AranyMondatok

Csokit kérnek, de nem kaphatnak, miután gyalázatosan reggeliznek. És egyáltalán, reggeli után amúgy sincs csoki. Egyszer csak rajta kapom, hogy Zalán oson kifelé a nappaliból, kezében egy csokinak látszó tárggyal.
- Zalán.... - szólok utána, mire megperdül, jobb kezét a háta mögé rejti.
- Te csokit ettél.... - füstölgök, szó szerint, miután csokis szájú fiacskámra meredek.
- Dehogyis....
- Akkor mi van a kezedben?
- Semmi. - de a kezét továbbra sem látom.
- És mi az a kulimász a bajszodon? -villámgyorsan letörli.
- Az? Biztos filctoll.
- Te csokit ettél.....Nem kértelek rá, hogy felejtsd el a csokit?
- Nem ettem, Isten bizony nem ettem.
Háta mögött olykor látom megvillanni a csokinyulat.
Úgy hazudik a két szemembe, mintha könyvből olvasná. Már ezerszer lebukott és nyilvánvaló, ami nyilvánvaló, de ő csak köti az ebet a karóhoz. Kitart, mindörökre.
Zalán ilyen....





Rékával környezetet tanulunk. Néhány arany mondata:
- A gólya magához képest egy magas állat....
- A kócsag úgy udvarol, hogy hím a farkát villogtatja a tojónak....(akarta mondani farktollát)
- A gólyát piros csőrrel és lábakkal áldotta meg az anyatermészet
- Hogy a gólya hogy szerez táplálékot? Hát ...olykor csak áll egyhelyben, áll a vízben és sehová sem kell mennie a halért, békáért.
- Hány tojást tojik a kócsag? Halvány lila gőzöm sincs, anya. Miért, az ehető?
- A béka kétéltű állat, mint a szalamandra és a ....(gö....segíték én, mire kivágja) GÖRÉNY! És nevet, majd' megfullad.

- A szitakötő fejlődik, fejlődik éveken át, de még akkor nem igazi szitakötő....hanem eltelik pár év és akkor gondol egyet.....fogja magát...... kimászik a vízből és puff, feldobja a talpát. - Azzal a hátára gördül és négy végtagját az égnek mereszti. - persze közben remekül szórakozik.
- És akkor mikor lesz igazi szitakötő? Amelyik olyan jól repül?
- Ja, azt kihagytam.

- A tőkés réce pont olyan, mint egy közönséges kacsa.  A  kiskacsák amint kibújnak a tojásból, követik az anyjuk a vízbe és kezdődik a boldog kacsaélet  (ez a kacsaélet ismerős szó a könyvből)

Érdeklődöm tőle, hogy mit tud a pontyról. Mi rémlik neki úgy, hogy még a tankönyv szövegét nem olvasta el, csak az órai anyag mocorog benne.
- A ponty az a vízben él....mivel hogy egy hal.... - kezdi lassan. - A ponty kopoltyúval lélegzik, mert hal.....úgy vesz levegőt, hogy kitátja nagyra a száját, mire azon befolyik a víz.....átfolyik a kopoltyúján és az kiszedi belőle az oxigént.


Jó formában volt. :)

Helyzetünk

Telepítettem ezt a FeedJit-et (Live Traffic Feed) ...mert nem működött egyáltalán. Azóta minden olvasóm vagy Angliából érkezik az oldalra vagy Amerikából. :) Biztos úgy működik, mint a parancsolat....

A napom rosszul indult, belekukkantottam abba a videóba, ami rögzítette, hogyan szólalt fel tegnap Guy Verhofstadt az Európai Parlamentben és eléggé felidegesítettem magam rajta....A minimum, amit tudok írni, hogy meglehetősen megalázó és felháborító volt a helyzet...megbántam, hogy végignéztem.

Rékáék az elkövetkezendő héten minden német órán szódogát írnak. A feltételek roppant korrektek: 10 szó, egy hiba már négyes. Hát remélem, nem az ilyen idióta dolgokkal rontja le a sok ötösét, közöttük két TZ ötöst....Én nem tudom, ezt hogy találják ki a tanárok. Mi vezeti őket az ilyesmi kifundálásában?  Gonosz vagyok, hogy azt gondolom, nem pusztán annyi, hogy a gyerekek minél tökélesebben tudják a szavakat? Nem hiszem, hogy ezt pont májusban kellene elkezdeni, amikor már amúgy is fáradnak  a gyerekek, lelkesedésük egyre kókadtabb. Legalábbis Rékáé. Úgy kommentálta M. néni, hogy könnyű lesz ötöst szerezni. Nahiszen.....Meglátjuk, milyen jegyek születnek. Megtanultam Rékával a szavakat, de nem vennék rá mérget, hogy hibátlanra meg fogja írni. Vagy akár egy hibával. :) 

Jövő héten kedden tehát német dolgozat, szerdán nyelvtan TZ, minden, amit az igékről tanultak, csütörtökön környezet röpi, pénteken megint német dolgozat. De utálom ezt! 
Még pontosan 7 hét cumi! Ebből 5 durván cumi lesz, már érzem....A június már csak nem tartogat meglepetéseket. 

A suliból még nem jött papír, de csak felveszik Zalánomat, én azt mondom. Aztán meglátjuk, az tartogat e meglepetést. Zalánék tegnap elmentek edzésre Tiborommal, persze negyed órát késtek, szokás szerint, nem gond....Zalán azzal jött haza, hogy négy asszóból négyet vesztett, teljesen le volt döbbenve. Hát igen, előfordul ez a legjobbakkal is. :) Általában nyerni szokott, bár megfigyeltem, hogy mostanában mintha kevesebbet nyerne, mint korábban.......Mindegy, annyira kicsi még ő a víváshoz. Igazából még Réka is nagyon kezdőnek számít. 

Nem nagyon írtam a húsvétról sem, úgy rémlik. Volt tojáskeresés, a gyerekek kaptak színes ceruzát és gyurmát ajándékba, azt is meg kellett keresniük a kertben. Vicces volt, mert ahogy mindent begyűjtöttek, nekem volt egy gyanúm, hogy egy kis zöld csokitojás hiányzik. Hát tényleg, egy óra múlva, focizás közben azt is megtalálták. 

Múlt hétvégén megrendeltük Zalán íróasztalát, ezt talán már meséltem (???), még 3 hét és leszállítják. Na akkor megint át kell rendezni a kéglit, hogy legyen helye. Valahogy az ablak közelébe kellene tenni, de ugye csak egy ablak van és két íróasztal.....Valószínűleg kijön egy szekrény a gardróbba és akkor nagyobb lesz a tér....de hogy pontosan hogy lesz, majd csak akkor derül ki, ha az asztal is a saját valójában velünk lesz. Aztán majd lesz két íróasztal a szobában, ami egyébként erősen passzív szerepet tölt be, mert a lecke általában a nappali szőnyegén vagy kanapén, esetleg a mi ágyukban készül....hát hol máshol??? Csak akkor ül oda Réka, ha ÉN rendet rakok rajta...vagy még akkor sem.

Hát ennyi. Holnap Virtuózok. Kíváncsi vagyok, a műsor hányadik percében kezdek el először bőgni....:))) Aztán hosszú hétvége...szerintem jó sokat fogunk tanulni, jön a matek tz, nyelvtan tz, német szavak, környezetből is le vagyunk maradva. Majd valahogy beosztom, hogy ne legyen megterhelő. Állítólag az időjárás nem lesz kegyes hozzánk. Mindegy, a hosszú hétvége az hosszú hétvége, ki kell élvezni. Ha már élvezetek, fogyókúrán vagyok, de szerintem eddig egy dekát sem fogytam. Hétfő reggelig kellene 1 kg-ot felmutatnom. Illetve annyival kevesebbet kellene nyomjon. Háááát....Pedig lassan leszokom az evésről.....Nem biztos, hogy érdemes volt annyit zabálni húsvétkor. :)

A mi logisztikánk

Múltkor Réka úgy ment iskolába, hogy a vívó cucca véletlenül Tibinél maradt a kocsiban. Ez nem akkora baj, mert általában keddenként úgyis ő viszi el a vívóteremig. Kisakkoztuk, hogy tud edzeni a tornacuccával is, az a suliban van, csak el ne felejtse magával vinni, illetve majd később visszavinni a suliba, hogy tudjon tornázni. Később rámtelefonált Tibi, hogy a szervizbe úgy kapott időpontot, hogy rezeg a léc, nem fogja tudni Rékát ötig kidobni a vívókhoz. Újratervezés. Szóltam sógornőmnek, aki általában csütörtökönként soros, hogy lenne e olyan jó és elvinné Rékát, mert szerviz így meg úgy, csak tartsa már észben, hogy szólni kell Rékának tornacuccilag. Tibivel is beszéltem, egyeztettem. Hazahozni mindig én szoktam Rékust, szóval fél hétre ki is masíroztam a szakosztályhoz (pont 1 km). Meglepetés, öröm és bosszúság egyszerre hullámzott rajtam, amikor a parkolóban nekiütköztem Tibi autójának. Elég jól felismerem így 6 év után.

Kiderült, hogy a szerviz lemondta az időpontot, úgyhogy Tibi simán el tudta vinni Rékát az edzésre. Viszont a suli kapujában találkozott sógornőmmel, akit elfelejtett értesíteni, hogy ne fáradjon, minden oké, boldogul. Továbbá nekem sem szólt, hogy ott marad edzésen, fotózik, nézelődik, szóval én is inkább koncentráljak a lasagne elkészítésére, mint a szélviharban, hidegben a vívóterem felé baktatásra. De nem szólt. 

Hát ilyen minálunk a logisztika. Szépen együtt hazarobogtunk a kocsival.

Jah, és egy Rékamondta. Múltkor egy bútorboltban jártunk, szép nagy volt. Egyszer csak jött egy anyuka a három gyerekével, akik határozottan nem magyarul beszéltek. Az anyuka magyar volt és talán a gyerekek is tudtak magyarul, de valamiért olyan nyelven kommunikáltak, ami leginkább a hollandhoz (flamand) hasonlított. Réka fogta magát és megkérdezte tőlük:
- Spricht ihr deutsch? (Beszéltek németül?) 
Azt hittem leteperem és össze-vissza csókolom. :) Amúgy is hajlamos vagyok ilyesmire....:)

Fogadós

Mármint nem a csárdára vagy vendég fogadóra gondolok, bár ott még vidámabb lenne az élet, bizonyára, hanem Réka fogadóórájára. Áprilisban szokott lenni kb. az utolsó a tanévben, első félévben van kettő és másodikban is kettő. Ahogy telik az idő éven belül és évfolyamonként is, úgy fogyatkoznak az érdeklődő szülők. Emlékszem, elsőben még akár 2 órát is várakoztam, ha nem hármat, mire bejutottam a két tanítónénihez. Első félévben hat órára bevágtattam a suliba és rögtön sorra kerültem.

Most más volt a felállás, mert gondoltam, megkeresem a némettanárt, M.-et és érdeklődőm, mi újság Rékával. Mivel ebben a félévben még csak ötöse van, ezért nagyon nem voltam ideges, de mégis, kíváncsi voltam, mert még soha nem beszéltem M-el (túl az elsős szülői értekezleten - Zalánén -, amikor megállított, hogy ő nem is tudta, hogy Rékának van öccse is.) Pedig M. jelentős átalakuláson esett át, amióta elsőben tanította a gyerekeket heti egy órában, bár már akkor is arról volt híres, hogy ha a "gelb" szó magyar megfelelőjét kérdezte, nem adott pontot a sárgára, csak a "c. sárga" vagy "citromsárga változatokra". Ugyanez ment másodikban, csak cifrábban. Engem annyira nem izgatott, mert jegy nem múlt rajta és egyébként szerintem nagyon jól tanulják a németet a gyerekek (ez az, amit hógolyó módszernek hívok, hangsúlyozom, hogy ÉN, semmi köze a pedagógiához), folyamatosan görgetik maguk előtt az egész anyagot, vagy legalábbis annak minél nagyobb részét. Van olyan szülő, egyben tanár, aki nem egészen ért egyet ezzel, mármint hogy nagyon jól tanulják, úgyhogy ezt inkább lebegtetem. Annyi bizonyos, hogy profibb az nyelvoktatás, mint amikor én gimiben úgy tanultam az angolt, hogy az éppen átképzés alatt álló orosz tanár még az angol szakot koptatta, de erősen. Leckéről vettük leckére a Headway aktuális köteteit, csak megszólalni nem szerettünk, ha bármi olyan jött szóba, ami nem volt benne egyik párbeszédben sem. :) De elkanyarodtam.

