Megcsapott a szele

 

Hazafelé, komótosan tekervén a bringámmal, hirtelen megcsapott egy illat. Eltaposott poloskák szaga....Szóval kétség kívül itt az ősz. Jó 100 méterig benne maradt a sajátos illat az orromban, úgyhogy klassz volt. Úgy értem haza, hogy lekváros buktát sütök és ropogós, békebeli kiflit, viszont mivel csak gyümölcsöt ebédeltem, farkaséhesen értem haza és első dolgom volt, hogy jó alaposan feltöltsem a raktárakat. Aztán rendbe tettem a nap közben felfordított konyhát és addigra már elfelejtettem, mit akartam sütni. Készítettem magamnak egy szendvicset, paradicsom, paprika, sajt, házikolbász....jaj! Vacsorára brassóit sütök, de én már nem hiszem, hogy fogok belőle enni, addig ettem, amíg maradt bármi is a tányéromon....

Holnap véget ér a nyári szünet, ami felér egy kisebb fajta katasztrófával, egy fél világvége és nemzeti, nemzetközi gyásznap, de még tartom magam és igyekszem arra gondolni, hogy a gyerekeim egyre nagyobbak és önállóbbak (khömmmm...) és majd csak megérem, hogy egyedül tanulva és szép jegyeket hoznak haza. Igyekszem arra gondolni, hogy vége lesz ennek a nyavalyás melegnek, a szárazságnak (reméljük) és minden hétvégén lehet túrázni, legalább amíg el nem jön az őszi szünet. Arra fókuszálok, hogy szeretem az őszt, mert gyönyörű, nem izzadok, mint egy hajtott ló, és ennek is vannak szépségei bőséggel. 

Túl fogjuk élni ezt a tanévet is. Remélem legalábbis a legjobbakat. 

Most ennyi

 Hihetetlen, mennyi mindent el tud intézni az ember hajnali öt és 10 között, ha nem tud aludni. Rám ez - a korai kelés - nem jellemző. Délután be is pótoltam egy szunyókával, addigra már legalább a házimelók jó részén túl voltam. 

Készülünk a sulira, bár pont ma szembesültem vele, hogy Zalánnak egyetlen egy A4-es matek füzete van, ha egy lovasat is beleszámítok, akkor kettő. Ahhoz képest, hogy mennyi füzetet vettem, ez elég nagy hibának tűnik, de mindegy. 

Valamelyik este megkértem Zalánt, hogy próbáljon fel egy 152-es farmert, csak a miheztartás végett, hogy milyen fekete ünneplő nadrágot rendeljek neki HÁengEMéktől....legnagyobb döbbenetemre, a 152-es erőssssen bokavillantós, szóval váltottunk 158-ra. 

Réka, gondolom, nem nőtte már ki a ballagó ruháját, de blúza van több is, a ceruzaszoknya helyett mondjuk nem tudom, van-e fekete nadrágja....főleg, hogy ünneplő kell. 

Elvileg szeptember 1-én mindkét suliban évnyitóval indítanak 8-kor, utána pár osztályfőnöki óra és hozzák haza nekem a tankönyveket csomagolni. Másnap meg péntek, ami a legjobb nap egy hét során a tanév alatt.....

Egy sor dolgot kellett volna elintéznem a vakáció alatt, amire nem került sor, így nem hívattam elő fotókat x év távlatából, nem töltöttem fel fotókat a fizikai tárolóból a Felhőbe, nem vittem el Réka óráját és a sajátomat az óráshoz (2 hónap alatt). Több köröm lenne a bankban is, de ehhez túlságosan sajnáltam a kis vakációs én időmet, most mit csináljak. 

Ami viszont teendő, az hétfőn beíratkozni a zeneiskolába - remélem, ezt Rékácska elintézi önállóan vagy Tibit meggyőzi és elrobognak együtt, hisz asszem a tandíjat is akkor kell fizetni. Kedden-szerdán gimis előkészítő a matek tanárral (magán), matek és magyar, kíváncsi leszek.... 3-3 óra per nap, szóval nagyon nem lesz megerőltető szerintem. Zalánnak nincs fekete cipője az évnyitóra, tagadja, hogy a 38-as még mindig jó lenne rá. Na igen, Zalán szobáját sem sikerült egész nyáron megszabadítani a sok lomtól és felpakolni a padlásra. Persze ha 36 óra lenne egy nap, több esélyem lenne.

