Zali, Zozó, Zalcsi és Zalek

Köszöntő helyett

A wikipédia szerint a Zalán név eredetére több verzió is van. Anonymus Saladus néven említ egy vezért, aki a honfoglalás előtt a Duna-Tisza közén uralkodott. A Tisza mentén ráadásul tényleg található egy Slankamen (Szalánkemén) nevű helység. Az is elképzelhető, hogy Anonymus a helységnévből alkotta az uralkodó nevét. 

Maga a helynév szláv eredetű, jelentése sós kő. Egészen más elképzelés szerint a Zalán név török eredetű, jelentése dobó, ütő. Bizonytalan az is, hogy a név eredeti kiejtése mi lehetett. Szalan esetleg Salán?? A Zalán olvasat valószínűleg téves, ez Vörösmarty Mihály Zalán futása című műve révén terjedt el. 

ZALÁN. 2010-ben a  26. legnépszerűbb fiú név volt Magyarországon. Összesen 581 kisfiú kapta ezt a nevet országszerte, közöttük a mi Zalánunk is. :)

A Zalán névben lehet valami nagyon különleges, mert Tiborommal végtelen az ennedikenszer átlapoztuk az utónévkönyvet kisfiunkra várva, legalább ugyanennyiszer a naptárakat is és összesítve minden eredményt és véleményt csak egyetlen fiú név tetszett neki, mégpedig a ZALÁN. Hogy mit csinált volna, ha fiú ötösikreknek adok életet, azt inkább hagyjuk. Legalább kettőnek biztosan a Kinga és az Emese neveket diktálta volna be a szülésznőnek, talán egy Kincső is becsúszott volna. :)

Szóval, drága Zalánom, rosszcsontom, Isten éltessen sokáig neved napján!  

A Meghívó

Rájöttem, hogy ha éjjel blogolok, egész sok mindent meg tudok örökíteni. Sokkal több mindent, mintha sebtében a gépbe püfölnék egy-egy megjegyzést, amíg Zalán alszik. Éjszaka csend van, nyugalom, rá is érek....Az más tészta, hogy reggel hogy fogok én felkelni?!? 

Na szóval a meghívóról.

Azon a baljós pénteki napon egy fehér borítékot pillantottam meg Réka polcán az ovi öltözőjében. - Mi a fffranc lehet ez? - gondoltam elsőre kissé gyanakodva, a csoportpénzt már befizettem, tán még áprilisra is. - Ahogy belekukucskáltam, rögtön láttam, hogy hohohóóó... ez egy meghívó! PaffKata (a név ragadós) születésnapi zsúrjára.  Réka oda és vissza volt az örömtől, annak ellenére, hogy életében nem járt még semmilyen zsúron vagy bulin. Sugárzó arccal ugrabugrált ovi szerte és mindenkinek elújságolta, aki szembe jött, hogy meghívót kapott a PaffKata zsúrjára. (Olykor, nem annyira szimpatikusan azt is hozzátette, hogy bebebeeee....) A csoporttársai, néhányan a lányok közül csak egy sima "Tudom, én is..."- sel reagálták le Rékám felkiáltását, a tapasztaltabbak nyugalmával. De Rékával madarat lehetett volna fogatni. A meghívót ki nem engedte a kezéből egészen hazáig, lengette és lobogtatta, mély áhítattal újra és újra megnézte és olyan sokszor fel kellett olvasnom a meghívó kurta szövegét, hogy a végén már kívülről fújtam. A meghívóról a hazaúton értesült a szomszéd néni, a szomszéd bácsi....és még folytatódott volna talán a sor, de Zalán sajnos pár perccel később lepottyant a hintaágyról, így átmenetileg a zsúr kérdésköre kissé háttérbe szorult. 

Este azért Rékám felvetette, hogy a meghívón szereplő tortán vajh miért van öt gyertya, ha Kata négy éves?? Biztosan öt éves, annyinak kell lennie, hisz a tortán világosan öt gyertya látható. Szerintem meg sem tudtam győzni arról, hogy de, de, Kata négy éves, nem csak azért mert a Manó csoportba kizárólag négyévesek járnak, és Kata tavaly még a bölcsi "padjait koptatta", hanem mert egyszerűen tudom. Beszéltem már Kata anyukájával nem egyszer, így biztos forrásból tudom,  leánykája pontos évjárata 2008 és április hó.

Szóval leánykám szombaton délután szülinapi buliba megy, nem is akármelyikbe, legjobb barátnőjéébe.....A pontos programot még nem tudom, de torta, mini ugrálóvár, trambulin lesz és talán egy bohóc is szórakoztatni fogja a csajokat. Szerintem a jó hangulat elkerülhetetlen. Én meg majd..... megvívom valahogy mini csatámat a játékboltban szombat délelőtt, hogy "Mit is vegyek Katának ajándékba???????" Semmi pánik, csak bátorság, szükség esetén kérek telefonos segítséget a kedves szülőktől.

Vérzivatar pénteken

Szombat éjjel

Mostanában nem alszom túl jól. Egészen pontosan tegnap óta. Késő este nem válogatok a tévéműsorok között, adhatnak bármilyen nézhetetlen filmet. Amikor már nem tudom nyitva tartani a szemem, ágyba tántorgok. Ám ott a sötétben rögtön kipattan a szemem, lámpát gyújtok, könyvet ragadok hát összeszorult gyomorral és olvasok a végkimerülésig.... 

Pénteken csodaszép időben érkeztünk haza az óvodából. Rékának rendhagyó módon nem volt kedve játszótérre menni, inkább palacsintát szeretett volna sütni velem, majd megtölteni a finomságokat kakaóval és lekvárral..... Ahogy ücsörögtünk a kerti hintaágyban és élveztük a valószínűtlen meleget, minden olyan tökéletes volt. Réka csivitelt és csacsogott, szokás szerint be nem állt a szája, Zalánt pedig a motorjáról volt igen nehéz leválasztani. Azért a hintaágy kedvéért cserben hagyta járgányát mégis. Ahogy kapaszkodott felfelé mellém, valami történhetett. Megcsúszott? Pontosan nem tudom, mit csinált, bár tíz centi sem választott el tőle,  éppen Rékához szóltam valamit...mindenesetre Zalán leesett. Háttal a földre.

Érdekes, hogy még akkor sem kapott el a vérfagyasztó pánik, amikor észleltem a balesetet. Hanem az a tekintet, ahogy Zalán rám nézett rémülten, egyben csodálkozva, nagy kerek kék szemekkel.....amiatt nem tudok aludni a napokban.   A hintaágy ülőkéje olyan alacsony, ő pedig épp hogy lefordulhatott róla. Igen ám, de nem fűre esett, nem is a talajra. Megfeledkeztem a jó 5-8 centire kiemelt járdáról, amely a hintaágy előtt futott végig. Zalán buksija pont teli találta azt.  Felkaptam, a fürtjei között csak úgy ömlött a vér. Ordított is persze hozzá emberesen, ami ezúttal kifejezetten jó jel volt. Nem emlékszem, hogy értem fel a lakásba, a másodikra..... 