M. osztályfőnök, úgyhogy előttem várakozott kb. 5-6 5B-s felmenő, akik- hogy bonyolultabb legyen - két matektanárra is sorba álltak egyszerre, akik szintén a teremben ücsörögtek. Na mindegy, fél óra- 45 perc múlva sorra kerültem.  M. rögtön azzal kezdte, hogy Rékácska órán gyurmázik, matat a padon vagy pad alatt, a kis figuráit birizgálja, feláll, nem úgy ül, ahogy kellene...szóval teljesen olyan, mint aki nem figyel. A megdöbbentő az, hogy számtalanszor tesztelte már és tökéletesen képben van. Szóval mondaná, hogy egészen máshol van órán, de nem lenne igaz. Szerinte valószínűleg valami egészen kiváló képességekkel van megáldva. Egyébként ügyes, okos, van érzéke a nyelvhez, ráérez dolgokra, kilogikáz bizonyos megoldásokat, úgyhogy nem tud róla rosszat mondani. (Még jó.) Csak hát az még jobb lenne, ha szépen is viselkedne. Ezek után már nem volt értelme megemlíteni, hogy miért veszi le Réka magatartását rendszeresen, nem tartom igazságosnak....

Innen vágtattam le a földszintre, ki az udvarra, merthogy Rékáék terme ugye külön van, nem a főépületben. Előttem csak egy anyuka várakozott, de az is előjött egy negyed órán belül. Igazából sok érdemlegest nem említettek az osztályfőnökék sem. Elismételték ugyanazt, amit M., mintha összebeszéltek volna. Nem igazán úgy mondták, hogy unatkozik órán, de a lényege ez volt és én tudom Rékától, hogy bizony tényleg unatkozik. Annak idején előrevetítették, hogy ez lesz, csak én nem igazán foglalkoztam vele, mert elsőben-másodikban valahogy a tanítónénik nem panaszkodtak, hogy nem figyelne órán, pedig akkor még új anyagot sem vettek. Valahogy ők le tudták kötni. A mostaniak meg nem. Hiába tagozatos osztály, válogatott gyerekek (hellyel-közzel....). 

Az ofő aggodalma az - amit egyébként én nem osztok - hogy eljön majd az idő, amikor figyelni kell ennél intenzívebben is és akkor mi lesz Rékával? Szerintem semmi, rá fog jönni magától, hogy hegyeznie kell a fülét, különben nem érti az anyagot. Ennyi. 

Elmeséltem nekik, hogy márciusban megverték Rékát a drága barátnői (egyik), meglepetésemre egyáltalán nem lepődtek meg vagy kapták fel a fejüket, semmi. Sőt, az ofő még arra a hétre is emlékezett, hogy milyen feszültségekkel teli is volt. Nem fenyegetett az a veszély, hogy te jó ég, azonnal igazgatói megrovó a két lánynak, dehogy! Az a véleményük, hogy ezt a gyerekek egymás között úgyis lejátszák, és készüljek fel, mert a klikkesedés már elkezdődik ilyen korban és csak egyre erősebb lesz....Hát nem tudom.  Azért azt gondolom, hogy a verés nem szabadna hogy ennek része legyen...Szerencsére a dolgok elsimultak a csajok között. 

7 hét van még hátra az év végéig....Elég nagy mennyiségű ötös van Réka MOZANAPLÓjában, úgyhogy akár nyugis is lehetne az év vége...remélem, az lesz. 

A suliból még nem jött levél, hogy Zalán melyik osztályba nyert felvételt. Jövő hétre már azért várom....És hogy vidám legyen a vége, egy Zalán mondta:

Zalán: - Nem szeretem Cs. nénit, de I. nénit nagyon szeretem. (szerk.: a két óvónéni)
Én: - Tényleg? Én is kedvelem I. nénit. És mit tud I. néni, amit Cs. nem?
Zalán: - Cs. néni mindig olyat kérdez, amit nem tudok. Mindig.
Én: - Hogyhogy? Miket?
Zalán: - Hát például tegnap megkérdezte, hogy hol van a sapkám. Honnan tudjam én azt??? Meg hogy hol a kabátom? Fogalmam sincs.

Hallani kellett volna, ahogy mesélte. Olyat jót rötyögtem rajta. :) 

A palánta

Még 14 nap

Már csak 14 nap - legfeljebb - és elválik, melyik osztályba kerül Zalán. Azért remélem, hogy annál hamarabb kapunk értesítést, egyébként, de hát na....A törvényi max az 15 nap. 

Tegnap akartam mesélni a pókunkról, aki az irodánkban tanyázik. Múlt héten vettem észre, ahogy - nem meglepő módon - kipillantottam az ablakon, egészen közel kerülve az ablaküveghez. Baromi hosszú lába van, szóval valami kaszás vagy álkaszás, én nem tudom. Oda is súgtam neki, hogy húzódjon valami kevésbé feltűnő helyre, mert 1) itt nem fog levadászni semmit 2) jön Zs. a takarítónéni és kampec lesz neki. Eltelt egy röpke hét kb., Zs.-t túlélte a céges pók és mit láttam tegnap? Hát nem fogott magának egy poloskát? Éppen jóízűen szopogatta. Vagy hát nem biztos, hogy finom volt, talán csak iszonyú éhes volt. Ma meg azt láttam, hogy poloska ejtve, kiszáradt és új vadra szomjazik. Hát...remélem, az a poloska akár hetekig elég volt neki. 

Ma elfogyott a sonka és a húsvéti sütemények is. A mézes béles egész sokáig bírta....Maradt még midig pár kiló csokoládé. Sajnos rajtam is maradt  1-2 kiló húsvét után, úgyhogy most már nem is öt kiót kellene leadnom, hanem rögtön hetet...Na szép. Hogy jövő hétre mit főzök, még sejtelmem sincs, de az biztos, hogy vagy gyors kaját lesznek vagy olyasmi, amit a sütő magától elkészít. SZerintem én párolt zöldségen fogok tengődni, hétfőtől indul az új diétám....Vagy valami olyasmi.

A Virtuózok második adása pedig most ért véget. Ezen is jót bőgtem, de ahogy látom, a következőt sem úszom meg száraz szemmel. Hogy lehet egy műsoron ennyit bőgni, én nem tudom, pedig nem hal meg benne senki. Végigkövettem A Sebész (The Knick)  második évadát is, szerintem egészen kiváló, a vért is hamar meg lehet szokni. Egyébként nem szoktunk tévét nézni, pedig régebben híres háttértévéző voltam. Na ja, amikor még sokat tartózkodtam itthon. Reggel be szoktam nyomni a tévét, az igaz, az egyik első tevékenységeim egyike, utálom a csöndet reggel, ám csak olyan csatornát tudok elviselni, ahol a hírek nem arról szólnak, hogy kit öltek meg, szúrtek le, robbantottak fel, erőszakoltak meg és egyebek....Az ilyesmitől már rosszul vagyok. Szóval tévét nem igazán, viszont filmeket szoktunk nézni. Hétköznap a nagy fekete képernyő általában fekete és néma is marad. Kivéve pénteken.

Közben elkezdtem vadászni Zalánnak íróasztalra, ha már hamarosan sulis lesz. Az asztal ugyan nem igazán fér el Rékáé mellett, de majd valamit kitalálunk, hogy klassz tanulókuckójuk legyen. Réka szökőévente tanul az asztalánál, az igaz és ez pláne igaz volt elsőben....de azért íróasztal az egy kötelező elem. A tanszereket is kell valahol tárolni. Na szóval úgy néz ki, hogy egy fenyő (északi, ha már van némi közöm a fakereskedelemhez) asztala lesz, nem natúr, hanem amolyan Ikeásra pácolva. Persze ez a szín mostanság már nem igen kapható az Ikeáéknál, ám nekünk a legtöbb bútorunk ilyen színű és szeretnénk ezt a jövőben is fenntartani. Legalábbis ami a gyerekszobát illeti. Legalábbis az egyiket...már ha egyszer lesz kettő is. 

Azonban egy ilyen asztal viszonylag drága (legalábbis az én léptékemmel) úgyhogy elbizonytalanodtam, hogy áldozzunk e ennyi pénzt egy ötfiókos, klassz asztalra, vagy jó lesz a bútorlapos is (egész szépeket lehet kapni), bár Tiboromat kirázza a hideg a bútorlaptól....Na mondjuk a konyhánk sem fa, mégis együtt választottuk ki annak idején....Egyelőre beszéltem a ceglédi Home Max-szal, azt mondták 16 pácszín közül választhatok. Hinnye. El kell tolnunk az egyik szekrényt, hogy színben stimmeljen minden. :) Ja és akkor még egy szék is kellene az asztal mellé, hajajj....

Suliból még 8 hét van hátra. Pontosabban 7 hét és 4 nap. Nagyon kevésnek tűnik....Lassan ideje lesz szervezni a táborokat. Réka végül lefelelt a Dióverés című remek Nagy László versből, ötöst kapott. Ilyenkor nyugtázom, hogy sokkal okosabb nálam. Szerda este felolvastam neki kb. háromszor és tudta. Persze kedden is elolvastam párszor, de akkor nem akart róla hallani, úgyhogy nem is ment a fejébe. Még azért zökkenősen ment neki szerdán, ám nem volt hajlandó többet gyakorolni, úgyhogy ráhagytam. Van annyi rutinom, hogy nagy valószínűséggel bízhattam benne, hogy már övé a vers. Kedden bemutatkozik az új furulya tanár, aki valami katonazenekar vezetője?? Úgy képzelem, hogy legalább 50 éves, nagy pocakja van és 190 centi. Réka szerintem tanszakot fog váltani, úgyhogy még 2 hónapig vagyunk a furulya-harsona-baritonkürt bandával. R. néni nélkül semmi nem olyan. Na nem mintha azt tudnánk, hogy mi lesz a fuvolásoknál, mert ott meg nyugdíjba megy B. néni....Na majd látjuk. Egyelőre kitört a hétvége. 

Beírattatva

Úristen, én még mindig szerelmes vagyok abba a bébi fotóba, amit az előző posztban Zalánról kitettem....Jajjj, annyire bennem van és előttem van a csecsemőkori valója. Szinte az illatát is érzem...Na ma meg ezt a kis csomagot beírattuk az iskolába. Egy órát ücsörögtünk igazgató bácsi irodájára előtt, közben beszélgettünk egyik vagy másik anyukával. Az egyik kislány azt játszotta, hogy Istenes és Jézusos felkiáltásokkal bombázta az anyukáját, aki ennek annyira nem örült. Te jó Isten! Édes Istenem! Jézus Krisztus! Jézus Mária! Szerintem még jó is, hogy nem egyházi suliba ültek sorba, hiszen az Úr nevét hiába szánkra nem szabad venni, ahogy ezt egykoron vallásos barátnőmtől megtanultam 19 éves koromban. Egy másik apuka településneves játékot művelt a kislányával, a Nyékládházára és a Faddomborira azért felkaptam a fejem...szerintem a kislány is. És ott ültünk mi is, Zalánnal, aki 5 percenként a telefonomat akarta elkérni, de nem adtam neki oda, úgyhogy kijelentette, hogy ő unatkozik. Egyébként jól viselkedett, nem volt vele semmi gond.

Odabenn nem történt sok említése méltó. Igazgató bácsi szinte automatikusan a németes osztályba írta be. Próbálta volna kicsit szóra bírni Zalánt, de az ellenállt. Kérdezte pl. hogy a Tibort vagy a Zalánt használja és hogy honnan is jött a Tibor név, de persze mi válaszoltunk helyette is, egyelőre még ez belefér....legalábbis amíg mi ott vagyunk....

Hát aztán hogy tényleg fel van e véve vagy a túljelentkezés miatt lesz e olyan, akit nem tudnak felvenni, nem tudom, nem is kérdeztem. 15 napon belül kiderül. Mindenesetre befizettük az 1300 Ft-os iskolai nyakkendő árát és megmutatták nekünk, hogy néz ki a leendő elsősök tornafelszerelése. Később a titkárnőnél aláírtunk egy halom papírt és már készen is voltunk. Fél 10-re visszaértem dolgozni. Tibi tök nyugodt, mint Buddha, hogy úgyis felveszik, minek a rinya, bennem szokás szerint van drukk....Majd meglátjuk.

Egyébként úszni fog - első évben biztos - illetve etikát választottuk, ahogy Rékának. Mivel mélyvíz biztosan nem tud úszni  a drága, ezért augusztusban, illetve a nyár során Tibinek lesz ezzel feladata. Ám ha nem sajátítja el az úszás csínját-bínját, az sem dráma, fix 10 000 Ft az úszásoktatás díja. Ha belegondolok, hogy mennyi pénzt otthagytunk már úszásra és még mindig nem mélyvíz biztos....hm....