Trónok harca, akarom mondani Sárkányok Háza beindult az HBO-n....Hát nem vagyok nagyon lenyűgözve, az a császáros szülés jelenet kimondottan hányingert keltebb bennem, de soha nem bírtam a vért.  Remélem, lesz még jobb is. 3 kísérletet tettem a Bridgertonra vagy mire, szerintem förtelmes, nem is értem a nagy népszerűséget. Feladom, esélytelen, hogy én ezt végig tudjam nézni. Talán, ha fizetnének érte, lenne egy kis kedvem. Nem tudok kiemelni egyetlen filmet sem, hanyatlik ez a Netflix meredeken. 

Székelykőn

Vasárnap reggel mindent kipakoltunk a hatalmas konyhaasztalra, ami ehető volt még a hűtőben, hogy minél kevesebb holmit kelljen visszacipelni haza. Így történt, hogy a 8. utasunk, a Dió is tükörtojást és sült virslit reggelizett kivételesen, már eléggé duzzogva látott neki....

Aztán felvittük a dombokra a kutyát sétálni, közben természetesen nyálcsorgatva csodáltunk mindent, ami csak a szemünk elé tárult. Több juhnyáj is kolompolt a hegyoldalakban, eső után a pára felhőként ereszkedett a dombok közé. Látszott, hogy itt esett eső és nem csak a múlt éjjel, mert a legtöbb rét zöld volt, harapnivalóan friss. Itt is akadt két túraútvonal, valami 50 éves jelzésekkel felfelé. 

Abban maradtunk Leventéékkel (aki a tulaj), hogy délig maradunk, akkor még lesz idejük kitakarítani, mielőtt a következő szerencsés csapat beköltözhet. Azonban nem jöttek délre, sem negyed egyre, pedig már mehetnékünkk lett volna haza, hogy este hat-hét körül hazaérjünk. Hétfőn mindenkire munka várt.....Telefonon nem tudtam őket elérni, de végül messengeren üzentek, hogy legkésőbb fél 2-re ideérnek....A banda egyik fele, a sietősebb nekivágott Nagyvárad felé az útnak, én meg úgy voltam vele, hogy még 2-3 óra Torockón nem akkora baj, sőt, ajándék.... Legurultunk a faluba, ezúttal is megcsodáltuk az úton terpeszkedő 2-3 kutyát, akiknél csúnyábbat nehéz lett volna elképzelni is....majd sétáltunk csak úgy véletlenszerűen az utcákon. Betértünk még 2 ajándékboltba, majd egyszer csak megtaláltuk azt a vízimalmot, mely az utolsó még működő vízimalom (a faluban, megyében, országban, nem tudom), 1752-óta őrli, amit kell, most éppen kukoricát. 

Kaptunk magyar nyelvű idegenvezetést Gábor bácsi személyében, akinek mindig volt pár keresetlen szava a román többséghez, amiről pedig mesélt, azon eltátottuk a szánkat. Volt egy berendezett molnár szoba is a helyi festett bútorokkal berendezve. Megkóstoltam, mit darált a vizimalom és mit kapni a boltokban....hát nagyon nem ugyanaz. Mielőtt elköszöntünk volna, megígérte, hogy ha legközelebb arra járunk, ingyen kovács bemutatót is tart nekünk, amit a román csoportoknak 200 lejért, de nekünk sajnos nem volt sem még két gyerekünk a meglevő mellé sem időnk, ahogy egyetlen napunk sem. 

Gábor bácsi megjegyezte, hogy vannak rokonai a Jászságban az anyaországban, de nem jár Magyarországra, mert még megkapná valakitől, hogy milyen jól beszél magyarul ahhoz képest, hogy ő román. Szekunder szégyenérzetet éreztem és hirtelen nem is tudtam rá mit mondani értelmeset. Meséltem volna el, hogy nekem soha nem volt ilyen gondolatom, ahogy az egész családom ugyanígy vélekedik erről és a gyerekeket is úgy neveljük, hogy a haza az 15 milliós és nem ismer határokat.....