A bejárati ajtón innen hirtelen nem is tudtam, mit csináljak. A pulcsim, pólóm ázott a vérben. Ragadtam egy tiszta törölközőt a  fehérneműs szekrényből és azzal próbáltam elállítani a vérzést. Egyelőre nem csillapodott, úgyhogy mégis a fürdőszobába nyargaltam vele és igyekeztem megtisztítani a sebet és valahogy felmérni a sérülés mértékét. Ez nem tűnt annyira jó ötletnek,  Zalán immár visított, a vért csak szétkentem a fején, a sebet nem tudtam pontosan felmérni, mert a vérzés a bolygatás hatására újra erősödött.... úgyhogy inkább leültünk a nappaliban és szorítottam buksija hátsó részéhez a törölközőt. Addigra Zalán megnyugodott a karomban, csönd volt idehaza, csak a saját zihálásomat lehetett hallani. 

Nagyjából fél órával a baleset után Tibi is befutott, addigra a törölközős nyomókötés (vagymi) eredménnyel jár, végre a tenyérnyi vérfoltok nem nőttek nagyobbra. Némileg megkönnyebbültem. Tibi hozott gézt és valami ragasztószalagot, amit végül egyáltalán nem használtunk fel, mert fogalmunk sem volt, hogy is rögzíthetnénk a ragtapaszt a hajas fejbőrre.....viszont közös erővel sikerült legalább lefertőtleníteni a sebet és a vérzés szűntével betájolni, hogy mi is a helyzet. Tiborom, aki valaha állatorvos szeretett volna lenni, úgy látta, nincs nagy baj, még varrni sem kell a kb. 2-3-4 (?) centi széles sebet. Úgy döntöttünk, hogy a gyerek apró, fejsérülésről van szó, bevisszük a kórházba a biztonság kedvéért. Nem tudtam volna nyugodtan aludni, ha nem látja orvos. Figyeltük szédeleg e, hány e Zalán, de ehelyett jó étvággyal megvacsorázott. 

Este érkeztünk a kórházba, látogatási idő után. A földszinti információ eligazított bennünket a sürgősségi osztályra. Ott a betegfelvételnél rögzítették az adatainkat, elregéltük szomorú históriánkat, majd leültettek bennünket a folyosón. Közben Réka a nehezítés kedvéért levette a cipőjét és az egyik nővérke mellé telepedve azt ordította párszor, hogy OLVASSÁL NEKEM MESÉÉÉÉT! - mármint én. Alig tudtuk kivonszolni a függönnyel leválasztott szobából. Pedig érdemes lett volna mielőbb, egy eszméletlenül az utcán talált hajléktalan-gyanús egyedet hoztak a narancssárga ruhás mentősök.

A várakozást gyomorideggel kezdtem. Lekucorodtunk Rékával a lecsavarozott székek egyikére és a Gyuri kakas és a Gyík című mesét kezdtem el neki olvasni, ami mostanában nagy kedvenc. Közben Tibiék mentőautókat mentek nézni a bejáratnál. Hamar sorra kerültünk, meglepően kevesen voltunk....Talán negyed óra várakozás után egy idősebb doktorbácsi fogadott bennünket és medikának vagy rezidensnek tűnő másik pasassal és vagy három asszisztenssel. 

Gyorsan kiderült, hogy nagy baj nincs, soha ennél rosszabbal ne kerüljünk kórházba, varrni sem kell a bőrt, viszont egy röntgen nem ártana. Zalán kapott egy jó adag vörös fertőtlenítőszer szerű nemtoménmit a fejére, amitől immár nagyjából úgy nézett ki, mint akire baltával támadtak, nem csak a hintaágyból pottyan le.....És máris a folyosón találtuk magunkat a röntgenre várva. Ott támadtak némi nehézségek, nyilván Apa egyedül nem volt elég ahhoz, hogy lefogja a kispasit mozdulatlanságig, így engem is behívtak, ketten már könnyedén leszereltük szegénykém ellenállását.

Egykettőre megkaptuk a zárójelentés félénket, hogy minden rendben, bőrfelszíni a sérülés, mehetünk is haza. Még kötést sem kaptunk, amin picit csodálkoztam, de nem bántam, csak hagy menjünk már onnan el. Egyébként mindenki nagyon kedves volt, mosolygós és segítőkész,  A gyerekek még apró ajándékokat is kaptak és volt aki vigyázzon Rékára, amíg mi a röntgenben bírkózunk az ordító Zalánnal...mindezért nagyon hálás voltam nővérnek, orvosnak egyaránt. 


Este kilenc után érkeztünk haza. Én olyan fáradt voltam, azt hittem fel sem tudok caflatni a másodikra. Azóta jól van, élénk, nem hányt, nem panaszkodik (nem mintha szóban sok bővített mondatra futná a szókincséből) és csaknem a régi. Még picit kíméljük, újra babakocsizunk és úgy vigyázunk rá, mint egy hímes tojásra.


Update: Tegnap este (hétfőn) Zalánom úgy pattant le a dohányzóasztal sarkáról, mint egy gumilabda. Azt hittem, egy foga sem marad a metszőkből, szerencsére ezúttal sem esett kutya baja sem. Ezek a kispasik!.....phhhh.....

Réka mondta - 36. rész

Kicsit hosszú lesz, Réka mostanában sokat alakított....


Az utóbbi hetekben egyre többször előfordul, hogy Réka és Zalán elvonulnak édes kettesben játszani a lakás valamelyik szegletébe. Tök mindegy melyikbe, a lényeg, hogy vigyázó felnőtt szemek ne legyenek a közvetlen közelben. Ez egyszerre jó, mert hát ugye nőnek, önállósodnak, blablabla, másfelől meg nem jó, mert micsoda dolog az, hogy nélkülem akarnak játszani????
- Milyen jól elvannak.....- sóhajtok fel idillien egy hétvégi napon a kanapén elterülve. Tiborom mellettem le sem tudja reagálni a megjegyzésem, Réka hangja csattan a szomszéd szobából:
- ÁÁÁÁÁÁÁ! Meghúztad a hajam...Te idióta! 

***

Új tévéműsor megy a tévében akkortájt, amikor a gyerekek fürödni szoktak.  Engem valahogy idegesít (mármint a műsor) , nem szórakoztat, de Rékának bejön. Egy este próbál engem informálni a játék aktuális állásáról.
- Még egy élete maradt a bácsinak....aztán meghal..... - súgja sötéten

***


Autóban utazunk, amikor Réka egyszer csak felsóhajt.
- Milyen különös dolog, hogy a lekvárt nem szeretem, de a lekváros palacsintát igen!....
Megnyugtattuk, hogy mi is viszonylag ritkán esszük magában a lekvárt. Mi ilyen fura család vagyunk. 


***


UPC ügyfélszolgálatán. Épp hogy elhelyezkedünk a négyes számú asztal előtt és két mondatban összefoglalom, miért jöttünk, amikor Réka bekukucskál az elválasztó falon a hölgynek és édes hangján így szól.
- Réka vagyok......- elbújik, majd felbukkan ismét: - ....És négy éves. 


***


Valahogy mindig azt gondoltam, hogy leánykám az első kritikai észrevételeivel, kvázi beszólogatásaival megvárja legalább a 7-8 éves kort. De nem. Egyre többször vannak érdekes megjegyzései. Én meg csak pillogok. Pár példa. 
- (oviban) Hű, megérkezett a tízórai, menjél szépen, egyél te is.
- (még mindig oviban) Ha kimentek az udvarra játszani, vegyél ám sapkát és nadrágot is.
- Pff, hazaértünk, vegyétek le a cipőtöket, kabátotokat, aztán irány kezet mosni.
A válasz:
- Anya, te mindig ezt mondod...
Tessék, alig múlt 4 éves és máris un engem...