Akartam még mesélni az irodában tanyázó kaszáspókról....de a téma nem nagyon vág ide, úgyhogy elbizonytalanodtam, majd máskor.

Úristen, Dobogókőn mekkora a hó!!! Itt csak a szél süvít nagyon erősen illetve esett az eső is. Most klassz lenne, ha nem esne, mert Rékáért kell mennem edzésre. 

Vidító hír, hogy holnap péntek. :)

Hiszi a piszi!

Ennyit erről, hogy lecsengett bennem a nosztalgia. De nem tehetek róla, ma ezt dobta fel nekem a Facebook és totálisan elolvadtam....Egészen addig, amíg Zalán össze nem verekedett Rékával, amíg nem figyelmeztettem Zalánt, hogy nem adom kölcsön a telefonomat, még véletlenül sem és nem, nem izgat, ha nem szereti az ananászos pulykamellet rizzsel, attól még az a vacsora. Újabban ő mindent utál és minden fúúúj....

Hihetetlen, de Réka ma 146-os gatyában ment iskolába, Zalán pedig 140-es felsőben slattyogott volna oviba, ha lett volna ovi. Erről később. Hogy lehet, hogy már ekkorák? vettem egy halom ruhát akciósan őszre, a suliba, a kis - nagy elsősnek, erre a holmik java majdnem vagy teljesen jó rá. Egyhe idegrohamot kaptam. Zalán gyakorlatilag átnőtte a 128-at.....

Délután bebattyogtam a fogcsikorgató hidegben az oviba, Zalánért, mire négy foghíjas dadus pislogott rám a kisasztalok mögül (egyetlen kislányra vigyáztak mind a négyen,biztos szokott gázzá válni). - Ki az a Zalán? - kérdezte a legértelmesebb bambán. Nem gondoltam hogy magyarázatra szorul a kisfiam kiléte, de már mindent tudtam és totális idiótának éreztem magam... Azért még bevágtam a szöveget, hogy a helyettes dugulás elhárító a Zalán, az én hites uram és nem jött haza ebédre, gondoltam, megkeresem....Nem látták valahol? A csőgörényével együtt. Mert azt mindenhová magával viszi. .... Áh, nem mondtam én semmit, megköszöntem, elköszöntem, kihúztam magam, fő a méltóság és kibillegtem az oviból. 

Este kiderült, hogy az ovi a szomszédságában levő K. sulihoz igazodik, nem a mi sulinkhoz, vagyis ma még nem volt ovi, csak összevont csoportban. Tiborom húzta ki és be az óvónéninél, hogy és mint megy oviba a csemete, ám rögtön el is felejtette, rá maximálisan jellemző módon. Én meg maradtam a csávában.  Na mindegy, nagyobb bajom sosem legyen!

Holnap megyünk iratkozni a suliba. Összcsaládi szinten. Mondjuk, Rékának órája lesz, őt nem rángatjuk fel csak azért az igazgatói irodába, de Zalán velünk jön. Ha már külön kérték, hogy a gyerekeket is vigyük iratkozni, már csak nem hagyjuk otthon. Úszni fog a tornatermi tesi mellett és erkölcstant fog tanulni. Más azt hiszem nincs, amiről nyilatkozni kell....

Egyébként álló nap szakadt az eső, talán csak az én tiszteletemre hagyta abba, amikor lejárt a munkaidő és hazafelé somfordáltam a busszal együtt.Remélem, holnap szebb idő lesz. Estére bekapcsoltam a fűtést. Tibi élénken tiltakozott, de olyan fincsi ez a meleg, hogy meg tudtam győzni. Nekem olyan februári érzésem van, félévi bizonyítvány után, de még a tavasz előtt....erre két hét múlva május...hát hiszi a piszi! :) 

UI: Egyébként a HSG-m hiteles története elveszett az emlékirataim között, nem találom a lementett anyagok között. De nem baj, nem nagy veszteség. A lényeg: 3 nap kórház papíron, 1,5 ténylegesen, abortuszos szobatársak, fél éjszaka CTG babaszívhangok. Fél órás beavatkozás fájdalomcsillapítás nélkül, Doktorúr első húzása velem és rajtam, pokoli kínok és két szép tiszta petevezeték... Kell ennél több? Talán egy kisbaba. De ő jött is, úgy hívják lánykori nevén, hogy Réka. :) Ezt a történetet egyelőre nem írom újra, majd esetleg a 20. évfordulón. Kizárt dolog, hogy elfelejtem. Jobban az emlékeimbe vésődött, mint bármelyik szülésem...hehe. :)

Húsvét után

Na most, hogy ilyen klasszul megszültem újra képzeletben minkét gyermekem (lásd szüléstörténetek alább) gyors egymásutánban, újra véget ért a nosztalgikus hangulatom és visszatértem tartósabban a jelenbe. :))

Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a húsvéti időszak évről évre lekörözi a karácsonyit pihenés és feltöltődés szempontjából. Talán a tavasz teszi és az a mérhetetlen sok finom kaja, amit ilyenkor elfogyasztunk. Medvehagyma, retek, zöldhagyma, lilahagyma, torma...nyami. Illetve sütemény és csokoládé tenger...na bár ez már a kevésbé egészséges tétel a sorban.

Tegnap Tiborom lelkére kötöttem, hogy ne engedje, hogy jövőre bármilyen csokitojást is vegyek, túl azon a 3-4 db-on, amit a család férfi tagjainak szánok. Most van itthon egy méretes doboz, teli csokival, túlnyomó többségét ajándékba kapták a gyerekek vagy mi. Döbbenet. 

Ma még nem dolgozom, úgyhogy nagy elégedettséggel szoktam méregetni, hogy van még sonka a hűtőben és háromféle süti is. Ideje fogyókúrába kezdeni, de csakis akkor, ha a süti elfogy a hűtőből. A csokinak képes vagyok ellenállni - elvileg- de a sütinek vétek lenne....

Holnap iskola és mivel szünet is volt, meg is ígértem magamnak plusz Rékát kínos hasmenés gyötörte napokon át, hát nem tanultunk semmit. Ez a nyavalya egyébként elég különös volt, mert kedve, ereje a régi volt, csak éppen óránként, fél óránként, később  2 óránként látogatta a legkisebb helyiségünket. Kárhoztattam kekszre és főtt krumplira, mire torkaszakadtából ordítani kezdett, hogy ő lemarad a sonkáról, sütiről és csokiról...hogy ő milyen szerencsétlen. Először ellenálltam neki és almát kapott főtt krumplival, reszelt répát, majd anyósomnál befalt egy nagy tányér húslevest, majd piskótát és almát is. Szó mi szó, kicsúszott a kezemből ez a diéta. Somfordált is a vécére nem egyszer, de másnapra megint egy picit jobban lett, szóval úgy látom, meggyógyult. 

Szóval a lényeg, hogy semmit nem tanultunk. Ez nem jelenti ám azt, hogy akkor ma kedvvel és tudásszomjjal látott neki a leckének, mert nem. Sőt. Dél tájban a homlokára csapott, hogy verset is kell tanulni csütörtökre. Vannak kételyeim, mert a dióról szól, ami nekem inkább őszi téma, de mindegy. Még nincs megtanulva, csak 50%-ban, Nagy László verse, nem egy locsolóvers.....Olvasónapló sem 100%-os, a környezet sincs megtanulva, de mindegy, majd utolérjük magunkat. Mondanám, hogy milyen tök jó volt ez az egy hét tanulásmentes időszak, csak hát szegényt más nyavalya kínozta, úgyhogy nem tudom, mennyire számított ez a pár nap pihenő. Majd meglátjuk. Ez a hét rövid lesz, az biztos. :) 

Zalán születik 2010

Zalán esetében frankó vicces kis történettel a teszteléssel kapcsolatban nem igen szolgálhatok. Én úgy emlékszem, hogy a teszt Zalán esetében inkább csak megerősítésnek, bizonyításnak szolgált, mert addigra túl sok mindent tudtam arról, miként is működik egy női test, vagy legalábbis az enyém. Amikor 12-13 nappal a pozitív LH teszt után (mert olyanom is volt, bizám, hogy a peteérést belőjem) nekem még mindig fenn volt az ébredési hőm 37 foknál, hát volt egy erős gyanúm, hogy itt baba van a dologban. Teszteltem már aznap, amikor még csak ott tartottunk, hogy egyáltalán nem volt késésben a piri....majd következhettek az erősödő tesztecskék. 

Maga a szülés egy szép történet, melyhez előljáróban hozzátartozik néhány gondolat. Valahol a 35. hét után valahogy minden jel arra mutatott, hogy Zalán meg fog születni 38 hétre ugyanúgy, mint a nővére. Rövidültem is, nyíltam is picurkát, nagy súlyúnak, 4000 g felettinek tippelték a babát (bár a saját dokim nem, de ő nem mindig kötött olyasmit az orromra, amitől beparázhatok, vigyázott az idegeimre is). Ehhez képest Zalán fittyet hányt a keményedésre, súlyra, mindenre és betöltötte a 39. hetet is szép egységben velem. 

Doktorúr akkor kezdett el nyöszörögni, hogy hát izé, neki jövő héten lesz az a bizonyos nőgyógyász konferencia Debrecenben és bár korábban azt állította, hogy én vagyok az első, neki a 4 napból 2-t mindenképpen ott kell lennie, akár esik, akár fúj, magyarán, akár beindulnak nálam a folyamatok, akár nem. Ez kifejezetten feldobott. Azon a második világháborús időket idéző szülészeten másra sem vágytam, mint egy vadállat ügyeletes orvosra, - nem mintha csak olyanok lennének, de a végstádiumú kismama agyam csak olyat vélt látni - aki kénytelen kelletlen levezeti az én szülésemet is. Doktorúr búcsúzóul még próbált valami gombot megnyomni rajtam, hátha bepörgök, bár erről előre nem tájékoztatott...de utólag mondhatom, hogy nem járt sikerrel. Abban maradtunk, hogy kedden találkozunk és meglátjuk, hová fajulnak el a folyamatok. Lesz Uh, vizsgálat és dönthetünk, hogy szülést indítunk vagy kivárunk. Az fel sem merült, hogy lepasszol másik orvosnak. Nohát ebből nem lett semmi, mert hétfőről keddre virradó éjjel a következőt történtek. :)

Éjfél magasságában járhatott az idő hétfő éjjel, amikor a legelső keményedések rám köszöntöttek. Azonnal felfigyeltem rájuk ösztönösen, bár ez nem volt különösebben nehéz. Más volt, mint az eddigiek, ritmikája volt, minden keményedésnek saját életgörbéje. Ahogy elkezdődött, másodpercről másodpercre keményebb lett a pocak, amíg már lassan elérte a kőszikla állagot....és egyszerre szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy a méhszáj meghajol a keményedések előtt és megnyílik....

Drukkoltam neki, vágytam a tágulásra, ahogy Zalánt is bátorítottam, hogy nagyon várjuk, jöjjön, jöjjön szépen, itt van az idő.... Hogy maga a szülés legelső tüneteit észlelem, nagyon nem is jutott eszembe. Akkor sem, amikor pontosan 5 percenként szabadult rám a fura érzés. Ellenben aludni nem sikerült, éberebb voltam, mint valaha. Az jutott eszembe, hogy Doktorúr már a rendszeres keményedések észlelésekor arra kért, hogy vonuljak kórházba, megindulhatott valami. Nehogy a végén úgy járjunk, hogy ő be sem ér a szülésre....Úgy döntöttem, ezt az intelmét elengedem a fülem mellett és inkább alszom egyet. Valamikor fél 2 körül pillantottam utoljára az órára.....nem sokkal később lekoppant a szemem és elaludtam.

Hajszál pontosan 4 órakor ébredtem fel ismét,  arra hogy görcsöl a pocak. Hosszan, nyújtottan, ugyanolyan erővel, aztán mintha elvágták volna. Kis idő múltán megint...majd megint....Csöndben figyeltem a fájásokat, nagy örömmel üdvözölve minden újabb és újabb enyhe görcsölést. Hirtelen egészen lázba jöttem. Hiszen pontosan ezt akartam, spontán fájásokat, természetesen beinduló szülést még a konferecia előtt.  Hurrááá! Tökös gyerek az én fiam, tudja, mikor kell kibújnia. Aztán tódultak a fejembe más gondolatok is, ahogy hajnalodott. Ezek már AZOK a fájások? Frontok jönnek és mennek, nem lehet tudni....Nem lehet, hogy még mindig csak jósolgatok? 