Közben Tibi a kutyával megindult felfelé a Székelykőre. Eső volt várható, valamikor délután 1 felé járt az idő, úgyhogy a Székelykőt mindenképpen elbuktuk, de nem bántam, lesz miért visszajönni. Aznap, szombaton sem volt teljesen ideális túraidő, de ha korán felkeltünk volna, amire a banda képtelen volt, ráadásul 8ig esett az eső, talán lett volna esély.

Tibi volt a legcsalódottabb, amikor egy hatalmas sörpocakú Mikulás külsejű pasast látott ereszkedni a hegyről, aki alig várta, hogy a lángosozóban átvegye az oklevelét a Székelykő meghódításáról. - Látod, nem is olyan nehéz túra ez!- csattan fel bánatosan. Azért nem volt 35 fok aznap és tűző nap sem. Mindegy, ezt elengedtük. Újra. 6éve, amikor itt jártunk, úgy emlékszem, zivatar kergetett el a faluból bennünket, de majd visszaolvasom magam, szinte napra pontosan hat éve jártunk erre.

Felsétáltunk egy olyan magasságba, ahonnan már pazar volt a panoráma a falura és ittuk magunkba a látványt. Közben Dióval hol egy lila, hol egy sárga lepke járatta a bolondját, úgy kergette őket, mintha dróton rángatták volna. Aztán sóhajtottunk egyet és lesétáltunk vissza a falu központjába. Levente üzent is, hogy megérkeztek. A búcsú nagyon kedvesre sikeredett, sokáig integettek utánunk a friss házasok, megőrizzük őket jó emlékezetünkben és hátha jövőre visszatérünk együtt, akkorra elvileg már valami medence féle is lesz, talán egy jakuzzi vagy ilyesmi. 

A faluban még megálltunk forrásvizet venni, újra beszerezni olyan kürtős kalácsot, amilyent itthon nem kapni mifelénk.....Hazafelé Torda és Arad felé vettük az irányt, ez volt az előzetes terv is, mert a Nagyvárad Torda távolság nekem túl izgalmas volt, túl nagy forgalom és lassú haladás....Végül Aradra nem mentünk már be, hiszen 3 órakor indultunk haza Torockóról eleve, pedig kíváncsi lettem volna Aradra is, ott még soha nem jártunk. 

Hol csepergett az eső, hol szakadt, még az idő is szomorkodott, hogy hazatérünk. Arad után valahol végképp magunk mögött hagyjuk a hegyeket, ami rossz érzés, de aztán Gyulánál belépni megint klassz volt, mindig szeretünk hazajönni. Aztán Békéscsaba és Kecskemét volt a target az M44-en (asszem), de Szarvasnál le kellett térnünk tankolni, mert Erdélyben egyáltalán nem tankoltunk, olyan tele tartállyal léptük át a határt. Itt kicsit izgultam, mert egyetlen kút volt már nyitva este  8 órára és ha ott nincs gázolaj, nem tudom, mit csinálunk, ott alszunk reggelig, de persze volt, így értünk haza 9 órára az eső áztatta városunkba. Dió a hazautat is példás nyugalmommal viselte, jutalomból elvittük még sétálni, bár semmi kedvem nem volt hozzá, csak ágyba bújni.....

Mit mondjak, elég szürreális volt hétfőn reggel az íróasztalomhoz ülni, amikor előző délután 3 kor még Torockón flangáltunk.....Kellett egy nap, hogy ezt megemésszem, meg kellett várni, hogy a lelkem is hazatérjen, hehe. 

Rengeteg tervünk van még Erdéllyel, úgyhogy alig várjuk, hogy visszamehessünk. Jobban vágyunk oda, legalábbis én, mint a tengerhez....(látszik, hogy nem vagyok egy nagy strandos)

Hálás vagyok, hogy oda vissza végigsétálhattunk a Tordai hasadékon, aminek a látványától mindig megsajdul a szívem, annyira szép. Örök élmény marad Bagossyékat hallgatni Kolozsváron, Torockóból és az erdélyi tájból pedig soha nem elég, felejthetetlen, lélekbe ivódó emlék, lelki táplálék.