Máskor.


- No és mi volt ma az ebéd az oviban? Mi finomat ettetek? - kérdezem, mert szinte ez az egyetlen téma, amiről hajlandó Rékum mesélni. Igaz, kb. 2 db tőmondatban. De én már ennek is örülök, mert egyébként hírzárlat van, mintha a titkosszolgálat támogatná az óvodánkat és mini kémeket képeznének ki, akik soha semmiről nem beszélhetnek otthon és egyáltalán....A válasz:
- Látom, nem olvastad el a faliújságot, oda ki van írva, mi az ebéd.
Hoppá!


***


- Anya, olvasd el, mit írtam ide! 
- Ööööhhhhmmmm....talán GEMÜS? Az mi is? - mert szokott csak úgy leírni, másolni betűket egymás mellé. Lehetne "Gemüse" is a papíron, ha lennének csodák, bár a folyton Jááá-t  és Ihhhh-et szajkózó fiam mellett már ezen sem lepődnék meg sokkszerűen.
- Nem, te. SÜ-MEG! - csóválja a fejét lemondóan Réka. 


***


Ezt már lehet, hogy írtam, de visszatérő elem:
Réka:
"Milyen nap is van ma? Szerda? Akkor holnap csütörtök, péntek és hurráááá, itt a szombat. Mehetünk a Tesco-baaaaaaaaa! "


***


Amikor délután Rékáért megyek az oviba, kétféle megjegyzést kaphatok. Ha korán megyek, valahol három óra és fél négy körül, így kiált fel leánykám PaffKata mellől:

- Óóó....ne mááár....
Esetleg így:
- Nem lehet igaz.... 
Ha fél négy és négy között, akkor többnyire nem mond semmit, csak bosszúsan elhalad mellettem, még puszit is vonakodva ad, majd az öltöző magányában sértődötten ennyit köp felém.
- Későn jöttél....nagyon későn.
Olyan jó lenne, ha soha nem jönne arra rá, hogy valójában a fél négy korán van....

***

Egy napsugaras hétköznapon a gyerekek reggeliznek az asztalnál, én teszek-veszek, szaladgálok, majd lenyekkenek a kanapéra, hogy felhörpöljem a gyerekek maradék kakaóját. A tévére pillantva nyugtázom, hogy éppen véget ért a rövid beharangozó és a hírolvasó belecsapott a részletes bűnügyi hírekbe.
- Anya, esküvő lesz a tévében!
- Tényleg? - emelem a számhoz a műanyag bögrét, amikor a képernyőn sötét templombelső jelenik meg, kontrasztként mindenütt hatalmas fehér csokrokban virágok, majd.....- elszorul a gyomrom - sok hófehér, fénylő koporsó, egyik a másik mellett. Svájc, buszbaleset.
- Ez nem esküvő, Rékám, ez temetés..... 


***

Réka kényelmesen elhelyezkedik török ülésben az ágyán.
- Nagyon várom már a Húsvétot. Fogom ezt a könyvet és készülök rá.
- Az a baj, Rékám, hogy az a könyv a karácsonyról szól. Tudod, hogyan készítsünk díszeket, mézeskalácsot....
- Jaaa, jó. Akkor...úgy várom már a karácsonyt! - pontosít. 


***


- Anya, mikor is van neked a születésnapod?
- Júniusban.
- Ühümm.....- gondolkodik - Az jó régen lehetett....
Hát még azért negyvenen innen, sőt ötvenen is, pláne hatvanon....


***


Játszótéren odalép hozzám egy apuka, hogy nem gond e, ha a fiacskája motorozik egy pár kört Zalán járgányával. Hát persze hogy nem baj. Réka kíváncsi természetű, mindig mindent tudni akar. Állomáshelyéről, a csúszda mellől lélekszakadva hozzám rohan. 
- Anya....anya....Mit akart a bácsi? Az a kopasz! - hangerejéből ítélve meggondoltam magam. Mégsem a titkosszolgálat támogatja az óvodát.


***


- Anya....- mondja péntek délután, a kertben ücsörögve Réka.
- Igen? 
- Apa a pici magját a puncidon keresztül tette be a pocakodba, ugye? 
- Krr....brrrr...ühömmm....Őőőő.... - még jó, hogy ültem.
-  Iiigen, de ez most hogy....? Miből gondolod, hogy ott?...
- Háát... - von vállat a lányom. - A puncidon jöttünk ki is, nem?.....

Gyerekkori morzsák - 2. rész

Bár a hivatalos adatokat tekintve nem voltam egyke, rengeteget játszottam egyedül gyerekkkoromban. Télidőben a jeges úton vagy járdán csúszkálás volt az egyik kedvenc elfoglaltságom a friss levegőn. Ehhez nem volt nagy szükség pajtásokra, egymagamban is jó mókának számított. Egész sokáig tudtam csúszkálni jobbról balra majd balról jobbra, mire meguntam a dolgot. 


Egy alkalommal a kertünk járdáján találtam egy klassz kis jeget, ami valaha egy tócsa lehetett. Egykettőre tükörsimává tettem és egyben meglepően csúszóssá. Ez onnan derült ki, hogy Anyunak egyszerre sürgős mondanivalója akadt a szintén a kertben foglalatoskodó Apunak. Időm sem volt szólni, lehetőségem sem... csak arra emlékszem, hogy Anyu elsuhant mellettem, majd a jégre lépve óriás marionett bábúként felröppent a magasba. Kimerevített képként ma is feltűnik előttem a kép, ahogy két csizmás lába az ég felé mutatott, szürke szőrmesapkája a fejével együtt pedig ijesztően közelít a jégfelülethez. Majd pufff....jött az elkerülhetetlen becsapódás, anyukám hosszú bordó kabátjában elterült a jégen. Hatalmasat esett, gyerek fejjel mégsem jutott eszembe, hogy esetleg megüthette magát. Inkább vicces volt az egész, és ezt nem is nagyon tudtam elrejteni Anyu elől. Szerintem ma sem hiszi, hogy egyáltalán nem személye elleni merényletnek készült a "jégpálya", egyszerűen csak játszottam...


***

Egyetlen egyszer nyaraltam együtt a szüleimmel egész életemben. Nem azért, mert olykor nem vittek magukkal vagy esetleg kamasz koromban nem fűlt a fogam az ősökkel nyaralni. Egyszerűen nem nyaraltunk többet. Apu egyenesen úgy gondolja a mai napig, hogy utazni felesleges, unalmas módja a pénzpazarlásnak, semmi fantáziát nem lát benne. (???) 1981 nyarán Apu cégének vállalati üdülőjébe nyertünk beutalót, a legutolsó turnusra. Annyira augusztus végén utaztunk, hogy hazatértünk után majdnem rögtön beeshettem az iskolapadba. Ott is az első osztályba. 

Egyébként jó emlékeim vannak erről a nyaralásról. Faházban volt a szállásunk, két emeletes ágyon aludtunk. Odabenn napközben akkora volt a hőség, hogy nem lehetett megmaradni hőguta nélkül. Tiszta szerencse, hogy ott volt a Balaton. Az ebédhez kolomppal invitáltak  bennünket az asztalokhoz, amit mindig furcsálltam. A reggeli kapcsán csak arra emlékszem, hogy feltűnően sűrűn volt bádogdobozos májkrém a menün, amit szívből utáltam. Voltunk hajó kiránduláson, Badacsonyban, Tihanyban, sétáltunk itt és ott, kugliztunk a faházak mellett, ettünk fokhagymás lángost és pálcikás jégkrémet. A szüleim is nosztalgiával emlegetik ezt a nyaralást, annak ellenére, hogy aztán soha meg nem ismételték sem ebben az üdülőben, sem máshol. 