Már 2,5 órája fájogattam nagyjából mozdulatlanul fekve, de még mindig ott tartottam, hogy a következő fájás talán ki is marad, gyengül, teljesen elmúlik az egész. De mindig volt következő. Sem sűrűbb, sem erősebb, de jelezte, hogy nem tágít mellőlem, valami igenis megkezdődött.

Fél 7-kor Tiborom telefonja fújt ébresztőt. Csak figyeltem, ahogy gépiesen felemelkedik az ágyból, álmosan, kótyagosan keresgél valamit az ágya mellett, majd rászóltam, hogy nyugodtan visszafeküdhet, ma nem fog dolgozni. Úgy néz ki, hogy szülünk. Fájásaim vannak ugyanis. Meglepetésemre teljesen úgy reagált, mintha semmi izgalmasabbat nem böktem volna ki, mint hogy "Jó reggelt! "Ásított egyet kettőt, vakargatta a feje búbját, térült és fordult az ágy végénél...majd kisvártatva valóban visszabújt hozzánk a takaró alá, közrefogtuk az alvó Rékát. Ahogy azonban elkaptam a pillantását, láttam, hogy nagyon is éberen csillog a szeme.

- A te rátóti csikótojásod! Szabadalmaztatnunk kellene. - nevettem el magam hirtelen.

Amikor ugyanis Rékát vártuk, az utolsó héten minden este mesét olvastunk fel neki, úgy csalogattuk őt. Zalánnál ez elmaradt, hiszen hallott ő napközben éppen elég történetet és mondókát. Ám a napokban valahogy lekerült a polcról a Magyar Népmesék sorozat egyik kötete, és a szülés előtti estén azon kaptam magam, hogy a kezem között forgatom a könyvet.

- Olvasd fel neki!- mondta Tibi.

- Á, nem. - hárítottam. - Réka még nem értené egészen....

- Olvasd fel neki! - ismételte Tibi, valami egészen fura hangsúllyal a hangjában....mintha nem is Rékára célozna....ami arra bírt rá, hogy felüssem a könyvet és belevágjak a mesébe. Réka végig velem tartott, Tibi ellenben mélységes mély álomba merült még mielőtt a bíró maga rátelepedett volna ama "tojásra". Ahogy felolvastuk annak idején, 2007. december 11-e éjjelén ezt a mesét, Réka hajnalban magzatvizet fakasztott belőlem. Zalán pedig - ugyancsak hajnalban - 5 perces fájásokat generált magának.....

Nem sokkal később, a sokadik 5 perces fájást követően, úgy határoztunk, ezek már velem maradnak, dehogy jóslók, dehogy jóslók. Tibi azért még mindig tétován vette a slusszkulcsát, de elindult a mamáért, jómagam a zuhany alá pattantam, hogy a maradék bundámtól megszabaduljak testem különböző tájékairól. Totálisan vakon kaparásztam egyes régiókban, de türelmem nem volt mestermunkát végezni, így aztán ahogy később kiderült, elég félmunkát végeztem.

Ahogy magamra húztam blúzt és gatyát, lezuttyantam a kanapéra, némi irritációval vettem észre, hogy az elmúlt 20 percben egyszer sem fájtam. Sem a rendrakás, sem a mosogatás, sem a zuhany alatt SEMMI nem jött. A fenébe!!!! Kellemetlen. Kibandzsítottam az utcára, ahol a fákat vad szél tépte. Megérkezett nagy izgalommal anyósom és a nyomában Tibi, helyzetértékelésre várva nyomban betódultak a nappaliba és elém járultak. Szemlesütve kénytelen voltam bevallani, hogy elmúltak sajnos a fájásaim, vakláram volt az egész....

5 perc múlva a kín új erővel és meglepő intenzitással tört rám, egy pillanatra bele is kapaszkodtam a kanapé szélébe kétségbeesve. Nem kellett bejelenteni, hogy mégis a vaklárma van törölve és a szülés napirendben ismét, láttak mindent. El is döntöttük, hogy kórházba vonulunk, elég volt a bénázásból. A szülésznőm, Mónika már 7 óra tájban is azon a véleményen volt, hogy ha fél órán belül nem múlnak a fájások, mehetünk a szülészetre....

A készülődés utolsó fázisa másképp alakult, mint Rékával annak idején. Most valahogy nem akaródzott mennem, sírhatnékom volt, Rékának búcsúpuszit sem tudtam adni, inkább csak az ajtóból elköszöntem tőle, még mélyen aludt.....Csomagom végleges összepakolására sem tudtam koncentrálni. Hogy mi mindennek kellene még a táskába kerülnie,fogalmam sem volt, de nem is igen érdekelt. Szaladgáltam fél és alá, mint egy fejetlen csirke....jobbra és balra, a rend kedvéért, de kevés hatásfokkal. (Ennek ellenére szinte semmi nem maradt itthon.)

Ahogy megérkeztünk a kórház parkolójába, tépázta a hajam a szél, némán figyeltem, ahogy Tibi előszedi a csomagokat a kocsi gyomrából...megint sírni lett volna kedvem, de nem tudtam, miért. Jó kiinduló hangulat volt ez a szüléshez, ami miatt haragudtam magamra. Összeszorított fogakkal indultunk a kórház épülete felé. Tibi ugyanúgy fogta a kezem, mint 2,5 éve, száraz, meleg mancsa volt az egyetlen, amiből most erőt tudtam meríteni. Nyugalmat erőltettem magamra, csak semmi izgalom!

Düh annál inkább. A kórház 4 liftje közül éppen egy sem üzemelt. Az egyiket szervizelték, tehát élt a remény, hogy legalább az egyik működni fog, mire a kisfiunk eléri az óvodaköteles kort. Csak gyűlt a tömeg a liftek előtt, nyomorultabbnál is betegebb, hátrányos helyzetűnél is kisebbségibb banda. Úgy határoztunk, bár a szülészet a legfelső, hetedik emeleten üzemel, mi mégis felgyalogolunk oda. Mi az nekünk? Lassan mentünk, semmi rohamléptek. A negyedik emeleten utolért bennünket az egyik lift...majd elhagyott. Kényelmesen baktattunk, ahogy nekem kényeles volt, amitől még úgy éreztem, nem fújtatok és izzadok, mint egy ló. Mégis mire lezuttyantunk a szülészet ajtaja előtti borzalmas kanapéra, fújtattam és izzadtam, mint egy ló.....Elegem volt máris, de már legalább bőgni nem volt kedvem.

Még meg sem melegedett a fenekem alatt a kanapé, máris jött Mónika és magával vitt a szülőszobás szakaszra. Mindenek előtt átöltöztem, levetkőztem egy szál hálóingre, adminisztráltunk, vérnyomást mértünk, majd Mónika megbecsülte mindenféle rémes eszközzel, hogy a baba bennem nagyjából 4000 g súlyú lesz. Ez tovább fokozta a pozitív hangulatomat. Mitől nagyobb ez a baba 1 kilóval, mint Réka volt? Mit csináltam másképp? Varázslepényem van? 

Ahogy ezzel végeztünk, a kórház számítógépes rendszerébe került, hogy nincs kivehető protézisem, viszerem, semmilyen betegségem, műtéteim sora megáll a mandulánál, az allergiám pedig pollenes......majd be is esett az ajtón Doktorúr, az egyik ügyeletes. Átmenetileg szaladt fel hozzám, hogy megnézze, hogyan állunk, folyt a rendelése valahol máshol. Teljesen úgy viselkedett, mintha aznapra lettem volna kiírva, meglepetésnek nyoma sem volt. Na mondjuk jobban járt, mint Rékánál, ahol szabadnapja lett volna.....

Hogy pontosan hány ujjnyinál tartottam tágulásilag a szülőszobába kerüléskor, igazából nem tudni, szerintem csak egynél. A hivatalos adat azonban kettő volt, mert általában annál kisebbnél nem szoktak burkot repeszteni, nálam meg az volt a következő programpont az előkészítés után...Hm...Mindegy. Következtek a kötelező körök, különösebb fájástevékenység nélkül. 

A beöntés után meglepően sok időt töltöttem  a wc 1 négyzetméterében. Csaknem egy órát. Át is értékeltem ott sok mindent ráértemben és magányomban....Hallgattam a kórház hűtő-fűtő rendszerének moraját (vagymit), melyet csak olykor-olykor kiabált túl egy kínlódó hang a vajúdó irányából. Töprengtem azon, hogy most szülészeti vagy inkább belgyógyászati szempontból görcsöl a hasam olyan mérhetetlenül, aztán negyedóránként megvilágosodtam, hogy nem fájok, hasmenésem van, de kegyetlen. Aztán azt is mérlegeltem, mennyi idő lehet még hátra Cseppem világrajöveteléig és az vajh mennyi kínnal, vérrel és verítékkel fog járni.....

Mint minden agónia, ez is végeszakadt egyszer, óvatosan kibotorkáltam az előkészítőből a vajúdóba és vártam a sorsom.  Ott eszméltem, rá, hogy az a fura érzés, ami tanyát vert a gyomromban az nem más mint.....Nem lehet az, hogy talán talán, talán talán én FÉLEK?????  Buksikinemfértől, császármetszéstől elsősorban.....És hát mit mondjak, ennek nem nagyon örültem...Réka érkeztekor mintha nem lett volna bennem ilyesmi félelem. Talán mert még nem tudtam, mire számíthatok. Talán most sejtettem, hogy kicsit másképp alakul a szülés. Nem, ezt bizton állíthatom, hogy nem sejtettem. Valamiért azt gondoltam, hogy ha nem is percre pontosan minden szülésszakasz ugyanúgy fog lezajlani, az emberlányának mégis csak egy méhszája van, ami x és y fájásokra minden gyereknél ugyanúgy reagál. Ez tuti. Egyben voltam még biztos, hogy fincsi, jól táguló méhszájam van, egykettőre eljutunk kettő ujjnyitól az ötig....Node amit nem tudtam, hogy háborítatlan, gyorsításmentes szülésem lesz. Egyébként pont olyan, amit szerettem volna. Akkoriban, amikor még nem voltam azzal tisztában, mit jelent, mit takarhat a fájdalomcsillapítás mentes szülés....

A szülőszobában az alternatívnak kikiáltott szülőágy, az Ötös nem volt szabad. Mint vajúdásom közepette később kiderült, az általam hőn imádott E. doki programozott császáros kismamája foglalta el azt hajnal óta, amin eléggé meg voltam lepődve, hiszen a szülőszoba és a vajúdó is kongott az ürességtől. Biztosan meg volt az oka, hogy miért éppen ott várakozott szegény a császárra egyre türelmetlenebbül és elkeseredettebben még délben is. Mivel azonban csak egy szülőágyról és nem egy egyágyas szülőszobáról volt szó, nem bántam, hogy nem oda kerültünk. 

A Négyes ágyat foglaltuk hát el 10 óra 55 perckor. Ez az ágyikó nem sokban különbözött az Ötöstől tulajdonképpen, főleg, hogy egyes egyedül én szültem aznap természetes úton. A függönyök meg amúgy sem takarnak el semmit, de semmit, akárhányas számú ágyról légyen is szó.

Alig tettem le a táskám a sarokba, újra feltűnt Doktorúr is.  A szülésznő nyomban megkért, hogy feküdjek fel az ágyra szépen, hanyatt. Hirtelen nem értettem, hogy miért és hogy, tétováztam, mire megerősítően újra megkért, hogy feküdjek fel! Hát jó. Éppenséggel fel is feküdhetek....Ahogy felvettem a klasszikus vizsgálati pózt, rájöttem, hogy Doktorúrnak burokrepeszthetnékje van. Említették is korábban , hogy ez következik a programban, csak nem figyeltem...elkalandoztam más vizekre, Paraföldre, ugye.... amíg erre még volt időm és erőm.

Doktorúr szűk 3 ujjnyinak minősítette a méhszájat, majd valami éles eszközzel igen fájdalmasan matatott, mire egyszer csak csobogni kezdett a magzatvíz a fenekem alá helyezett kacsába. Ezzel párhuzamosan nekem is kicsordult a könnyem.....

- Gyönyörű tiszta! Tiszta, mint a víz! - harsogta Doktorúr biztatóan.

Sosem hittem, hogy a burokrepesztés fáj, fájhat egyáltalán, mert hát már miért is fájna? Ám ott és akkor bebizonyosodott, hogy de igen.  Az én esetemben legalábbis nagyonis....valószínűleg történt egy kis tesztecske. Ahogy békén hagyott orvos és szülésznő, mint egy kisgyerek, lázasan eltűntettem az öklömmel könnyeket, mintha sosem léteztek volna, közben hagytam, hogy Mónika bebugyoláljon tiszta, ropogós lepedőfélébe.