Visszajövök én egyszer még.....

"De régit nem tudnak építeni. Régit nem. "

Második napra az volt a terv, hogy nyitásként nyolckor mindenkinek ébresztő, gyors reggeli, 9-kor pedig nekivágunk a Székelykőnek. Azonban 11-kor még a fél banda aludt, de minimum a negyed, szóval ezt elengedtük. Aznap is nagyon meleg idő volt, és nem feltétlenül szenvedésként szerettem volna megélni a túránkat felfelé. A többiek vakmerőbbek lettek volna, Tibi főleg, igaz, nem vagyunk egy súlycsoportban azért erőnlétileg ő jóval edzettebb. Kerestünk hát más kirándulóhelyet délutánra, ez pedig a Torockószentgyörgyi vár volt a szomszédban.

Abban biztos voltam, hogy könnyebb túra a várba vezető, mint a Székelykő, szóval mehetett a dolog. Azért a tikkasztó hőség miatt megszenvedtünk a kilátásért. Autóval átrobogtunk a szomszéd településre Torockóról kellő mennyiségű hideg ásványvízzel a hátizsákban. Közben bal oldalon végig ott figyelt a Székelykő, a szemünket sem tudtuk levenni róla – kivéve persze Tibit, aki vezetett.

A templomnál a falu közepén jobbra kanyarodtunk és végigmentünk azon az úton, amíg ki nem értünk a faluból. Tibi googlemapen tájékozódott. Ott az út mentén, de nem a szántóföldön, leparkoltunk. Igazából nincs turistajelzés, legalábbis mi nem találtunk – ha lett volna, egyszerűbben feljutottunk volna a várig…..így csak vakon próbálkoztunk feljutni, ösvényt és csapást keresni.

Én egy másik útvonalról gondoltam, hogy a hivatalos út lehet, de a többség arra szavazott, hogy egy nyitott kapun menjünk be, melynek belső oldalára ki volt írva, hogy magánterület…..biztos erre kell menni? Na mindegy. Itt felvezetett az út a x magasságig a tűző napon – azt hittem , megdöglök – majd kissé lefelé vezetett, nagyjából teljesen, szóval hiába izzadtam és lihegtem, mint egy gőzmozdony. Ez valami ravasz székely ösvény lehetett, hogy elfáradjunk.

Miután félig körbejártuk a várat, találtunk egy árnyékos bokrot, ahol a kutya rögtön lerogyott, keményen lihegve. Mivel még ilyet soha nem csinált, alaposan megitattuk és pihentünk is egyet (mindössze 1 km-t utat tettünk meg addig, de elég meredek volt a vár oldala a dombon. )nehogy nekem hőgutát kapjon, úgy rohangált, mint az őrült. Zalán és N. egy meredekebb utat választott felfelé, egy négykézlábasat, nekem elég volt egy komótosabb, de biztosabb megoldás felfelé, kisebb emelkedővel. Így is a végére 10m-ként megálltunk levegőért, vízért mert árnyék az nem volt. Viszont felkapaszkodtu végre és ez volt a lényeg. Fenn hűs szellő fújt és a kánikula sem volt elviselhetetlen.

Törődött is valaki a hőséggel, amikor ilyen panorámán legeltethette a szemét? A helyiek az Óriások várának hívják az építményt, mert ha kinézünk egyetlen ablakából, a miniatűr képét látjuk a Torockószentgyörgynek 200 méteres magasságból. Csodálatos volt a kilátás körbe mindenfelé, többek között a Székelykőre is, vagy ahogy a helyiek hívják, a „KŐ”.

Úgy terveztük, hogy innen egyenesen indulunk Kolozsvár felé, de persze végül mégis visszamentünk a szállásra, mert izzadtak, büdösek, helyenként koszosak voltunk, túra öltözetben. Mindenki evett, ivott, zuhanyozott, szusszant és csak utána vágtunk neki a következő programnak, ami a Kolozsvári Magyar Napok részeként megrendezett koncert volt szombat este, Pokolgép – ezt lekéstük, majd Bagossy B. O. Félúton kb. megálltunk hat évvel ezelőtti szállásadónknál Tordaszentlászlón egy sörre. Mondjuk Csíki söre nem volt, de nem is ez volt most a lényeg. Sajnos, mint a szállások többsége Erdélyben (legalábbis én így tapasztaltam) nem vállalnak be kutyát, ráadásul nagy macska rajongók, tele cicákkal, szóval még ha velünk kivételt is tennének, nem lenne egy nyugodt pillanatunk a folyton macskákra vadászó Dió miatt. Ezért kellett idén is más szállást keresnünk.