Magáról a Balatonról nem sok emlékem maradt. Anyu sajnos nem tudott megmártózni a habokban, mert éppen Piri vendégeskedett nála. A hetet a parton ácsorogva töltötte egy fekete egyrészes fürdőruhában. Amint kijöttem a vízből, rögtön leráncigálta vézna tagjaimról a nedves fürdőruhát és finom szárazat húzott rám, ami nagyon jól esett. 


A nyaralás alatt Apunak egyik nagy célja volt, hogy engem megtanít úszni. Ha sejtette volna, hogy még a főiskola első félévét is azzal töltöm majd testnevelésileg, hogy úszni tanulok,  biztos vakargatta volna a fejét....Hisz Apu hasonkorú fiúcska lehetett, amikor a második világháború előtti békeidőkben átúszta a Tiszát nem is egyszer, még az örvények eszén is túl tudott járni. Legalábbis így szólt a legenda. 1981 augusztusában viszont nekem cseppet sem fűlt a fogam az úszáshoz. A víz jéghideg volt és barátságtalan, az én szám lila, vacogtam és reszkettem, mint a nyárfalevél. El nem tudtam képzelni, hogy lehet az, hogy bár kartempó és lábtempó jól ment apám karjain feküdve, amint eltávolította őket a hasam alól, elsüllyedtem, bugybugybugybugybugy.....Kínlódtam és nyüszítettem, szánalmasan csapkodtam és a végeredmény mindig ugyanaz volt. Nem volt eredmény. Ahogy apu feladta a próbálkozást aznapra, enyhe szégyenérzettel bár, de megkönnyebbülten kibotorkáltam a partra anyukámhoz.


***


A János és Zsigmond napok ünneplésén túl a második/harmadik nagy összcsaládi esemény nálunk a disznóvágás volt. Nekünk nemigen volt malackánk soha, legalábbis amióta én az eszemet tudom nemigen, de keresztapáméknak annál inkább, így mindig náluk történt a tor.  A legfontosabb és a legjobb hangulatú általában a karácsonyt megelőző disznótor volt. Azt nem tudom, hogy a hangulat mennyire volt egyenesen vagy exponenciálisan arányos az elfogyasztott házipálinka mennyiségével, mert ahhoz nagyon gyerek voltam. Annyi bizonyos, hogy én anyuékkal mindig akkor csöppentünk a jókedvű társaságba, amikor a disznó már nem élt. Sőt, nem is volt egyben. És ennek nagyon örültem. 


Számomra a disznótor egyébként csak jót jelentett. Már ha túl tettem magam azon, hogy az a röfi, amelyik tegnap még vidáman vacsorázott, ma hajnalban kirángattatott az óljából, nyakába kést döftek, leterítették, majd mégis a lábánál fogva fellógatták a szőnyegporolóra és megfüstölték....vagy előbb megfüstölték és utána lógatták fel, nem tudom. Ez gyerek fejjel nem is ment olyan könnyen. Amikor tízóraira hagymás vért szolgáltak fel, azért már nem lógattam annyira az orrom, az ismeretlen disznó iránti gyász is alábbhagyott bennem.


A nap jó részét a nappaliban töltöttem, a finom meleg szobában a tévé és keresztanyuék macskájának társaságában. Pompásan éreztem magam a non-stop tévénézés és a macska miatt egyaránt, mivel nekem egyik sem volt megengedett otthon. Ilyen karácsony közeli disznóvágáshoz kötődik a Sivatagi Show című természetfilm megtekintése első alkalommal. Nagyjából a hetedik ismétlésnél eljutottam odáig, hogy a sivatagban bandukoló majd elpusztuló pelikán fióka láttán nem potyogtak a könnyeim. Pár évvel később ugyanabban az időszakban, szintén egy disznóvágás délutánján a Ceausescu házaspár viaszszerű hullája nézett rám keresztanyámék képernyőjéről, bele is borzongtam. 


***

Ugye mi jóbarátok vagyunk?

Naná, amíg el nem veszed a sünimet.....

HH

Jaj, de csodaszép volt ez a négy nap! Úgy kellett, mint egy falat kenyér, szívtuk magunkba minden percét és úgy éltük meg, mint egy mini nyaralást. Már egy héttel ezelőtt, vasárnap készültem rá, számoltam a napokat, mint egy gyerek, hogy csak három munkanap, három nap ovi és itt a hosszú hétvége. Ennek megfelelően 15-én, csütörtökön rengeteg energia zubogott bennem, egy halom házimunkát magam mögött sikerült tudni. Később Réka kérésére biciklire pattantunk (Zalán motorra, Tiborom lábbuszra) és nyakunkba vettük a környéket. Nagyjából öt-hat éve, hogy két percnél többet ültem bicaj nyeregben....és ezt estére meg is érezte az alsó fertályom. A játszótérnél megálltunk egy kis játékra, egészen addig, amíg Zalán immáron elviselhetetlen mértékben követelni kezdte, hogy menjünk motorozni. Így hát hazacsorogtunk, ebédeltünk és itthon töltöttük, ami még hátra volt a napból. Idén odáig "süllyedtem", hogy meg sem néztem, milyen ünnepi rendezvények vannak városszerte és egyáltalán semmilyen március 15-re akár távolról utaló programra sem mentünk el. Hmmm. Remélem, ez változni fog jövőre....mert mégiscsak nemzeti ünnep volt.

Pénteken Dunakeszire utaztunk a bátyámékhoz, ott találkozott a szűk család apraja és nagyja. Nagyon szép napot töltöttünk itt, volt jóízű ebéd, még jólesőbb beszélgetések, gyerekekben gyönyörködés bőven. Este 8 órát közelítette az idő, amikor a gyerekeket képesek voltunk autóba rakni és haza indulni. 

Szombaton a nagybevásárlást követően M. mamához furikáztunk, ott ismét élveztük a finom, meleg időt, Réka a kerékpárját. Kacsákat etettünk volna a Tiszánál, de kiderült, otthon maradt a kacsáknak szánt eledel, pffff....A kacsák tök csalódottak voltak. Réka kerékpározott, amíg úgy elfáradt, hogy nem leszállt róla, inkább ledőlt, mint egy páncélos lovag, merev tagokkal.


Ha már Rékát említem, én nem tudom, mi ütött ebbe a lányba a hétvégén, de extrém hisztis napokkal örvendeztetett meg minket végig. Szófogadatlan volt, hisztis és általában semmi nem volt jó neki, amit elterveztünk. Így maradt el a szolnoki vadaspark + játszótér látogatás, mert neki elmondása szerint nem volt kedve hozzá. Hát jó, semmit nem szabad erőltetni, a vadaspark sem zár tán be mostanság, majd megnézzük legközelebb....


Zalán rádöbbentett bennünket, hogy a langyos idő előcsalogatta a szúnyogokat is. Negyed óra sem telt belé, két vérszívó is meglátogatta fincsi homlokát....ő pedig nem értette, mit csinál rosszul, hogy mindketten "lekevertünk neki egyet" Apával, hogy a vérszívót kinyírjuk....Ennek ellenére pont két piros púp éktelenkedik szépséges homlokán, éppen a szemei között.