Mire Tibi megjelent mellettem egy zöld köpenyben, amit meggyőződésem volt, hogy fordítva vett fel, de lényegtelen, és senki nem is pendítette ez meg neki....szóval mire Tibi feltűnt a szülőszobán, újra mosolygós voltam és nyugodtacska....vagy valami olyasmi.

Magzatvíztől megszabadulván nekifogtunk vajúdni. Kényelmesen feküdtem az ágyon, ment a ctg, figyeltük a fájásokat, vajon milyen hatása lesz a beöntésnek, burokrepesztésnek együttesen az én - remélhetőleg - táguló méhszájamra. Mónika megkért, hogy szóljak, ha közeledik egy és megint, ha odébbáll. Szép dombokat írt le a masina, ha nem is hegyeket, hegyláncokat. Egyáltalán nem kínlódtam. Még 2 ujjnyi tágulásra vártunk hát. Azt gondoltam, annyi realista optimizmust megengedhetek magamnak, hogy 1-2 óra körül baba lesz nálunk, ahogy annak idején Rékával történt. Hogy türelmemet és erőmet eszerint osztottam be, picit hiba volt.

Doktorúr úgy vélte, nem szorulok oxitocinra, a fájások jönnek, egy sem marad ki....talán ha egy idő után sem erősödnek, talán akkor. Addig is  üljek labdára, ha úgy gondolom! Leányzónál bejött? - kérdezte. Bejött bizony. Ahogy Doktorúr egy császárra volt hivatalos a műtőbe, a fájások erősödtek. Véget ért a felhőtlen csevegés időszaka Mónikával, Éva asszisztenssel, át is költöztem azonnal a  labdára.

Amint túl erős volt a fájdalom, hogy azt valami pótcselekvés nélkül elviseljem, rugóztam egy kicsit a lasztin, mint valami jobb sorsra érdemes kenguru és figyeltem a levegővételre. Először azt hittem, most nem fog hatni a labda "varázsa", aztán egyik fájás követte a másikat, és rájöttem, hogy nagyságrendekkel jobban elviselhetők, mint egyébként ott fenn feküdve az ágyon....Ahogy haladt előre az idő, a labda nem akadályozott meg abban, hogy ne próbáljak gombócot formálni jókora párnámból, fejemet abba fúrtam, arra hajtottam, abba nyögtem. Tiborom tőlem tisztes távolságban, az ágyam támlájánál ült, összekulcsolt kezekkel, néha elbóbiskolni látszott a szülőszoba melegében, csöndesen lement alfába. Máskor fogta, simogatta a kezem, a hátam, biztatott. Így telt el egy örökkévalóság, vagyis néhány óra, talán csak kettő....már nem tudom.

Egyre jobban szenvedtem, percről percre világosabban láttam, hogy EZ a szülés most nem AZ a szülés, bizony-bizony hosszadalmasabb és fájdalmasabb lesz. Mert eljött az 1 óra, majd a 2 óra is, akárhogy is számoltam, már meg kellett volna születnie Zalánnak, ha 1 ujjnyi/óra tágulást vettem alapul...és még sehol nem volt senki. Ötperceseknél tartottunk továbbra is, igaz, immár nagyon erőseknél....Körülöttem minden olyan valószínűtlenül nyugodt volt és békés. Doktorúr rendre körözött egyet-kettőt az ágyam előtt, megtudakolta, hogy erősödnek e a fájások, megveregette a vállam és továbbra is roppantul elégedett volt a dolgok állásával, minden nagyon szép és jó, ahogy annak lennie kell a nagy könyvben, nem kell oxitocin. Mónika is maga volt a megtestesült nyugalom, Tibiről nem is beszélve. Csak  én éreztem azt, hogy legszívesebben nyüszítenék....mint egy kutya....De csak egy ideig, aztán ordítani is tudtam volna, mint egy ordas farkas.

Egy-egy fájásszünetben kibámultam az ablakon. Autók jöttek és mentek  alattunk dolgukat kergetve és azt kívántam, hogy bárcsak cserélhetnék bármelyikőjük sofőrjével. BÁRKIVEL. Akárkivel. Ahogy ezt ki is ejtettem a számon, és Tibi nem szólt rá semmit, iszonyúan elszégyelltem magam.  Hiszen Zalán számít rám odabenn, micsoda anya leszek ilyen hozzáállással?! Inkább koncentrálnék befelé, kettőnkre....örülhetnék is a fájásoknak, befogadhatnám, átélhetném őket, minden egyes fájással közelebb leszünk kisfiunk születéséhez. De nem tudtam ezt a felfogást magamévá tenni.....Ha nem is hangzik túl hősiesnek és nemesnek, akkor és ott a túlélés volt a célom, csak a soron következő fájást átvészelni, így életet adni Zalánnal. Tényleg olyan szinten szenvedtem, amely Rékát előcsalogató szülésem idejéről ismeretlen volt. Mónika szerint nagyon is jól bírtam a fájásokat, csak az emlékeim koptak meg,  de én tudtam, hogy nem....

Egyik "sectio" követte közben a másikat a műtőben. Az egyre rövidebb fájásszünetekben figyelhettem, ahogy a babákat a szülőszobán keresztül az orrom előtt viszik a csecsemősök fürdetni. Egy pillanatig nagyon irigykedtem és arra gondoltam fájdalomtól eltorzult agyammal, hogy egyáltalán nem is hülyeség az a császármetszés...

- Én is a kisbabámat akarom. - nyöszörögtem Mónikának.

Aztán jöttek a kétpercesek, amelyek magukkal ragadtak, mint az örvény. Kapaszkodtam volna a külvilágba, mely meg sem mozdult körülöttem, Azt hittem összeroppanok, szétesem egyszerre. Megsemmisülök és megszűnök, eltűnök és felszívódom a kínban. Rugóztam volna a labdán, de csak jobban fájt, így csak mereven szobroztam rajta. Szabadultam volna a fájdalomtól mély lélegzeteket véve és fújtatva, ahogy eddig, de lassan a lélegzetem is lebénult a fájás erejétől. Semmi sem hatott immár, melybe a  gyötrelmem fojtani tudtam volna. Kerestem a helyem, kerestem az eszközt, ami segíthetett volna, de rá kellett jönnöm, hogy már nem fogok találni ilyet.

Szerettem volna 10  körömmel nekiesni a csempének, amíg egy darab is volt belőle a falon. Igen, miért is nem jutott eszembe hamarabb, csempeszaggató fájások.  Olvastam róluk nem egy szüléstörténetben. Milyen  nagy mázlim  volt, hogy eddig nem tapasztaltam meg őket! Tolófájásokat akartam, kegyelmet hozó tolófájásokat, de mielőbb....Nagyon bele sem mertem gondolni, milyen messze lehetek tőlük. Fájástól fájásig néztem csak előre. Már annyit szorítottam az ágy oldalát, hogy úgy éreztem, minden ujjam külön ütemben remeg. Fel-felpattantam a labdáról, csak hogy tegyek valamit, bármit, csendesen, inkább csak suttogva jajongtam, majd visszaültem a labdára, remegett a lábam, mint a kocsonya és féltem, hogy még összeesem. 

- Mintha kakálnom kellene...- nyöszörögtem Mónikának, aki csak nyugtázóan, elégedetten bólintott, majd a második  felállásba torkolló fájásnál elérkezettnek látta az időt, hogy felfektessen az ágyra. Ennek egyrészt örültem, mert elég volt a labdából, a szülőágyon fekvés pedig valahogy kaput jelentett számomra a kitolási szakasz felé, mely után olyan nagyon sóvárogtam már, másrészt tudtam, hogy ha eddig majd bediliztem a fájásoktól, most ez fekve tán be is következhet...

Nem találtam a helyen fenn az ágyon, nagyon nem és ahogy jött az első fájás és belém mart, nem is maradhattam a hátamon, felhúzott lábakkal, betakarva, oldalt fordultam és kínomban kapusokat megszégyenítően rávetettem magam Tibire. Ha érdekelt is, hogy rajta marad e egyben az inge és köpenye, nem komolyan. Kapaszkodtam belé, öleltem és szorítottam, amíg a fájás odébb nem állt. Akkor enyhén bódultan a hátamra fordultam és azt láttam, ahogy Doktorúr az ágy végénél álldogál és figyel. Ménkű nagy nyugalommal.

Nekem úgy tűnt, hogy a fájások már összeértek, de visszagondolva, nem, maradtak kb. 2 percesek. Ahogy arra számítottam, még erősebbek lettek fekve, aminek az lett az eredménye, hogy hangokat csalogatott ki belőlem és bizony nem éppen énekeltem. Fenemód büszke voltam magamra, amiért Rékát szinte hang nélkül, csak némi morgó aláfestéssel szültem, nohát most ugyancsak torokból, de kiszakadt belőlem a fájások csúcspontján ezaz. Az első után Mónikához fordultam, hogy ne haragudjon, de ezt én nem bírom hang nélkül, egyszerűen jön a "szó" belőlem akaratomon kívül, mire azt felelte, hogy ne izguljak, ez teljesen természetes ebben a szakaszban....Így aztán néhányszor betöltötte az én hangom is a teljes szülőszobát. Próbáltam visszafogni magam, de egyszerűen nem ment. És  mivel nem mondta senki, hogy fogjam be, hát nagyon nem is érdekelt a dolog többet.

Valamivel később megint látóteremen belülre került Doktorúr, hogy megvizsgáljon egy fájásszünetben. Már nem éreztem fájdalmat és gyorsan jött is a vélemény, hogy eltűnt a méhszáj. Ködbe vész az ezt követő pár perc, emlékeim csak annyira korlátozódtak, hogy nem nyomhattam még....csak lihegtem és lihegtem, próbáltam minél több oxigént biztosítani magamnak és Zalánnak. Aztán egyszer csak lentebb húztak végre és előkészítettek a kitoláshoz.  Istenem, már annyira fájtam, hogy csempét sem tudtam volna szaggatni. Letepertek a fájások, tehetetlenül vergődtem az ágyon és csak sodródtam velük. Sodródás közben valahogy bekapcsolhatott a beszélőkém és egyhe sokkos állapotban (szerintem) valahogy beszédkényszer tört rám.

Először azt hajtogattam határozottan, hogy "haza akarok menni"..."haza akarok menni"....És ezt halálosan komolyan is gondoltam. Emlékszem, Mónika azt felelte nevetve, hogy na persze, mert a fájások azok majd itt maradnak, úgy gondoltam, ugye? Erről nem volt forgatókönyvem, úgyhogy hallgattam. Aztán Doktorúr is mondott valamit, mire rávágtam rögtön, hogy "jóóó!"  Ezen is mindenki mulatott, amiből arra következtettem, hogy nem éppen azt a választ adtam, amire számítottak.  Ahogy ismét satuba szorított egy fájás, megint mást gondoltam, Tibibe kapaszkodtam, tekintetemmel pedig a szemeibe és azt nyöszörögtem hogy: "Apa, Apa, Apaaa...." majd agóniámban hogy "kisfiam...kisfiam...kisfiam........." Ez volt a mélypont.

Így érkeztünk el a kitoláshoz. Már minden agysejtem erre összpontosított, mint versenyautók a rajtnál. Hirtelen valahogy kitisztult a fejem. Pontosan értettem, hogy Mónika mit mond és azt hogyan kell kivitelezni, még jobban meglepődtem azonban azon, hogy mindent sikerül is végrehajtani a gyakorlatban is. Laza volt a lábam, csakis lefelé nyomtam, sehová máshova és hosszan, hosszan. Hangot sem adtam, mert most megkértek rá, hogy minden energiám a kitolásba sűrítsem. Csak a fájás legvégén szakadt ki belőlem valami fojtott torokhangon, amikor már az erő másra nem kellett.

Nem féltem, ha éreztem a fájás közeledtét, mert végre nem csak tehetetlenül egyszerűen átéltem őket, hanem dolgom is akadt. Nyomtam, nyomtam, nyomtam, hosszan, hosszan, hosszan. Nem mondom, hogy nem fájt, mert a medencém, egyszer már ollót egészen közelről látott gátam  tiltakozott a nyomás ellen, méghozzá feszítő, kellemetlen fájdalommal, de az sehol sem volt a tolófájás erejétől.  Így hát nyomtam, ahogy a csövön kifért. Megdiícsértek, hogy jól csinálom.

Egy idő után szólt Doktorúr, hogy nincs sok hátra, talán egyetlen fájás, 2-3 nyomás és megszületik a kisfiam.  Nem tudom, hány tolás kellett még, de egyszer csak éreztem, hogy iszonyúan éget ott lenn minden és egyből tudtam, hogy "megkoronáztam" Zalánomat.... Jött egy újabb fájás, ugyanúgy toltam, mintha mi sem történt volna. Megszületett a buksi, majd egy újabb kitolásra, szép hosszúra, éreztem, ahogy kicsusszan a teste belőlem. Ma is érzem, hogyan történt, milyen volt.