A házigazdák semmit nem öregedtek az elmúlt hat év alatt és a kis csárda is ugyanolyan barátságos és virágzó volt. Most is akadtak szállásvendégek, éppen vacsorához készültek, éreztem is a fenséges sült csirke illatokat. Beszélgettünk egy jót, kortyoltuk az italainkat, Dió csodálta az ablakból a macskákat, akik pimasz módon betelepedtek az ablak alatti kisasztalra, csak éppen odakinn.

Aggódtunk, hogy Kolozsváron nem találunk parkolóhelyet, de végül seperc alatt ráleltünk kettőre is egymás mellett és lesétáltunk a városközpontba. A téren már szólt az első Bagossy dal, fantasztikus érzés volt hallgatni. A tér nem volt zsúfolásig tele, így míg a többiek csatlakoztak a hallgatósághoz, mi körbesétáltuk a teret, mert természetesen a kutya még mindig velünk volt. Zalán is inkább velünk tartott. Néhány dal után átsétáltunk a Mátyás szülőházához, ahol Zalán kiakadt, hogy az most iskola és nem valamiféle múzeum. Nagyon hangulatosan ezer villanyégővel szinte nappali világosság volt a ház előtt és mindenhol asztalok és falatozó emberek. Elég feltűnő volt a kutya, én nem tudom, hogy a fajta miatt, vagy más miatt, de mindenki nagyon barátságosan közeledett felé, többen mindenképpen meg akarták simogatni. Egyetlen fiatal sem szólt hozzánk magyarul, ami mondjuk nem lepett meg, bár nyilván azért a koncerten résztvevők tutira nagy részt magyarok lehettek.

Egy idő után Zalán megéhezett és egy nem túl román, sem nem magyar kebaboshoz mentek be Tibivel, amíg én a kutyára vigyáztam. Állítólag angolul értettek egy kicsit odabenn, úgyhogy valahogy rendeltek egy csirkés kebabot, ehhez később, a koncert után csatlakoztak a többiek is, egy padon, az egyik mellékutcában költötték el kései vacsorájukat. Éjfél után értünk haza, némi szomorúsággal, hogy már megint kevés lesz ez a 3 nap, még bőven maradnánk….

Éjszaka aztán akkora viharra riadtam fel, hogy azt hittem, ütött az utolsó óránk, szakadt az eső és akkorákat villámlott, dörgött, hogy én még ilyet soha nem éltem meg. Az ablakon se spaletta, se redőny, még függöny sem volt, szóval kénytelen voltam bebújni takaró alá, pedig én nem szoktam viharban különösképpen félni….Tibi bezzeg hortyogott , mint egy medve.,..

Erdélyben 1

 

Szóval fel a Visegrádi utcába a Központi Okmányirodába. Gond nélkül találtunk parkolóhelyet, nekem mogyorónyi volt a gyomrom, hogy mi jön még, nem kellett volna-e magunkkal vinni Zalánt vagy egyebek....(Ja mert itt helyben az okmányirodába menet majdnem itthon hagytuk. Közöltem vele szórakozottan, hogy majd jövünk.....félelmetes, mennyire hülyülök amúgy.) 

Sokat mondok, ha 10 percet töltöttünk benn és amikor átvettük Zalánka útlevelét (neki van egyedül a családban) földöntúli volt a boldogság. A célzott 8 órás indulás 10 órára tolódott, de akkor még nem tudtuk, hogy nincs személyije a gyereknek....végül fél 3-kor passzíroztuk be a kutyát az újonnan vásárolt kutyautazókuckóba és zötyögtünk ki vele a Tiszapartra, hogy elvégezze a dolgát, szaladgáljon kicsit a hosszú út előtt. Úgy számoltam, hogy este 9-re érünk oda, bár az időeltolódásról megfeledkeztem, de végül ez tényleg így is lett. 