Vasárnap L. mamaék következtek, ahol - hasonlatosan az előző napokhoz - ismételten egyik finom falatot a másik után tüntethettük el. A helyi játszótérre is kilátogattunk, de idő előtt távozni kényszerültünk, miután Zalánt nem tudtuk lebeszélni róla, hogy kavics zuhatagot zúdítson kisebbekre és nagyobbakra egyaránt a büdös kölke. 


A hétvégén autót is vezettem, mamáékhoz és haza (kb. 40 km). Összességében jól ment, jól ment, nem mondom, hogy rosszul ment...bár a hídnál, a körforgalomnál Tibi leizzadt, amikor némi habozás után mégis úgy döntöttem, az a másik autó odébb jár még, behajthatok a körforgalomba. Szerinte túl közel volt.....És hazaérkezve a leparkolást sem vállaltam be, nehogy felkenjem a kocsi dísztárcsáit a patkára....Nagyjából 80 centire álltam meg az út szélétől a (nekem) vaksötétben, aminek Tibi nagyon örült.  


A Keszin készült képekből teszek fel egy párat.

Egész délután Rékát kergettem a pulcsijával. Eredménytelenül.

 Zalán volt az egyik, aki még nem nőtte ki a minicsúszdát.

Én

Höhöhö....és még van, aki azt mondja, hogy Zalán rám hasonlít. Szerintetek? :))

A Lányok: Réka és Dalma

A Fiúk: Ákos és Zalán

Babakocsi nélkül

Rékánál két évesen történt meg a váltás. Emlékszem, hogy a szülinapja környékén vittük magunkkal nagyjából utoljára a babakocsit bárhová is. Februárban pedig, ahogy elkezdtük az Emi-néni-féle készségfejlesztőbe járni, már kéz a kézben sétáltunk a buszmegállóba. (Milyen régen is volt, mégis tegnap volt.....)

Zalán néhány hete nehezményezte először, hogy a lépcsőn lebattyogva nyomban beletuszkoltam a babakocsiba és egyre élénkebben tiltakozott is ellene. Akkor még (hidegben, hóban) nem volt más választása, mint végigülni az utat az oviig és ezt ő igencsak morózus hangulatban tette meg. Sötét tekintettel, mereven feszített a piros járgányban. Múlt héten tettem egy próbát, engedtem, hogy sétáljon az oviig, de a biztonság kedvéért a kocsi is velünk tartott. Ám feladat nélkül maradt, üresen tátongott oda- és visszafelé is. Zalán könnyedén megtette az egy felnőtt által kb. 10 perc alatt abszolválható távolságot. Nem kérte, hogy vegyem fel, a babakocsiba pedig végképp nem akart beszállni. Úgyhogy a jó idő beköszöntével a héten itthon is maradt a babakocsi hétfő délután. Jó érzés volt úgy hazasétálni az oviból, hogy mindkét csemetém kezét foghattam, de jó is volt! Hát ilyen nagyok már ők is.....

Kedden, a kapun kilépve Zalán nyöszörgött valamit, mintha hiányérzete támadt volna. Sehogy sem akaródzott neki útnak indulni az ovi felé.

- Megkeressük a motorod? Menjünk motorral? - kérdeztem, mire vidám "JÁÁÁÁ"-val helyeselt. Voltak kételyeim, hogy nem hajítja e el a motort 20 méter után, mint annak idején Réka az első motoros sétáknál, de vállaltam a rizikót, elég könnyű járgányunk van. Végül minden nehézség nélkül elgurult az oviig, szépen folyamatosan hajtotta a motort, nem állt meg minden bodobács és hangya láttán. 

Az oviban aztán bealkonyult a nagy idilli állapotoknak. A lépcsőházban úgy tűnt, elválaszthatatlan egységet képezett Zalán és a motor, mert alig tudtam róla leválasztani. Minden áron motorostul vágott volna neki a lépcsőnek. Ééés ordított a lépcsőn, a hónom alatt, az öltözőben, a csoportszoba előtt, az óvónéni mellett....üvöltött, mert a motort nem hoztuk fel az emeletre. Zalán újraegyesítése a motorjával nem oldott meg minden problémát. Zalán végre csöndben maradt, Réka ellenben szemrehányást tett nekem, hogy miért nem hoztam neki motort??? Vagy ha már motort nem, mert az kinőtte, akkor a biciklijét....Nem nagyon láttam magam előtt, ahogy a motoros Zalán után loholva, hátamon Réka bicajával megteszem az utat az oviig, bevallom. Talán még fejlődnöm kell anyaság fronton....

Mivel a közeli játszótérre igyekeztünk, ahol tavasztól őszig a legtöbb időnket töltjük,  Zalánra egy még hosszabb séta várt, mint oviba menet. Meg sem kottyant neki. Réka hiába fűzte, hiába kérlelte, hiába ordított vele és hiába fenyegette , Zalán még véletlenül sem fosztotta volna meg magát imádott motorjától. Úgyhogy Réka végig siránkozta az utat egészen a játszótérig, mint egy siratóasszony, hogy ő már soha, soha, soha, soha az éééééletben nem fog motorozni, vááááá és brühühhhüüüü....

Megígértem neki, hogy a játszótérről hazafelé majd megülheti a mocit. Gondoltam, hogy baj lesz belőle, mert Zalánnal nem egyeztettem egyáltalán....de legalább a játszótéren megint minden idilli és békés volt. És hát....végül is egész gyorsan hazaértünk, nem panaszkodhatom. Réka gyorsan hajtotta a motort, Zalán pedig kergette. Az igaz, hogy felváltva visítva és ordítva, de a sebesség miatt nem volt olyan nagy az utca zajterheltsége...szerintem. 

A hab a tortán aztán az volt az egészben, amikor Réka kérésére elővettem a "sufniból" a csilli-villi biciklijét, mire Zalán mindent feledve félrelökte a motorját és minden áron Réka járgányára mászott volna fel. Ez nem sikerült neki, így újra ordított. Rékának viszont siettében-menekültében nem sikerült bevennie az első kanyart, esett egy jókorát, tehát már ketten sírtak-ríttak kórusban. Felnyaláboltam őket és kapát-kaszát széthagyva felcipeltem őket a másodikra. Mire odalenn mindent elpakoltam és elrendeztem, az összes könny felszáradt, mindenki kibékült, minden lélek megnyugodott.....

(Az kimaradt, hogy Zalán úton a játszótér felé elhagyta Réka egyik kedvenc plüss kutyáját, de szerencsére még az ovi kapuin belül, így ma reggel a kutyus haptákban várta Rékát az egyik ablakpárkányon. Ezúton is köszönjük a megtalálónak. :))

Koporsószögek

Amikor tavaly ilyenkor véglegesen eldöntöttem (-tük), hogy óvodát váltunk, Tiborom egy darabig csak némán, ám sokat mondóan a fejét vakargatta. (vagy a borostáját? Már nem emlékszem.) Majd kibökte, hogy az új óvodához menet egy forgalmas kereszteződésen kell majd átkelnem.....Minden nap. Kétszer. Gyalog. Babakocsistul, Rékástul. Belegondoltam? Hmm....igazából nem. De ha már megkért rá, hát belegondoltam. No igen, abban a bizonyos kereszteződésben rögtön két lámpánál is várakozni kell a zöldre, mire az ovi közvetlen közelébe evickélhetünk. És napközben sok minden jelzőt ki lehet ötölni rá, de hogy kihalt lenne, azt véletlenül sem. Kamionok, buszok, mindenféle ipari járgányok cikáznak a személyautók között, többnyire nem negyvennel. Bezzeg a régi ovi....oda némi túlzással vakon is eltapogatolóztam volna, mert  még az út túloldalára sem kell átmenni egyáltalán, hogy oda jussunk, nem hogy lámpán és zebrán és kereszteződésen. Ráadásul olyan kertvárosi a környék, hogy akár mackóban vagy kominéban is elugorhattam volna Rékáért a bokrok takarásában.  De az oviba jutás mikéntje, ha nem is teljesen lényegtelen tényező volt, egyáltalán nem volt szempont. Ahhoz képest, amilyen állapotok uralkodtak abban az oviba...szerintem a város másik végébe is elhordtam volna a lányom, csak onnan el.

