölődtek, kíváncsi leszek, hogy az a sok piros szín, ami most Zalánon tündököl, átfordul-e holnapra barnába vagy tényleg leégett. Állítólag a járatos buszon volt mindenkinek hely bőven....hát nem tudom. 

Délután az irodában már nem sok minden történt, dolgoztam egy fordításon, közben Ákost hallgattam, aztán 3-kor kivételesen hazaengedett a Főni.  Végül fél 4 körül haza is karikáztam. Imadom a pentek délutanok hangulatát.

A napelem rendszerről már tudtam, hogy készen lett, többször beszéltem napközben Tibivel, de alig vártam, hogy lássam a saját szemeimmel is. Nagyon gyors, profi, összeszokott banda volt, mindössze néhány óra leforgása alatt készen is voltak.Persze még a rendszer nem működik, majd ha az E-on lecseréli az órát.  Ez azonban egy héten belül már a második fantasztikus dolog volt, ami befejeződött, sikerült , összejött... szóval nincsenek is szavak, hogy örültünk. A napelem főleg Tibi régi álma volt és két év reménytelenség,tervezés, szerelés, ajánlatkérés, várakozás eredménye....Ebben a témakörben nekem most nagyobb türelmem volt, mint neki, én - kibicnek semmi sem drága alapon - nyugodt voltam, hogy egyszer, előbb utóbb, valamikor lesz ebből valami, csak ki kell várni. Tibi már feladta a reményt, hogy idén lesz ebből rendszer, hiszen még engedélyünk sem volt az E-on-tól. Szeptemberben, ugyanígy egy pénteki napon adtuk be a kérelmet, majd áprilisban derült ki, hogy megkaptuk az egész rendszerre az áment. Most pedig, kb. 1-2 hónap várakozás után a kivitelezés is megtörtént. Juhúúúúú!

A hét legnegatívabb eseménye volt, hogy az egyik esti séta során Diót majdnem elütötte a szomszéd utcában az ismerős patikus autója....Tulajdonképpen a mi hibánk volt valahol, mert póráz nélkül sétáltatjuk, szépen jön láb mellett, barátságos, szóra jön, ha hívjuk....de most kiszaladt a csendes egyirányú utcában az útra, ahová nagy lendülettel pont bekanyarodott egy telepjáró. A reflektora, lámpája megvilágította a kutyát, gondoltam, huhh, oké, mindjárt fékez, látja a kutyát. Azt az érzést nem kívánom senkinek, amikor a fékezés elmaradt...Egy embereset ordítottam vagy sikoltottam hirtelen, majd végre a pasas beleállt a fékbe és a kutyát épphogy csak érintette az autó. Nem látta a kutyát, mert nem oda figyelt, gondolom. Nem igazán tudom hibáztatni, mert bár gyorsan jött, mit keresett a kutya az úton....Azóta levisszük minden este a Tiszapartra, a forgalomtól messze Diócskát. Én nem is tudom, mit csinálnék, ha tényleg elütné egy autó.....

Kedd óta nem tanultunk semmit Zalánnal, legalább mindannyian pihenünk egy kicsit. Viszont újra néztem a Keresztapa 1 és 2-t, amiről már el is felejtettem majdnem, hogy a kedvenc filmem. Egy ismerősöm mesélte, hogy az első részt sem tudta végignézni, szerinte olyan rémes, amit nem is akartam elhinni. Úgyhogy sokadjára bár, de újra néztem és most is nagyon tetszett. Imádom benne Al Pacinot. Zseniális.... Úgy emlékeztem, hogy a második rész  a kedvencem, de rájöttem, hogy igazából az első...A harmadik rész nincs fenn a Netflixen, legalábbis én nem találtam, de nem is hiányzik, az még annyira sem vidám, mint az első kettő....

Kellemes hétvégét mindenkinek! :)