Karcagnál rám telefonált a szállásadó, Levente, hogy hol járunk, már 4 óra, öt óra és sehol semmi, nem veszem fel a telefont. Hupsz nekem legtöbbször le van némítva, rossz szokás. Totál kiakadt, amikor elmondtam, hogy este 9 re érünk oda, merthogy 3-5 órát jeleztem és ők nem laknak ott, ráadásul holnap nekik esküvőjük lesz. Gondoltam, mit érdekel engem egy rendezvény a szálláson, vagy környékén, de hamar kiderült, hogy Tordán neki lesz esküvője. - Hogy leszek én így vőlegény holnap? - felkiáltása szállóige lett itthon azóta, más főnév behelyettesítével. Borzasztó lelkifurim lett egyszer, másfelöl viszont kissé sértő volt, hogy így leszidott, mint a pengős malacot. KÉsőbb azért megenyhült, mikor felhívtam a határ túloldaláról, később pedig amikor Tordánál lejöttünk az autópályáról. Muszáj volt, mert később nem nagyon van térerő. Valószínűleg megijedtek, hogy vagy el sem utazunk vagy csak szombaton érkezünk, amikor nem tudják átadni a kulcsokat érthető okokból, a 380 fős esküvő miatt.....

A határ előtt csurig tankoltuk a Tojót és a határig meg sem álltunk, ahol senki nem volt, semmit nem kellett várni. Tibi elfelejtette odaadni a határőrnek a kutya útlevelét, szinte ránk sem nézett a pasas, úgyhogy ez egyszerű akadály volt. Kicsit még bénáztunk, mert Tibi kiejtette a kezéből a lakcímkártyáját és ki kellett szállni a kocsiból összeszedni, de átjutottunk és Nagyvárad már ismerős elemei köszöntöttek. 

Az út Nagyváradtól az autópályáig elég kalandos volt, a helyiek semmit nem fejlődtek olyan téren, hogy simán előznek beláthatatlan kanyarban. Talán kifejlesztettek valami hetedik érzéket, mert egy baleset sem történt, ilyen előzésnek meg számtalannak voltunk tanúi. Mivel Leventének másnap esküvője volt, még Királyhágón sem álltunk meg, egyetlen pihi nélkül nyomtuk le a hat-hét órás utat. Itt külön babérkoszorú és érdemérem a kutyának, aki ezt minimális nyafival, ami szinte semmi, kibírta az utat. Gyakorlatilag vagy átaludta vagy alvást tettetett, ebben nem vagyok biztos. Olykor hátra vonult, amikor látni sem bírn bennünket, de többnyire a két ülés közötti résen ránk látott hátulról is. Okosan nézett, olyan mindentértekgazdi tekintettel, ami láttán tisztára még inkább belé szerettem.

Leventével Torockó főterén találkoztunk az itatókútnál vagy mi az, ahol van egy parkoló is, de rögtön a rozzant Audijába pattant és mutatta az utat a kulcsos házit, amit kivettünk. Szilárd útburkolat hiánya nem lepett meg bennünket, de itt 20km per óránál többel nem lehetett haladni, feltekeredtünk a falu legkülső, legfelsőbb házainak egyikébe. Már csaknem teljesen sötét volt, de a falu fölé magasodó hegy látványa még így is feltűnő volt. Egyből el voltam varázsolva.

Fizettünk, elbúcsúztunk, megmutatták a  házat, aztán léptek, TIbi tesója a két felnőtt gyerkőccel pedig hajnali fél 1 körül érkeztek, fél 3ig beszélgettünk. Elég gyorsan le kellett mondani arról, hogy másnap - aznap itt Székelykő hódítás lesz, pedig azt olvastam, hogy nyáron érdemes oda korán indulni. Olyat is olvastam, hogy hajnali 4kor indultak csoportok, gondolom, ott a naplementét is meg tudták nézni, ami Torockón kétszer van, bár nekünk fenn a domboldalból csak egy jutott. 