Ahogy hirtelen varázsütésre megszűnt minden fájdalom, az valami semmihez nem hasonlítható, csodálatos érzés volt. Könnyű lett a testem,  pillanatok alatt tele lettem energiával és átmenetileg minden megpróbáltatást feledtem. Zalán rögtön felháborodottan felsírt és nekem volt erőm alkaromra támaszkodva felülni és megnézni őt. A lelaposodott pocakon túl ott feküdt ő, Zalán, Réka születéskori mása, a 40. hetét taposva is erősen magzatmázasan. Erős, férfias hangja még mindig zengett, nem csitult. Figyeltem, milyen gömbölyded kis teste van, méretes talpacskája....

Kérés nélkül, a köldökzsinór elvágása után azonnal a mellkasomra tette egy csecsemős nővér. Lila volt a buksija, ami akkor, az eufória állapotában egyáltalán nem tűnt volna fel, ha nem nyugtat meg a csecsemős, hogy minden rendben vele, rövidesen elmúlik, nehogy aggódjak.  Én csak néztem, szagolgattam és simogattam őt mámorosan, boldogan, nevetve, nem volt nálam boldogabb ember a világon. Ahogy a bőre az én bőrömhöz simult, ahogy tekintetével a tekintetemet kereste, ahogy próbálta emelgetni formás kis fejét és még hellyel-közzel sikerült is neki.....Csoda tanúi voltunk megint, még ha azt hittem, belehalok is, de csoda volt, pont, ahogy szerettük volna. Az én kisfiam, drága kisfiam...megszületett végre! 

Igazából

Múltkor azt álmodtam, hogy Amerikában éltünk egy hatalmas földszintes házban. Csöngettek, de mire az ajtóhoz értem, talán egy perc is eltelt. Hogy ki volt a vendég, nem tudom vagy legalábbis nem ismertem. A gyerekek már nem voltak kicsik, bár az arcukat nem láttam, de amikor az álmomban a gyerekekre gondoltam, olyasmi formájúak voltak, mint én. Fura volt. Főleg azért, mert aztán 2 napra rá Tibi egyik cimborája felhívott bennünket, hogy júniusban Amerikába költöznek családostul és legalább öt évig nem is tervezik, hogy hazajönnének, mégpedig az állampolgárság miatt. Különösebben nem vágyom Amerikába, bár ha nyernék a lottón, biztos beutaznám egy pár hónapon, akár éven át. Az csudaklassz lenne. 

Ez a 10 éves évforduló egyébként egészen felkavart, jó értelemben, persze. Meglepődtem mennyire. Tegnap megtaláltam Zalános szülés történetemet is, ami bizonyos tekintetben durvább volt az elsőnél és mégis emlékezetesebb, egy újabb csoda. Olyan jó, hogy megírtam, hálás vagyok magamnak. :)) Illetve ami még jobb, belelapoztam a Zalános pocakos naplóba is (az is egy freeblog blog volt, amit szerencsére sikerült lementenem, biztos vannak páran, akik már azt is olvasták) és nagyon érdekes volt belekukkantani az utolsó két-három hét eseményeibe. Milyen a lélektana egy szülés előtt álló kismamának, mi foglalkoztatja, mi adott nekem erőt, milyen félelmeim voltak... Pl., mennyire ragaszkodtam a dokim jelenlétéhez a szülésnél - befigyelt akkoriban egy konferencia - pedig Zalánt aztán tényleg megszültem volna csupán a szülésznő közreműködésével is. Persze utólag könnyű okosnak lenni, én meg a Rékás szülésem után azt hittem, másképp már nem is tudok életet adni egy babának. Akárhogy is, mindez már lényegtelen, lassan mindkét gyerkőc iskolás lesz, magunk mögött hagyjuk nem hogy a szoptatás és hozzátáplálás időszakát, de az óvodát is....mindörökre. Én sem harmincas vagyok, hanem negyvenes, amire mondanám, hogy nem számít, de picit igen....Új célok állnak előttünk, melyek akkor még olyan távolinak tűntek és tessék, mára maga az aktualitás.

Ugyanakkor ez nem egy film vagy kitalált történet, nincs vége főcím és stáblista, csak haladt az élet tovább a maga kihívásaival és feladataival. Túl egy nagyon fontos állomáson az életben, egy csúcsponton, egy emléken, ami sosem tud kitörlődni az agyamból.  Hm....már nem biztos, hogy értem a saját gondolatmenetemet, úgyhogy inkább hagyjuk. Telnek az évek no. Újabb 10 év múlva Réka 19 lesz, Zalán pedig majdnem  17, amibe elég durva belegondolni, de ez egy ilyen móka. 

Mai nappal elkészültek a húsvéti sütik, rákóczi túrós, mézes béles és répatorta. Tiramisu és kókuszgolyó is elfogyott azóta Tibi névnapja alkalmából, úgyhogy nem unatkoztam. Holnap reggel még összeütök egy egyszerű sós rudat, aztán ennyi lesz. Sonka, tojás, torma, retek, medvehagyma persze kilószám a hűtőben. :) 

Áldott Húsvétot mindenkinek! :) 

Nosztalgia - szüléstörténet :)

Hosszú idő után olvastam végig megint. Húha, átéltem egy picit újra...kirázott a hideg, izmaim helyenként megfeszültek...




Szüléstörténet, 1. rész

Elkezdődik....

Az év 346. napján, szerdán,  Gabriellák nevenapján, Kenya nemzeti ünnepén, az orosz alkotmány napján, vagyis 2007.12.12-én történt meg.............. 

Hajnalban zavaros álomból ébredtem, hogy az éjszaka sokadik pisijét produkáljam. Hónapok rutinjával, vakon kibotorkáltam, majd a. WC-n bizonytalanul imbolyogva, lassult aggyal eltűnődtem  álmomon. "Különös.......először álmodtam arról, hogy fájásaim vannak..... szülök........"  
Ennyiben maradtam magammal, visszakacsáztam az ágyba. Kisvártatva arra riadtam fel, hogy valami folyadékféle távozik belőlem lökésszerűen. Végig sem gondoltam mi minden lehet az, állapotomat és labdarúgó kapusokat megszégyenítő vetődéssel a villanykapcsolónál termettem, hogy szemügyre vegyem, miféle folyadékkal van dolgom. Nem mintha szükségem lett volna bármilyen fényre a bizonyossághoz.

Kővé meredve álltam a hálószoba ajtóban, csuromvíz kezeimre meresztettem gülü szemeimet és úgy tűnt, megállt az idő pár másodpercre. Egészen megrendültem,  még levegőt venni is elfelejtettem.....Az térített magamhoz szobor mivoltomból, hogy a magzatvíz komótosan bár, de kitartóan csöpögött a szőnyegre. A cseppenések zaját felerősítette a hajnali csönd, ma is a fülemben van a nesze.  

"Folyik a magzatvizem". – közöltem Apával higgadtra formázott hangszínnel , akit a nappali világosság kergetett ki takarója mélyéből. Hirtelen egész testemen eluralkodott a remegés. Egy törölközőt kaptam a lábam közé és visszabújtam az ágyba Apa mellé. Igyekeztem megnyugodni és feldolgozni a tényt, hogy akármi lesz is, 24 órán belül szülünk, hisz bemutattam egy burokrepedést. 

 Hajnali ½  5 volt. Arra gondoltam, felesleges izgatni magam, fájásaim nincsenek, messze még a vége. Azért próbáltam figyelni az órát és az esetleges fájásokat, hátha elcsípek egyet. Húsz perccel később arra jöttem rá, hogy halovány 5 perces fájásaim vannak. Így telt el nagyjából egy óra. Fél hat után úgy döntöttem, felébresztem a szülésznőm. Előkapartam a telefonom és remegő kézzel tárcsáztam. M. két ásítás között megerősített abban, hogy mindenképpen be kell mennem a kórházba, fél 8 körül vár engem a szülészeten. Addig szépen csomagoljak össze és pihenjek.

"Tényleg szülünk ma"....kezdett a gondolat értelmet nyerni a fejemben. Nehezen hihető és ijesztő egyszerre. Készül erre az ember, hiszen terhes még senki nem maradt tovább, minthogy azt a természet diktálja.....szóval minden várandósság előbb vagy utóbb szülésbe   torkollik....Mégis  amikor elkövetkezett a nap, kicsit meglepődtem. Hétfőn arról volt szó, hogy egy darabig még egészben maradunk Rékával. 48 óra sem telt el és máris a szülőszobára készülődtem.  

Viszonylagos nyugalomban összecsomagoltam, lábam között a törölközővel galoppoztam a lakásban nagyjából körbe körbe. Apa készített nekem teát és piritóst, majd jobb dolga nem lévén folyton a nyomomban pattogott. Nem az aggodalom vezérelte, ó nem,......ő annál sokkal gyakorlatiasabb. Legfőbb gondja az volt, hogy lekapcsolja utánam a világítást, amit én eléggé el nem ítélhető módon mindenütt égve hagytam, ahová csak betettem a lábam. 

Amikor elkészültem a csomagommal és magamra rángattam kedvenc kismama gúnyám, legyűrtem némi pirítóst és teát a hálószoba félhomályában. Szólt a rádió. Bochkorék szokásukhoz híven jókedvűen mondták a magukét. Hallottam, mit mondtak, de felfogni nem voltam képes. Még a témát sem sikerült elkapnom. Levadásztam tányéromról az utolsó morzsát is, elkortyoltam a teámat, majd eszembe jutott, hogy a virágaimat feltétlenül meg kell locsolnom. Bár apa már a küszöbön toporgott és nyaggatott, hogy induljunk, bennem még valami ösztönféle dolgozott és rövid tétovázás után szorgosan beáztattam az összemaszatolt törölközőket, ágyneműt is. 

 A kórházig tartó rövid út alatt kedvem lett volna minden közlekedési lámpánál letekerni az ablakot és  autósnak, gyalogosnak, fűnek fának, elújságolni, hogy mi bizony megyünk szülni,  úgy ám! Még ma világra fogom hozni. kislányunkat. De néma csendben utaztunk. Arra gondoltam, milyen fura is ez! Ez a nap is olyan, mint a többi, egy álmos, ködös reggellel kezdődik, szürke minden, hideg van, gyerekek sietnek az iskolába egykedvűen, tele a buszmegálló munkába igyekvőkkel, akik még félig alszanak., teherautók jönnek-mennek megrakodva célállomásuk felé….telis-tele rutinnal a reggel, de számunkra micsoda nap ez....párból családdá fejlődünk még ma!!


Szülészeten

A kórházzal szemben parkoltunk le, egy élelmiszerbolt parkolójában. Kéz a kézben bandukoltunk a kórház bejárata felé. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, csak fogtam Apa kezét, örökké meleg, finom kezét, mely a nagybetűs biztonságot jelentette számomra és egyszerre olyan erősnek éreztem magam. Mint egy csatába induló vitéz, aki mindenre felvértezve vág bele a küzdelembe. Felsandítottam a 7. emelet ablakaira, ahol a szülészet kapott helyet.....hűha, már nem is voltam olyan magabiztos.

Valahogy felértünk a nyekergő, csikorgó lifttel a hetedikre. Ahogy kiléptünk a szülészet elé, nyugalmam tovább apadt, hogy már szinte nem is volt mérhető. Idegen felségterületen mozogtam immár, mindenhol fenyegető gyógyszer- és fertőtlenítőszag, fehér és zöld köpenyek suhantak el előttünk. A gyomromban pillangók táncoltak rögtön. Csend volt, félhomály és a terhespathológián folyt a vizit. Rövid körözés után tétován helyet foglaltunk a lifttel szemben elhelyezett borzalmas kanapén és vártunk a szülésznőre. Közben rájöttem, hogy valami nem az igazi....hopp...a fájások elmúltak. Otthon felejtettük őket....

A zöld ruhás M. kikukucskált hamar, megközelített minket és máris egy halom információt öntött a nyakunkba, alig győztem őket felfogni. Közben grabancon is ragadott és vitt magával beljebb az osztályra. Beszélt a doktorúrral, most nincs benn, de ne aggódjak, jön, megígérte, hogy 10 óra után valamikor megnéz. Addig is ide csomagot le, öltözzek gyorsan át, adatfelvétel, Z. ügyeletes orvos megvizsgál, Apa megvár idekinn....Nem győztem kapkodni a fejem. Hééé...hová sietünk ennyire? Mi ez a tempó? És hogyhogy Apát kinn felejtjük a folyosón? Erre fel voltam készülve, mégsem voltam felkészülve. 