Nagyjából két-három hete aztán az oviból hazafelé jövet valami összeomlott bennem. És rá is jöttem valamire.....,de haladjunk sorjában! Történt, hogy  nagyjából 30 méterre az első zebrától, Réka hirtelen gondolt egyet és futásnak eredt a lámpa felé. Hiába ordítottam utána (és ebben nem volt hiba), nem hallotta vagy nem akarta, magam sem tudom, mindenesetre nem állt meg, pláne nem futott vissza hozzám. Zalán babakocsija viszont elakadt a hiányosan eltakarított hóban és miközben egyik szemem Rékán maradt, próbáltam kiszabadítani a hó fogságából a nyavalyás babakocsit. 


Arra gondoltam, nem lesz baj, Réka mindig be szokott várni a lámpánál....Ám ezúttal nem így történt. A lámpa zöldre váltott, ő pedig annak rendje és módja szerint elindult a túloldalra a többi járókelővel együtt. Pánikhangulatban erőm megsokszorozódhatott, megemeltem a babakocsit Zalánostul, átcipeltem a hómentes járdaszakaszra és ahogy csak tudtam, rohantam-fújtattam Réka után. Az volt a rémálmom, hogy a lámpa pirosra vált, mire oda érek és tehetetlenül csak nézhetem, ahogy kamionok, teherautók és mindenféle járművek hada elválaszt bennünket. Réka pedig, két lámpa között ragadva talán kétségbe esik és nem törődve a piros lámpával, megpróbál visszaevickélni hozzám. ÁÁÁ!

Még villogó zöldnél magam is átkeltem a zebrán, de megkönnyebbülés helyett a méreg öntött el. Alapszabály, hogy egyedül nem kelünk át zebrán, akármilyen a lámpa. Ezt számon is kértem Rékától, aki nem egészen értette, hogy mi volt a bajom, hisz zöldön ment át. Hogy nélkülem és hogy ez miért baj, nem nagyon értette és nem érti a mai napig sem....pedig párszor megpróbáltuk neki elmagyarázni Tibivel. Az egészből annyi maradt meg belőle, hogy én "csúnyán" beszéltem vele ott és akkor....Persze, hisz tüzet okádtam, mint egy sárkány!


Itthon elgondolkodtam rajta, hogy ez így nem mehet tovább, mert könnyen tragédia lehet a vége, azt pedig nem bocsátanám meg magamnak. Egy egész család élete menne tönkre miatta. Így hát önkritikát gyakoroltam és új szabályokat hoztam ( réges-régen meg kellett volna tennem, hisz Réka évek óta "irányíthatatlan és kontrollálhatatlan) Ezek értelmében Rékám forgalmasabb helyeken két féle módon közlekedhet. Vagy a kezemet fogja, vagy a babakocsit. Harmadik út nincs. Nem szalad előre soha, nem marad le tőlünk. Így talán megelőzhető, hogy csak úgy átszaladjon utakon, ahol nem ritka vendég az autó, illetve veszélyes helyzetben önállósítsa magát. Tudom, hogy elméletben soha nem menne át a piros lámpán, de mégiscsak 4 éves, ez nem az a kor és nem az a téma, amelyben meg lehetne bíznom benne. 


És hogy mennyire időszerű volt mindezt meglépni, mutatta, hogy másnap, az Obiból kilépve gondolkodás nélkül átfutott az út túloldalára. Előtte levő napon rágtuk a szájába, hogy hogy NEM szabad közlekednie, de ezek szerint nem sok nyomot hagytunk benne. Nem jött éppen autó, de Réka nem is nézett szét egyáltalán. Olyan hirtelen és váratlanul eredt futásnak, különösebb ok nélkül, hiszen egészen másfelé parkoltunk, hogy már arra is gondoltam, veszek egy pórázt és anélkül nem mozdulunk ki itthonról. A hajam azonban akkor állt igazán égnek, amikor egy lassan közeledő autó előtt még vissza is szaladt hozzám.

- Réka!!! - süvöltöttem.

- Miért? Visszajöttem....- értetlenkedett.

Tibi mindig azt károgja: "Meglátod, egyszer el fogja ütni valami....", én pedig nagyon remélem és bízom benne, hogy nem így lesz. Igyekszem rövid pórázon tartani őt és nagyon vigyázni erre a szeleburdi virágszálra....

Zalán update

Zalán a reggelijét kanalazgatva ma reggel új szóval örvendeztetett meg: RÉKA! Annyira megörült ennek és egyben büszke is volt magára, hogy aztán hosszú percekig érdeklődött óvodában tartózkodó nővére után, akár egy mini papagáj, csökkenni nem akaró lelkesedéssel:

- Réka? Réka? Réka??? - na persze az az R nem teljesen pergő még, inkább valahol félúton a "j" és az "r" betűk között találtatik, de ez nem is fontos.

És ha már Zalán van terítéken, gyorsan össze is ütök egy kis összefoglalót róla. 

- Kilói és centijeinek száma ismeretlen, de a pipaszár lábacskákból ítélve 11 kg alatt marad, az egészen biztos. Többnyire 86-os holmikat hord, felsőből a 80-as is teljesen jó.

- Nagyon jó alvó. Ebéd után önként és dalolva tér nyugovóra, nem kell neki könyörögni, még kérni sem, szereti az ágyacskáját, cumikáját és a sokat emlegetett macis takarót, így hát ha fáradt, örömmel megy pihenni. Én pedig irigykedem. 

- Talán soha nem tudom meg, milyen egy jó étvágyú, sokat evő gyerek. Már ha nem csokoládéról van szó. Rékával szemben Zalán nem igen szereti a húst és nem is eszi meg, hacsak nem nagyon puha és omlós. Viszont minden zöldséget és gyümölcsöt szívesen megeszik és nem szereti a csokis kekszet valamint a csokis palacsintát sem. Hát nem anyja fia, az biztos.

- Egészen biztosan nem fog járni ősztől bölcsibe. És azt hiszem, az óvoda is várhat még...

- Még mindig nagy keze van....olyan pasis. Mostanra eljutottam odáig, ha  valaki azzal viccelődik, hogy nehogy nőgyógyásznak adjam a fiam, csak egy erőltetett vigyorra futja tőlem. Nagyon szakállas poén!

- Bizalmatlan a pénztáros nénikkel szemben. Tegnap nem tudtuk kiműteni a kezéből azt a lila húsvéti tojást, amit még a bejáratnál adtam neki, hogy vigyázzon rá. 

- Nagyon szeretne dinnyés rágót kapni, de nem lehet.