Fél ötkor felkeltünk a naplementét megnézni, de az első után nem akar jönni második, úgyhogy visszaaludtunk. Reggel, később sütöttem Kálci féle lángost , majd délután átrobogtunk a Tordai hasadékhoz. Nem fenn parkoltunk, hanem lekanyargóztunk a lenti parkolóba, mint 6 éve és ahogy az ember ráfordul a hasadékra, én tényleg majdnem elbőgtem magam, az annyira varázslatos közelről. Tudom, gyengéim a hegyek, dombok, mindig lenyűgöznek...

Az anyaországi túrákhoz képest nagy volt itt a népsűrűség, talán a legnagyobb, amivel valaha szembenéztünk, de nem volt zavaró igazán, a kutya végig pórázon maradt. A túra eleinte egy erdei séta, aztán beérünk a hasadékba a hatalmas sziklák közé és egyre szűkebb lesz a terep, egyre nagyobb figyelmet igényel. Helyenként kapaszkodók is vannak, ahol csak egy embernyi út van a patak felett pár méterre.  Annak idején a 6 évessel és 9 évessel, eső után nem mertünk végig mennni a hasadékon, most azért eléggé meglepett, hogy ilyenmi korú gyerekeket láttunk papucsban és törött karral flangálni a hasadékban.....Hogy azt utóbbi 2 évben túrázni szoktunk, az meglátszik, mert könnyedén vettük az akadályt, el sem fáradtunk volna, ha nincs a nagy hőség - bár legalább a hasadékban árnyék volt. Egy gond adódott ahogy kiértünk a parkolóba, nekem nagyon kellett pisilnem, de kibírtam hazáig.  Este a helyi Szarvas éttermben vacsoráztunk, s Csiki sört ittunk hozzá, a kedvenc málnásomat, mi lányok, a fiúk persze simát. Nagyon kellemes volt, egy tárkonyos ragulevessel és Zalán rántott sajtjának maradékával én maximálisan jól laktam. Este senkit sem kellett altatni a korai ébredés miatt vagy másért. 

Képek vegyesen:

Sikonda és Torockó után

 

Fantasztikus volt Torockón. Hihetetlen és csodálatos, magunkba ittuk minden percét. Persze Sikondán is nagyjából minden tökéletes volt, kicsit bezavart, hogy túl meleg volt túrázni és mi lányok, mindketten vérzivataros napokat éltünk. Így pl. egyetlen napot tudtam wellnessezni, kinti medencék, benti medencék, de legalább tudtam értékelni azt is. A szobában az én telefonomról nem működött a wifi, szóval olvashattam, amennyit akartam. Réka kivolt idegileg, mikor ő is nagylány lett abban a hónapban, szóval gondoltam, bemegyünk reggel az Árkádok plázába, ami a szolnoki lányokat (minket) eléggé sokkolt a méretével, és sajnos elég sok pénzt is költöttünk. Réka sok üzletre rácsodálkozott, Zalán meg arra, hogy látott lány ruhába bújt fiút, bár olyan akad már Jász-Nagykunban is, nem ütközünk meg rajta, mint a fehér hollón.....

Mivel a várak nagy rajongói vagyunk, hát ellátogattunk Szigetvárra is. A gyerekek csalódottan bődültek el, amikor meglátták, hogy ez is egy helyreállított vár, ahogy a Siklósi Vár is, de azért volt egy hangulata. Újabb ízelítő őseink hősies cselekedeteiből, életüket áldozták a hazáért.....igaz, hogy ebből sem igazán mi húztunk hasznot, hanem inkább Bécs, de mindegy. 25 000 török veszett oda a vár ostrománál..... kb. ennyi magyar katona védte a várat összesen szemben a legalább négyszeres , sokszoros túlerővel. Egy hónapig sikerült tartani a várat, de végül 1566. szeptember elején Zrinyi kénytelen volt kirohanni pár száz emberével és hősi halált halt. Ültünk ott az árnyas fák alatt jeges ásványvizet kortyolgatva, és ezen elmélkedtünk. Vajon lenne most pár ezer vagy akár száz ilyen ember, aki védeni képes a hazát ilyen helyzetben?