Elgyámoltalanodva bújtam hálóingembe, abba, amelyiket külön arra a célra vásároltam, hogy a szülőszobán majd helyt áll velem. A csomagom bezártam egy szekrénybe és máris osontam volna vissza Apához, de neki csak a szülőágyhoz volt belépője, egyelőre nem találkozhattunk. M. azért igyekezett lefoglalni, szóval tartott, kérdezett, megmérte a vérnyomásom. Megdicsért, milyen széééép nagy pocakot eresztettem, nincs rajtam súlyfelesleg, ügyes vagyok. Felsegített egy ütött, kopott vizsgálóasztalra, mindenféle fura eszközzel megmérte a csípőm, pocakom, osztott, szorzott, majd megbecsülte, hogy előreláthatólag 3100 g-os lesz a baba. Úgy tűnt, szépen ki fog rajtam férni, sehol semmi térbeli aránytalanság.

Alig tápászkodtam fel arról az utálatos vizsgálóasztalról, az ügyeletes orvos jelent meg szinte észrevétlenül, talpig zöldben. Friss volt, fiatal és barátságos, nem rég kezdhette az ügyeletet. Bemutatkozott, majd a tettek mezejére lépett. Úgy ítélte, hogy jól áll a méhszáj, puha, a tágulás egy ujjnyi. További teendők? - forszírozta a szülésznő. Hááát...elő lehet készíteni a kismamát, fájások híján a Vajúdóban ellehet egyelőre, CTG....aztán meglátjuk. Szóval mostanában nem szülök, semmi izgalom.- vontam le a következtetést nagy nyugalomban. 

Szülésznőm azt javasolta, hogy Apát  küldjük el legalább 2 órára. Feleslegesen minek ücsörögjön a folyosón egymagában. Rám úgyis vár az előkészítés a szülésre.  Apa dolgozni el, én nekem meg ott maradt a beöntés....jaj....Utána rögtön magamra hagyott a félhomályban, hogy egyedül agonizáljak, amíg nagyjából 15 percig együtt kellett hogy maradjak a beöntésemmel. Amikor aztán újabb fél óra múltán bélrendszerileg is megszabadultam minden feleslegtől, kissé törődötten zuttyantam le az ágyra a Vajúdó előtti csomagmegőrzőnél. Egy könyvet forgattam a kezemben, amit arra a célra tartottam magamnál, ha az unalom kínozna. A kis rutintalan. Nem fenyegetett ilyen veszély, hiszen egyszer csak visszatértek a fájások. Méghozzá, húúúúúúha....nem is gyengék!!!! Elakadt tőlük a lélegzetem.

Örültem a fájdalomnak, közelebb vezetett a végkifejlethez. És még képes voltam átmosolyogni egyet kettőt..... Váratlanul a szülésznőm dugta ki a fejét a Vajúdóból és bentebb hívott. Szabad lett egy ágy a szülőszobán, mégpedig az Apás. A hír váratlanul ért, mit keresnék rajta, nekem még nem jött el az időm....A hidegfront hatásaként egyik kismama érkezett a másik után hajókoffernyi csomagokkal, biztosan mind előbbre tart, mint én.....Nem bíztam benne, hogy nekem mostanában jutna ágy a szülőszobán. De mégis. Na igen, más az élet, ha az embere lányának saját szülésznője van...

Szülőszobán
Komolyan állíthatom, kezdetben pompásan éreztem magam a szülőágyon. Akárcsak egy hercegnő. Friss, ropogós ágyneműben feküdtem, az ablakokon beszűrődött a napfény, szólt a zene, kellemes, nyugodt volt a légkör, elcsicseregtünk M.-el… és nem mellékesen a beöntés után felélénkülő fájásaim megint enyhültek, ki-kimaradtak. Szivárgott a rózsaszín magzatvíz, de szinte egyáltalán nem voltak fájdalmaim, mi több, fáradtságot sem éreztem, pedig már jó ideje nem aludtam egy jóízűt. Igyekeztem pihenni, erőt tartalékolni és csendben vártam Apát.....  

11-kor szólt a szülésznő, hogy befutott. Felcsillant a szemem, amint megláttam. Remekül állt rajta a zsilipruha és igen nyugodtnak tűnt. Nagyon hálás voltam neki, hogy mellettem van, nem engedtem volna el a világért sem. 11 után lassan megint visszatértek a fájások, de még mindig enyhék és szabálytalanok. Úgy saccoltam, ezzel az ütemmel talán másnap hajnalban meg is szülök...Éppen itt tartottam a gondolatmenetemben, amikor megérkezett a szabadnapos Doktorúr is. Kifejezte elégedettségét, hogy milyen nagyszerű team áll rendelkezésemre a szüléshez (szülésznő+Apa), majd mivel korábban már egyeztetett a szülésznővel, orvossal, különösebb teketória nélkül meg akart nézni. Nyilván nem ártott tudni, hogy hol tart a méhszáj, de én egyáltalán nem örültem. Kénytelen-kelletlen, vonakodva azért hanyatt feküdtem és igyekeztem lazítani, ennek ellenére a vizsgálat heves reakciót váltott ki belőlem, majdnem leugrottam az asztalról. Eredmény: 2 ujjnyi a méhszáj, tényleg puha, 1-2 óra körül itt a pici. Két-három óra múlva? Az lehetetlen! Tévedés lehet, hiszen nekem igazán fájásom sincs. - gondoltam.

Doktorúr rám emelte jóindulatú tekintetét és közölte, hogy úgy döntött, jöhet egy kis oxitocin, ha már 7 órája jönnek-mennek a fájások, hullámzanak körülöttem, fejlemény pedig kevés, úgyszólván semmi. Bólintottam, persze, ha úgy gondolja, jöjjön....
Teltek a percek, csepegett az antibiotikum, majd az oxitocit is...és én egyre többet fészkelődtem, izegtem-mozogtam. Úgy éreztem, nem lesz jó ott nekem. Gyanúm megszilárdult, az oxitocin hatására a fájások hirtelen látványosan megerősödtek. M. láthatta, hogy keresem a helyem, mert megkérdezte, nem szeretnék-e átülni a labdára. Buzgón bólogattam, és máris menekültem az ágyról CTG-stül. Ennek már már a fele sem volt tréfa.......

Hejjjj, de vidám is volt az élet a labdán!....Egy ideig....
Valami ösztön vezérelhetett. Korábban nem sok reményem fűződött a labdához, már a szülőszoba látogatás során nagyjából elkönyveltem, hogy a bordásfal és a kötél után a 3. legkevésbé használt segédeszköz a labda lesz. Most mégis elégedetten csüccsentem rá, mintha régi ismerősöm lett volna. Ha jött egy fájás, vártam, hogy az ereje bizonyos küszöb fölé érjen, akkor még jobban figyeltem a légzésre, mély levegő be…, lassan ki, mintha ki akartam volna fújni magamból a fájdalmat. A labda helyes döntésnek tűnt, jól viseltem az egyre sűrűbben  érkező kínokat. Mire észbe kaptam, egyszer csak Apa megbökte a könyököm, hogy te..... ezek már nem ötpercesek!  Bizony nem, vicsorogtam, két perceseknél tartottunk immár.

Azon morfondíroztam, vajon fog-e ennél jobban is fájni, máris éreztem a labdám korlátait. Rugózni rajta csak lazításképpen esett jól két fájás között, esetleg a kínok bevezető szakaszában. Később kifejezetten kerültem a mozgást, különösen az oldalirányút. Apa mögöttem ült egy széken, de a lelki támaszon túl – ami persze a legfontosabb – nem igen tudott segíteni. A mindig felüdülést jelentő simogatása, masszázsa most nem hozott feloldozást kínjaimra. Azt értékeltem a legjobban, ha hozzám sem ért.

Fájásszünetben beszélgettünk Mónikával és Apával, de egyre inkább magamba fordultam, nem sok kedvem volt szólni, az sem nagyon izgatott, hogy milyen gyakran jönnek a fájások, közönyösen sandítottam a ctg-re. Doktorúr ránk kukkantott kis idő múltán, érdeklődött, hogy erősödtek-e a fájások, bólintottam – épp magával ragadott egy – mire elégedetten tovább is trappolt. Előtte még megnyugtatott, hogy nem akar háborgatni vizsgálattal, megelőlegezte nekem a 3 ujjnyi tágulást.

Az idő lassan megfoghatatlanná vált a labdán, igyekeztem fájások között lazítani, izmokat kisimítani, mert a kínok hatására minden erőmmel a szülőágyba kapaszkodtam. Értelmet nyert, miért van a szülőágy szélén az a korlát szerű izé....Először jobban esett Apa kezét szorítani, de amikor a körmeim is belemélyesztettem a karjába, rájött, hogy ez nem olyan korszakalkotó ötlet, maradtam tehát a szülőággyal összekapcsolódva. Ha éppen nem foglalt le semmi más, hallgathattam mi folyik a falon túl a szomszéd szülőágyon. A leányzó S. doki szárnyai alatt küzdött egyszerre az oxitocin hatásával és a nehezen táguló méhszájjal, nem csekély hangerővel.......

A labdás korszakom vége felé nagyon kínlódtam. Simán bírtam némán, egy szó vagy jajveszékelés nélkül, de már nem sikerült „odalenn” lazítani, hiába mondogattam magamnak, hogy csak lazán, engedjem le a  babát, könnyítsem meg mindkettőnk dolgát, ahhoz ez már túlságosan fájt. A szülésznőm azt mondta, nem baj, ne törődjek vele, figyeljek a levegővételre, mindent nagyon jól csinálok.
Olykor az elviselhetetlenségig fokozódó fájdalomnál ráborultam az ágyra, belemarkoltam jó erősen a párnámba és vártam, hogy elmúljon, csituljon.  A szülésznő meg-megsimogatta a kezem, hogy milyen jól bírom, milyen türelmes vagyok, nekem pedig fogalmam sem volt, miről beszél. Belebámultam a műtőslámpák egyikébe és azon méláztam, hogy a fenébe fogok én megszülni.

1 óráig tudom akkurátusan felidézni az eseményeket. Addig figyeltem az órát, utána már nem foglalkoztam vele. Minden porcikámat, agysejtemet a szülés foglalta le. 1 óra magasságában elkövetkezett az, amitől tartottam már egy ideje, nevezetesen kimerítettem a labda nyújtotta lehetőségeket. A fájdalom legmélyebb bugyrába jutva, menetrendszerűen felálltam róla, mintha a labdának bármi köze is lenne a fájdalomhoz, majd másodperceken belül apa segítségével tehetetlenül mégis visszarogytam rá, mint egy sebesült állat. M. azzal bíztatott, hogy hamarosan itt a baba, már csak 1-2 órát kell kibírni és a főorvos úr is hasonló véleményen volt.

Az idő egy valamivel későbbi pontjában Doktorúr megint meg óhajtott vizsgálni, úgyhogy felfektettek az ágyra. A fájások még erősebbek lettek így fekve, ezért nagyon berzenkedem a vizsgálat ellen. Sőt, hirtelen pokolba kívántam a CTG-t, mely folyamatosan rajtam volt. Nagyon szerettem volna leszerelni a hasamról, meglóbálni a fejem felett és jó messzire hajítani. Kicsit holtpontra jutottam türelem dolgában, elegem lett a fájdalomból, úgy éreztem, már nem nagyon van kontrollom, ki tudja, meddig lesz.... Attól féltem, hogy ösztönlénnyé válok, átlépem az önuralmam határait és egyszer csak ordítani kezdek. Ordítok, ordítok, ordítok, úgy sírok, rimánkodok segítségért, mint a szomszéd ágyon szülő lány.

A vizsgálathoz szépen hanyatt fektettek, fölém magasodtak, valami keményet tettek a fenekem alá...csakhogy éppen jött egy fájás és eszem ágában sem volt abban a pillanatban, de még a következő néhányban sem együttműködni, ahogy kérték, csak azért, hogy kiderüljön, hol tart a méhszáj.  Úgyhogy csak feküdtem, átadtam magam a fájdalomnak, de a térdeimet összezártam szorosan. Szólongathattak engem bátran, szelíden és bátorítóan, nem adtam fel azt az elvem, hogy ha már maga a vizsgálat is kellemetlen, miért indulnék az egésznek kínban? 

A szülésznő kínlódott velem egy darabig, végül azonban a sorsom nem kerülhettem el. Nincsenek szavaim arra, hogy mekkora fájdalmat éreztem. Nem is léteznek olyan szavak. Szöcskeugrásra már nem volt energiám, mindössze megadóan összerándultam, ahogy Apa mesélte utólag. Doktorúr fölém hajolt és dörmögött valamit, mire válaszoltam is, azt hiszem....vagy csak akartam? Fogalmam sincs. Csak árnyékok rémlenek, fények és hangok......