- Sőt, azt sem érti, miért nem ihat citromos sört. 

- Lassan és biztosan elhagyjuk a babakocsit. Múlt héten üresen tologattam az oviba és vissza....

- Nem érdeklik annyira a gyerekek, mint a hasonló korú Rékát annó....

- Ha rászólunk valamiért, mérgesen fúj ránk (szó szerint, ez Rékától tanulta, ő meg az oviban), majd ha elérhető közelségben vagyunk, meg is próbál csípni. Csííííp!- mondja. Ha ez sem hat, jelképesen meg is üt. 

- Egyébként jámbor lélek és jószívű is, ha Réka nagyon szeretne játszani azzal, amivel éppen ő foglalatoskodik, Zalán nyitott a játékok megosztására.

- Élvezettel hallgatja nővére ordítását és hisztijét. Zene füleinek.
- Megkülönbözteti a néniket a bácsiktól, fiúkat a lányoktól...ami olykor nem kis művészet. :)

- Szókincse napról napra fejlődik. Most talán 50 szónál tarthat? Nem igazán számolom....

- Magabiztosan felismeri a főbb színeket: piros, narancssárga, citromsárga, kék, zöld, lila, rózsaszín, fekete. Ezen meglepődtem.

- A formafelismerés sem gond

- Érdeklik a számok és a betűk.

- Egyelőre csak csigát rajzol :)

- Pár percre, negyed órára leköti a tévében a mese

- Könyveket nézegetni, mesét hallgatni viszont tudna egész nap. Boribon a kedvence.

- Utálja a pelenkacserét, de a bilit is erőteljesen elutasítja. Nem hinném, hogy őszre szobatiszta lesz, de ez nem is probléma.

- Létezik egy olyan törvény minálunk, hogy ha van egy pohár víz az asztalon a nappaliban, az előbb vagy utóbb (inkább előbb) ki fog borulni. Zalánnak egy láthatatlan, sokadik érzéke van ahhoz, hogy folyadékkal telt bögréket, poharakat magával sodorjon. Akár naponta többet is.

- Sarokba szorítva harap. Erről Réka tudna mesélni.

- Főbb testrészeit ismeri, térd, könyék, nyak, haj, áll stb.. részletekig.

- 23-as cipőt hord.

- Nem szabad filctollat vagy festéket adni a kezébe. Soha!

- Hogy hány foga van, az rejtély, mert betekintést nem enged a szájába.

- Ha nagyon dühös, akkor dobál maga körül dolgokat, válogatás nélkül.

- Ki tudja fújni az orrát, ha nagyon akarja. A cucc letörlésével még vannak gondok.

- Szívesen porszívózna.

- Szereti a rendet. A távirányítókat mindig visszapakolja a szekrényre.

- Nem tűri, hogy billegjek a széken. Pedig szeretek.

- Szándékosan rosszalkodik és követ el csínyeket. Lételeme a huncutkodás. Rékára ez nem igen volt jellemző.

- Valami rejtélyes oknál fogva kéréseire sokkal nehezebben mondok nemet, mint Rékának valaha is. 

- Apás....ebben nem történt változás az utóbbi hónapokban.

- Lefekvés előtt mindig ad nekem puszit. 

- Az ugrálóvárban pár hete 1 órán keresztül csimpaszkodott a nyakamba, mire megbarátkozott a sürgés-forgással.

- Előző életében bagoly lehetett.Gyakran hagy maga mögött úgynevezett bagolyköpeteket, öt perccel azelőtt bekapott sütemény, rántott husi, kiflidarab...lehet az bármi....egyszer csak a tenyeremben találja magát. Vendégségben izgalmas ez, mert ha nincs ember a közelben, Zalán bárhol ott hagyja a neki már nem kellő kis csomagot....

- Nagyon szereti, ha öltözködés után megdicsérjük, hogy milyen csinos a ruhája. Olyankor illegeti magát, mint egy páva és csak úgy ragyog a képe...

- Nem érti, miért nem veheti fel Réka csipkés Dórás felsőjét. Ez néha aggaszt. :)

- Határozott válasza van minden feléje intézett eldöntendő kérdésre. Az "igen" nála többnyire egy lelkes "JÁÁÁÁ", amolyan echte német módra, a "nem" pedig...hát az szótára alap szava régesrég.

- A szupermarketben nem ül meg a bevásárló kocsiban. Végig Apa kergeti vagy cipeli. 

- Rékával ellentétben nem ordít az orrszívó porszívó láttán.

- Szereti a leveseket, minden és bármilyen levest.

Most pedig hirtelen eszembe jutott, hogy hamarosan Zalán névnap lesz és a szülinapja sincs messze, úgyhogy amíg alszik, igyekszem keresni neki gyorsan valami klassz kis ajándékot....

A mi 9 évünk - címszavakban

2003 
- márciusban (éppen Nőnapon) ismerkedünk meg egy esküvőn. A barátnőm kész kerítőnő - Tavasz, boldogság, rózsaszín lebegés...- khhhm....az egyetemen pénzügyből harmadjára bukdácsolok csak át. A tanárnő azt hitte, a fejemre estem. - Nyáron Keszthelyen nyaralunk...Ha az ott készült fotók kerülnek a kezembe, az jut eszembe, milyen kölykök voltunk még akkor! 

2004 
- Átveszem a diplomámat - ugyanebben a hónapban Tiborom vesz és elad, így év elején összeköltözünk - ezzel vége a sok szenvedésnek, melyek a Tibi-megvonás okozott nekem - egy szobánk volt mindössze, de az balkonos - se mosógép, se vasaló, se étkészlet...semmi - ágy, asztal, komód, pár fotel - és sok sok romantika - Ja, porszívóból volt kettő....

2005
- erről nem jut eszembe semmi....munkahelyet váltanék, de hol nem tudok, hol nem is akarok, hol nem engedik - Hé, izé......Tibi, mi lenne, ha gyerekünk születne?!

2006 
- Fél év energiát és pénztárcát nem kímélő felújítás sorozat után nagyobb kuckóba költözünk a város másik részére ÉÉÉÉS családalapításba fogunk - Tibi a nyáron megveszi régi nagy vágyát, egy fényképezőgépet - nyáron a Hargitán nyaralunk - decemberben még mindig nem vagyok terhes, amin őszintén csodálkozom....

2007 
- ez Réka éve - Bár ő is csak 9 hónapot töltött a pocakban, mégis januártól decemberig körülötte forgott minden. (dokiváltás, hsg, hőmérőzés, hőgörbék, áprilisi pozitív teszt, brutál rosszullétes időszak, Balatonfüred-Tihany nyaralás - 28. hét - talán kislányunk lesz? - Emese vagy Kinga vagy Réka? - babakelengye lelkes összeállítása - a nagy várakozás - 10 nappal a kiírt előtt megszületik a pici lány végre és boldogok vagyunk, kimondhatatlanul....

2008 
- Édes hármasban.... - augusztusban Rékát megkereszteljük reformátusnak

2009
- Kistesó? - Hát persze, kell kistesó! - Májusban el is választom Rékát, nincs több cici - Egy újabb balatoni nyaralás: hűsölés 40 fokban Balatonföldváron - Névnapom környékén megfogan a várva várt Ketteske is. - Rosszullétek ugyanúgy, mint Rékával, de kit érdekel?? - grapefruit, narancslé, gyömbér, grapefruit, narancslé és még több grapefruit.... -  októberben összeházasodunk 4 hét szervezés után - novemberben könnyes búcsút intünk a ZöldBékának (Seat) és új családtagot köszöntünk (Toyota) -

2010 
- Rékának Emi nénis játszóház - óvodakeresés - Anyának pocaknövesztés - Félidőtől tudjuk, kisfiú érkezik hozzánk -  meglepődünk - viták a névadás körül - Gergő fiam, aki tán sosem lesz - Májusban, néhány nappal a kiírás előtt viszont megszületik Zalán!!! 