Szóval Sikonda klassz volt, ahogy Pécs is az, esténként berobogtunk, magunkba szippantana a hangulatát. A második vh. bombázása nem érintette Pécset, szemben mondjuk Szolnokkal, így rengeteg régi épület, 1800-as éveket idéző utcát találtunk, zsúfolt bárokkal, éttermekkel, mindenhol fiatalok zsibongtak, pezsgett a város. Késő este, olykor éjfél után értünk vissza a szállodába, olyan klassz volt a pécsi belváros. 

Diócska imádta, naponta négyszer sétált. Kora reggel, amikor elmentünk valahová kutya nélkül, előtte, később vittük magunkkal és volt egy késő esti pisi vizit is. Sikondán nincs egy teremtett lélek sem a szálloda és a kemping lakóit kivéve, bár van ott pár nyaraló is, jópár, ami azt illeti, esténként olyan sötét volt és az volt körülöttünk az erdő, hogy olykor féltem sétálni késő este. Gondoltam, ha itt kinyírnak, soha meg nem találják a hullám. Persze ott volt nekünk DIó, akit olykor pitbullnak néznek a szakavatott kutyanemimádók....

Általában soha nem sikerül a tervezett programokat elintézni, bár ez minket nagyon nem zavar, a lényeg, hogy mi jól érezzük magunkat. Csak semmi nyomás.  Így aztán nem barnultam le, mint egy görög istennő, a Tv toronyba sem mentünk fel, és a vártnál jóval kevesebbet túráztunk - mint mondtam, túl meleg volt nekem hozzá, még így az erdőben is. Nagyon klassz volt, de talán ősszel egy fokkal még jobb, amikor az ember belevetheti magát az őszi erdőbe egész napra, és ha a kinti medence nem is pálya, a bentiek igen. Mivel kutyabarát, szívesen visszamegyünk. 

Az erdélyi utunk elég érdekesen indult. Csütörtöki napon szerettünk volna indulni reggel, korán, hogy még a csütörtöki napot is kiélvezzük. Már szerdán szabin voltam, mintha megéreztem volna, hogy kelleni fog. Szerda reggel iszonyú meleg volt, csomagolni kellett volna, de utálok, nyűgös voltam és nyávogós...viszont gondoltam, ránézek, hogy mi a helyzet a személyikkel, megvannak-e az útra. A kutya útlevelét előző héten csináltatta Tibi a dokival, kutya nem is kellett hozzá (csak némi zsé). SZerintem soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, ami elfogott, amikor megláttam, hogy Zalán személyije májusban lejárt. Tavaly csináltattuk ugyan, de pont 1 évig volt érvényes, 12 évesen újat kapnak a gyerekek. Gondolom.... Biztos szóltak tavaly, de elfelejtettem. Mivel tesómék hasonlóan jártak a keresztlányom cambridge-i diplomaosztójára menet, már sejtettem, hogy 24 órás útlevél kell, amit csak Pesten lehet átvenni, olyan pedig, hogy 24 órás személyi, na olyan nincs, azzal 2 napot legalább elkéstem. Rohantunk az okmányirodába beadni a kérvényt. Olyan meleg volt, hogy csorgott mindenemről a víz, ideges voltam, hogy mi lesz, ha el sem tudunk utazni, mennyire gáz már ez az egész, hogy lehetek ilyen hülye.....Az okmányirodában tök jófej volt mindenki, biztattak, hogy egy kis szerencsével csütörtök reggelre már mehetünk is a kész okmányokért, de akkor se legyünk idegesek, ha csak 2 órára lesz az útlevél a kezünkben, mert akkor jár le a 24 óra, ami ugye az okmányiroda vállalása. Hát reméltük a legjobbakat. Zalánnak nem tetszett a fotója, bosszankodott a haján, de megnyugtattuk, hogy az szig képek már csak ilyenek, egyébként pedig igenis jóképű rajta. 2 év múlva meg úgyis lejár újra. Még kifizettük a csaknem 40000 Ft sürgősségi díjat és téptünk haza csomagolni. 

Másnap reggel még kirántottam egy kiló csirkemellet, gondoltam, ráérünk sajnos....amikor is 8 órakor érkezett az sms, hogy pingggg, átvehetjük a papírokat. Uccu neki, rohanás csomagolni nagyobb fordulatszámon.

No majd innen folytatom.