Ahogy a vizsgálaton túl voltam és mindenki elégedett volt a fejleményekkel – bő 4 ujjnyi, fincsi, rugalmas, jól táguló méhszáj – felültem azzal a lendülettel, hogy megyek vissza a labdára, de ez már szóba sem jöhetett. Lassan itt volt a kitolási szakasz ideje. Nem érzek székelési ingert? Nem érzek késztetést arra, hogy nyomjak? Dehogynem. Akkor próbáljunk meg nyomni.Tessék?! Máris?! Már ott tartanánk? Én még hosszú órák kínjára számítottam, vajúdásra, lassabb tágulásra.....

Kitolunk
Ebben a szakaszban megváltozott a fájás. Erős volt ugyan és majdnem eszem vesztettem, de ellenállhatatlan tolási-nyomási kényszerben végződött, vagyis nyomással levezethető volt valamelyest. A fájások gyakorlatilag összeértek, csak a mértékük volt kérdéses. Azt az instrukciót kaptam, hogy mindig várjam meg a fájás azon részét, amikor tolnom kell, akkor tegyem jól szét a lábam, húzzam térdeimet lazán a mellkasomhoz és a nyomást koncentráljam lefelé, sehová máshová.

M. ezt baromi profin elmondta, de emlékeim szerint nekem egyszer sem sikerült mindazt maradéktalanul végrehajtani. A fájás olyan volt, mint egy örvény. Elementáris erejű, magával ragadó, elsöprő. Megszűnt tér és idő. Ha az Északi sarkon szülök, egy jégtáblán vagy egy szalmaviskóban Afrikában, teljesen egyre ment volna a szülés ezen szakaszában. Nem vettem volna észre. 

A fájdalomra már nem emlékszem, nem tudom felidézni, hol és hogyan fájt, csak azt hogy iszonyatosan nyomnom kellett és a fájdalom satuként szorít össze. M. instrukcióit próbáltam követni, kapaszkodtam volna, de nem oda és nem úgy, ahogy kellett volna, a tolás igen messze volt a koncentrálttól. Apa folyton okoskodott a fülem mellett, hogy ne ott kapaszkodjak a térdembe, hanem amott, húúúzzam a mellkasomhoz a lábam. Lazán! Így és íííígy.  Nem nagyon ment, magával sodort a fájdalom, nem voltam képes uralni, önálló életet élt bennem.  Lassan félig már inkább az ágy mellett-alatt voltam, mint rajta és sejtelmem sem volt, fájás közben mit csinál a bal vagy a jobb lábam.

A helyzet azonban nem volt reménytelen, mert az egyik felfordított teknősbékás fájásnál egyszer csak éreztem Réka buksiját a kijáratnál. Ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy odanyúljak és megérintsem őt. Ám az még nem volt sehol. Emlékszem, a szülésznő nagyon nyugtató hangon annyit mondott, hogy hívja a Főorvos urat......eljött az idő.

Ettől egy kicsit magamhoz tértem és erőre kaptam. Tényleg nincs már sok hátra. Fura édeskés illat csapta meg az orrom, ahogy lentebb csúsztattak a szülőágy végébe. Időbe telt, míg rájöttem, hogy a saját vérem (utólag: Rékával elég sok vért vesztettem)és a magzatvíz jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető illatát érzem.

Innentől fogva az emlékeim hiányosak, villódzóak, elfolynak, képlékenyek. Nem tudom, mennyi időt vett igénybe, fogalmam sincs, hány fájás és tolás kellett ahhoz, hogy Réka megszülessen. Egy fájás alkalmával 3-4-szer tudtam préselni egyet,  de nem mindegyik volt elég erős, illetve elég hatékony. Tudtam, hogy nem csinálom jól, de igyekeztem. 

Nagyon nehezemre esett hosszan tolni, képtelen voltam 8-10 másodpercen keresztül intenzíven nyomni. Viszont a fájások folyamatosan voltak, így nem is igen kellett várnom a következőre, egy nagy levegő után jöhetett a következő préselés. Kis idő múltán arra figyeltem fel, hogy fáradok. Már mintha jött volna elég fájás és toltam volna eleget, mégsem jutottunk egyről a kettőre. Valahogy feszültséget szimatoltam a levegőben. Szerencsére Réka végig nagyon jól bírta, nem esett le a pulzusszáma, úgyhogy mehetett minden tovább, ahogy eddig. 

A kitolás közepetáján egy jócskán felejthető Ben Affleck film jutott az eszembe, amelyben a feleség meghal a szülés közben, mert egy gyengült ér elpattan az agyában. Jómagam is ettől tartottam, majdnem szétrobbant a fejem az erőlködéstől. Azért imádkoztam igen rövideket, hogy nekem ne legyen semmilyen gyenge erem, ici-pici sem. A szülésznő felvilágosított, hogy azért fáj a fejem, mert rossz helyre nyomok, LEFELÉ nyomjak, sehová máshová.

Merthogy a kitolást nem sikerült némán megoldanom. Én úgy emlékszem, hogy hangosan nyögtem és jajongtam, de Apa szerint csak halkan nyöszörögtem.Annyi bizonyos, hogy amikor hosszan tolni kellett, és arra biztattak, hogy na mégmégméééég”, akkor valami eddig általam soha ki nem adott, állati morgásszerű hangot hallattam. A végjáték  úgy festett, hogy a leendő anyuka tol-nyom, ahogy bír, közben a szülésznő alulról védi a gátat, az orvos a balomon pedig először finoman, majd fájásról fájásra egyre határozottabban besegít. Közreműködésére nem nagyon emlékszem, Apa mesélte így.  

Éreztem, hogy talán percek lehetnek hátra, próbáltam koncentrálni a biztató szavakra. 
Az utolsó nyomásokra emlékszem tisztán. Volt már bennem egy adag félelem az elhúzódó kitolás miatt, ám ez az érzés nem uralkodhatott el rajtam. Túl sok dolgom volt. Úgy éreztem, ha kell, az idők végezetéig tudnék nyomni, de minimum addig, amíg baba van még a pocakomban. És muszáj is nyomni. Tudtam, hogy ha szétszakadok is, ha belepusztulok is, nyomni kell. Lehet, hogy nem voltak elég erősek a tolások, túl vastag és erős volt a gát, de én mégis minden erőm összeszedtem, mindent beleadtam. Nem éreztem, amint a buksi megjelent a kijáratnál, senki sem szólt, hogy előtűnt Réka feje ,csak az izgalom lett nagyobb körülöttem. 

Az utolsó néhány tolásnál Doktorúr folyamatosan azzal biztatott, hogynamégcsakegyet...egyutolsót....namégegyet....mindjártmeglesz!!!Majd a legutolsónál hogy mégmégméééééééég.... Végtelenül hosszan kellett nyomnom és jutalmul egyszer csak 14:30-kor kicsúszott a teste belőlem. Biztosan nem így történt, de számomra az egyik pillanatban még egyek voltunk, buksitól lábujjacskáig a pocakom lakója volt, a következőben pedig már csak a köldökzsinór kötött össze minket. Nagyon meglepődtem.

Megszületett hát....Leírhatatlan érzés volt. Apa hangja csengett a fülemben, aki a kitolást a fejemnél állva kísérte végig. Egyre csak azt ismételgette, hogy asztamindenit, asztamindenit....mekkora!!!!!… Megkönnyebbülve, zihálva, kimerülten terültem el a szülőágyon, de muszáj volt látnom Rékát, emelgettem is a fejem, hogy mire is gondol Apa. A szülőágy végéhez tolt kis tálcán a műtőslámpák kereszttüzében egy szürkés-lilás, csupa magzatmázas kis emberkét láttam feküdni az oldalán. Apa emlékeiből tudom, én nem igen emlékszem rá, de röviden, csak formaságból,  a rend kedvéért felsírt.  
Ma is előttem van a legelső kép,  amit őrzök róla. Tudom, hogy ez beleivódott az elmémbe és amíg élek, ugyanolyan élénken fel tudom magam előtt idézni bármikor.  Szép ívű szájacskája, pici orra, hörcsögképe. És a rengeteg magzatmáz, ami vastagon befedte mindenütt.  Ezeket láttam legelőször. 

Aztán hirtelen erőteljesen reszketni kezdtem. Olyan erősen, hogy csodálkoztam, hogy senki nem kapta fel a fejét miatta. Azt hittem, leesem az ágyról. Belekapaszkodtam az ágy szélébe, szerettem volna kontrollálni, megállítani, de nem tudtam. Iszonyúan fáztam, nagyon vágytam egy vastag, puha takaróra, vagy Apa melegére, mindegy, csak a reszketés abbamaradjon. A szülésznő megnyugtatott, hogy nem sokkot kaptam, egyszerűen csak az intenzív izommunka teszi ezt velem.

Egyszer csak egy sapkás lény zökkentett ki kocsonyás állapotomból. Mellettem állt és a kezében tartotta Rékát. Óvatosan a csupasz pocakomra fektettük őt és én csak bámultam némán, hogy milyen  gyönyörű. Ébren volt, komolyan tanulmányozott engem és nagyokat pislogott.  Őt növesztettem hát 9 hónapon át, miatta aggódtam annyit már születése előtt is. Ő rugdosott olyan imádnivalóan a pocakomban, csuklott naponta kétszer. Ő az, aki   Apából és belőlem áll. 

Gügyögtem neki pár marhaságot, megcirógattam pufók kis arcát,  nem tudtam betelni vele.  Sosem láttam az arcát addig, nem voltunk 4D uh-n. Nem tartottuk fontosnak. Mindig csak az számított, hogy egészséges legyen. Még csak nem is igen tudtam soha elképzelni, hogy vajon milyen vonásai lesznek.És most ott feküdt a hasamon és egyszerűen.....minden várakozásomat felülmúlta.

Talán egy percig maradtunk így együtt, azután elvitték fürdetni. Nagyon feldobott az élmény, hogy ha rövid időre is, de Rékát a hasamon cirógathattam. A remegés is elmúlt, úgyhogy alkalom nyílt harci sebeim rendbe tételéhez. Tiszta ágyneműt raktak alám, hogy fel is kelhetnék, szóba sem jött. Réka is átesett a szokásos procedúrán, melyre Apa elkísérte. 10/10-es Apgar-t kapott és Doktorúr megdicsérte, hogy milyen stramm baba, nagyon jól viselte a  hosszú kitolást.

Ekkor végre Apa karjaiban előkerült Réka. Az újdonsült édesapa már messziről újságolta, hogy 3540 g és 50 cm Réka. Kicsit furán tartotta még, mintha 3540 grammnyi dinamitot egyensúlyozott volna. Óvatosan lépkedett, minden lépését kiszámította, majd végre mellém ért és a szülőágyra fektette a kis pólyás csomagot. Doktorúr melegen  gratulált elsőszülőttünk születése alkalmából. Hozzáfűzte, hogy nehéz szülésnek számít az, amin átestem. Már gondolkodott a vákuumon, aztán mégis sikerült simán világra hozni a Picúrt. Akkor kicsit elcsodálkoztam ezen a nehéz szülés dolgon, bár pár perce még nagyon meg akartam halni....én nem  éreztem annak.  

Popi csodálatosan szép volt! Emlékszem, folyton azt hajtogattam, mint egy papagáj "Ugye milyen gyönyörű, Apa?" "Ugye, ugye, ugye, gyönyörű?" Apa nem győzött bólogatni. Réka még mindig kicsit magzatmázas volt, de rózsaszín kis arcocskája nem volt ráncos és gyűrött, inkább ragyogott az egészségtől. Egyenként megcsodáltam minden porcikáját. Már ami kilátszott a pólyából. Csöppnyi cseresznyeformájú száját, állacskáját, fejhez simuló, miniatűr fülecskéit, megszámláltam az ujjacskáit, elhűlve néztük hihetetlen hosszú körmöcskéit.....Mindent egybevetve (körmöket nem számítva) teljesen egyértelmű volt, hogy tiszta apja.

Évekig álmodtam erről, 9 hónapig készültem rá, mégis felfoghatatlan volt, hogy kibújt végre, itt van közöttünk a mi pici lányunk. Megint csak néztem őt, néztem, néztem és nagyon nehezen jutott el a tudatomig, hogy ő az én gyermekem. És egyáltalán, hogy nekem van gyermekem. ANYA lettem....Nem hiszem, hogy voltam boldogabb már életemben, mint akkor és ott azon a szülőágyon....... 

Itt azért már volt kemény 2 napos....:) 

1 hetesen itthon