2011
- Édes négyesben....- Réka ovit kezd, hurrá - Vagy nem? Csalódás, problémák, oviváltás? -  Sümegen nyaralunk - Ovi: Pitypang Nyitnikék helyett - 

2012 
- március 8. - 9 éve együtt! Nem volt több, mint egy pillanat....




És egy kis "Mi Mondtuk" a végére:

- Tiborom, lassan 9 éve együtt vagyunk....

- ??? Tényleg? Nagyon gyorsan elrepült....

Ezt dicséretnek veszem.

***

- Tudod mit láttam ma, Anya, ahogy hazafelé tartva átkeltem a hídon?

- Hm? Mit?

- Tudod, mit? Úgy csodálkoztam, nem akartam hinni a szememnek....

- Kárókatonákat?

- Ezt most honnan tudtad? - vágta képzeletbeli sapkáját a földhöz Tibi.

- Hát...nem tudom. Csak úgy beugrott.

- De honnan tudtad? Mezei pipitért is mondhattam volna....

- Hihihi...

***

- Fúúúj, hogy nézek ki ezen a képen. Fúúj, útálom az orrom...- nyarvogok régi fotók nézegetése közben.

- Ne már.....az orrodba szerettem bele.

Mi van?????

Hétvégi Képes

Réka ma 10 nap kihagyás után ismét mehetett oviba, csaknem 100%-ban felgyógyult. (Üres is nélküle a ház....) Nem volt gond a visszailleszkedéssel, két barátnője is várta a csoportszoba ajtajában és egymás szavába vágva azon vitáztak, hogy melyikük barátnője is pontosan a Réka? Ez, gondolom, hizlalta a leánykám máját és örült is a viszontlátásnak, mert elfeledkezett mind a kikísérésemről, mind a puszimról, amihez pedig ragaszkodni szokott. Ahogy meglátta a lányokat, megszűntem létezni. :)

Zalán orra folyik, de étvágya és kedélye a régi....én meg....hát majd csak megmaradok. 

A hétvégénk csendesen telt. Én többnyire küzdöttem az influenza által még mindig uralt gyomrommal, halmoztam a vasalni valót, mert neki látni nem volt sem kedvem, sem erőm.....Illetve vasárnap egy picit kidugtuk az orrunkat a napsütésbe. Mielőtt tettünk volna egy körsétát M. mamáék körül (Réka nyeregben) megtekintettük a baromfiudvar népességét. Igazából az előző nap született kisbárányt szerettük volna elkapni egy pillantásra, de arra nem volt esély. Nem baj, mert a gyerekek a pár hetes (?) nagyobbacska báránynak is örültek, amíg visításukkal azt is el nem ijesztették, be az ól mélyébe....

Közben Réka hisztériás rohamot kapott, hogy anyát mindjárt megtámadja az a hatalmas  fiú pulyka és végez vele.....Pedig ártalmatlan jószág volt az, ha rút is, csak a tyúkjai körül ugrabugrált, mint egy tollgombóc. Végül egyáltalán nem fordult ellenem, ami persze jó, mert régen volt részem sprint futásban, talán csak a gimiben és akkor sem tyúkszaros talajon, ami lássuk be, nem gyenge nehezítés lehet.

És akkor a képek:

Kissé elhamarkodottan ígértem meg Rékának vasárnap reggel, hogy előkaphatjuk a bicajt a "sufniból", olyan szépen süt a nap.... Igazából az tényleg szikrázóan sütött, abban nem volt hiba és még szél sem fújt, de hűvös volt. Nem baj, csakis ott és arra sétáltunk, ahol sütött a nap. Csak semmi árnyék!- ez volt a nap jelszava. :)

Réka második próbálkozása volt idén a kerékpárjával, és máris sokat fejlődött, immáron szinte teljesen egyedül hajtja. Lejtőnek felfelé kell még neki némi támogatás, de nem jellemző. Fura érzés is volt sétálni a bicajozó lányom után, megint valami új....

Néha hátranézett, hol totyorognak az ősök.....

Az Evezős csárda parkolójában tesztelhette a járgányát kedvére.

Ez itt már Zalánom, a gombócorrú.

Megint Réka, a csatos - nincs a lakásnak egyetlen olyan szöge sem, ahol legalább egy hajcsat vagy hajgumi ne állomásozna legalább átmenetileg. Hát ezt akartam, hajcsatokat, most élvezhetem.

Zalán, a könyvmoly (tiszta anyja....)

Na jó, néha megharagszik....

De aztán újra szent a béke....

Ugye, gyerekek?

Krónika röviden

Bár látom, nem hiányoztunk az ebeknek sem, azért írok pár sort. :)

Szombaton (azaz majdnem egy hete) egyet-kettőt köhhhentett Réka. Megmagyarázta, félrenyelt, mondta ő. Vasárnap egyfolytában félre nyelt, így kénytelen voltam elődugni a fejem a homokból. Hétfőn ágynak is esett, lázzal együtt, amin beidegesedtem, mert alig tudtam lehúzni. Kedden elmentünk orvoshoz, miután leánykám ordas farkasként ordított, ha porszívóztam az orrát, mondván, hogy fáj az arcürege...(ami Doktornéni szerint nem is igen van még neki.) Ahogy azt borítékolni lehetett, szerdán belázasodott Zalán is, túl azon, hogy egy hete párhuzamos csík szivárog az orrából a szája felé. Egyelőre színtelen, ha ez számít. Csütörtökre a vírus leterítette Anyát is, ahogy kell. És nem győztem azon csodálkozni, hogy hármunk közül én viseltem legrosszabbul a nyavalyát!!!! Mindenem fájt, mint akit agyonütöttek, ment a hasam és émelyegtem, jártányi erőm sem volt (ezen tünetek egyikéről sem panaszkodott egyik csemete sem, az sem, amelyik tud magyarul egészen jól....) szóval este fél hét körül, amikor még nem volt itthon Apa, azt kívántam a legsötétebb mélypontra érve, hogy bár jönne valaki egy sörétes puskával és véget vetne a kínjaimnak. Durrr.....

Na jó, nem gondoltam komolyan. Ha már létrehoztunk két ilyen fajin gyereket, ne csináljam már magam össze egy kis influenzától....Még akkor sem, ha én rendre kicsit minden influenzába belehalok. Úgy is mondhatnám, inkább szülök egy gyereket, mint átélek egy két hétig kínzó A vagy B vírust.....

Közben lemaradtunk a farsangról (el van átkozva az a kacsajelmez, hisz tavaly is betegek voltunk farsang idején), de no para, a Manó csoport csaknem kétharmada szintén otthon lábadozik, így lesz majd egyszer pótfarsang is. Vagy elő-Húsvét, még nem tudni.

Akárhogy is, gyógyulunk, javulunk, reménykedünk, hogy mielőbb magunk mögött tudhatjuk ezt a betegséget is. Hisz itt a tavasz. Vagymi.