Amíg E.-re vártam a folyosón, konstatáltam, hogy teljesen egyedül vagyok az egész emeleten. Bambultam kifelé az ablakon a pénteki belvárosi forgatagba. Azon gondolkodtam, vajon mi várható majd a mai ülésen? Fájni fog vagy csak fárasztó lesz? Általában mielőtt találkozom E.-vel, mindig kérdőjelek röpködnek a fejem felett, de az tény, hogy tartalmas, ahogy ő mondaná izgalmas órát zártam eddig minden esetben.
Odabenn bemelegítő kérdésekkel kezdtünk. Elmondtam, mi jobb, mi rosszabb, családi általános kategória, mizu Zalánnal, mizu Tibivel. Ennek a végére jött is a érzés, hogy "otthon" érzem magam, feszélyezettségem elmúlt végre.
Ott kezdtünk komolyabb témák vizére evezni, hogy felvetettem, igyekszem Tibit is bevonni a kis lelkem alakulásának mérföldköveibe. Valamiért, ha nekem úgy is tűnik, hogy kevésbé érdeklődik a pszichológia iránt, azért azt biztosan értékeli valahol, hogy a bizalmamba fogadom ilyen intim témákban is. Pl. a két héttel korábbi gyerekkori emlékek feltörését ő is érdeklődéssel fogadta. Végülis kivel osztanám meg mindezt? E. szerint is ez hamarabb tartozik a férjemre, mint bárki másra.
Itt meséltem el E. nek is, hogy mi történt ama hétvégén, szombat reggeltől vasárnap reggelig. A múltból egyik gyerekkori emlék bukkant fel az emlékezet horizontján a másik után. E. érdeklődött, hogy mire jutottam ebből a sok emlékből. Rögtön elég "mélyen" voltunk, azt hiszem. Az emlékek által egész közel éreztem magamhoz a gyerekkori valómat és sok mindent megértettem vele kapcsolatba. Rácsodálkoztam igazából a kislányra, aki egykor voltam. Kedvem lett volna megölelni és szeretetet adni neki, annyit, amennyire mindig is vágyott. Megmondtam volna neki, hogy az nem baj, ha valaki érzékeny, még ha nagyon hátránynak is érzi, ne törődjön a csúfolódókkal sem. Érzékenynek lenni rendben van, nem gáz. Felnőttként is vannak intuícióim, pici rezdüléseket , érzelmeket meglátok, érzek, illetve mostanában sokkal mélyebben átélek érzéseket, külső ingereket. Mindez gyerekkoromban is így volt, most pedig a felnőttkori énemhez képest is erősebbé vált. Levontam azt a következtetést, hogy milyen cuki voltam és szeretni való (mint egyébként kb minden gyerek).
Amit pedig a jelenbe át kell hoznom az az érzés, hogy nem KELL tökéletesnek lenni mindig mindenhol, el lehet engedni dolgokat, nem kell mindenkinek megfelelnem, mert egyszerűen úgy is jó vagyok, ahogy vagyok, úgy is szerethető vagyok, ahogy vagyok.
Majdnem nem tudtam egyébként befejezni ezt gondolatmenetet sandítottam is a papírzsebkendőre az asztal szélén, ami 2 héttel ezelőttihez képest megint egy másik csomag volt. Vagy sok náthás jár ide,vagy....Inkább kimondtam gyorsan, hogy nem biztos, hogy tudok róla beszélni. E. szerint de, szerintem nem, rezgett a léc, ....végül összeraktam, amit akartam mondani és még csak nem is pityeredtem el magam....Az valamiért továbbra is egy óriási NEM.
E. átnyújtott egy lapot, amelyeken sémák sorakoztak, ebből kettőt kellett elolvasni és elmondani, hogy mi a véleményem róluk. Na tessék, témánál vagyunk, gondoltam, ez biztosan ugyanaz a lap, amit legutóbb elemeztünk és nekem a fele túl távolinak tűnt egészen idegen magyarázatokkal....
Viszont gyorsan átláttam, hogy ezek most finomabban megfogalmazott sémák és a magyarázatuk is barátibb. Nem mind stimmelt ebből sem. E. egyáltalán nem fejezett ki semmilyen kritikát, vagy nem akarta rám erőltetni egyiket sem. Inkább arra volt kíváncsi, én mit gondolok minden egyes pontról és azt mivel támasztom alá. Amikor pedig olyanhoz értem, ami nem jellemző rám, hamar támogatott, hogy nem, az tényleg nem én vagyok - pl. társas kapcsolatok hiánya. Erre emlékszem, mert magyaráztam is, hogy nekem nagyon fontosak az emberi kapcsolataim, minél erősebbek, annál jobb. A párkapcsolat még fontosabb. Hogy ezt E. honnan tudta, hogy ez vagy az nem stimmel rám, nem tudom, de jól esett.
Beszélgettünk a Sorskönyves kötetről is, hogy nekem tetszett-e, mi ragadott meg benne, melyik rész ... Ügyetlenkedtem egy sort, az istennek sem találtam meg azokat az oldalakat amelyek a lelkembe férkőztek. Érdekes, most hogy kezembe került itthon a könyv, 3 másodperc alatt ráleltem a kérdéses sorokra....
Driverek --- (idézetek a könyvből)
"Szerezz örömet másoknak! (...) Te nem vagy fontos, az igényeid nem számítanak. Azért vagy a világon, hogy mások elvárásainak eleget tégy. Mindig és mindenhol, kritika nélkül. (...) Ha magaddal foglalkozol, nem vagy Jó Gyerek - és véged van.
Légy erős! Acélozd meg magad. főleg az arcizmaidat. Tilos elgyengülnöd, elérzékenyülnöd, meghatódnod. (...) Az érzelmek a gyöngéknek , a hitványoknak valók. De ha véletlenül éreznél is bármit, annak nem szabad, hogy látszata legyen. (...) Ha gyöngének mutatkozol, nem vagy Jó Gyerek - és véged van. "
Nyilván ezek azért érintettek meg, mert volt hozzájuk némi közöm gyerekkoromban. Mivel ott helyben ezeket nem találtam meg, csak saját kútfőből emeltem ki pár pontot és a tényt, hogy számomra döbbenet a könyv kapcsán az, hogy egyáltalán ilyen létezik, hogy a kora gyerekkor ekkora hatással lehet a felnőtt lélekre, döntéseinkre, érzéseinkre. Ez egyszerre volt megrázó és gyönyörű felismerés. Egyben az is eszembe jutott, hogy te jó ég, vajon miket műveltem én a saját gyerekeimmel azok 6-8 éves koráig?
Erre mondta E. széles mosollyal, utólag némiképp tankönyvszerűen, hogy ő annyira nagyon büszke rám. Pislogtam párat, hogy ugyan miért. Igazából a részletes indoklásra nem is emlékszem, itt engem elvesztett egy picit, de annyira azért igen, hogy egyrészt amiért így meg tudtam neki nyílni, másodszor, hogy egész mélyre le tudok menni, és ilyesmit meg tudok vele osztani. Legalábbis azt hiszem, erre gondolhatott.
Én persze hárítottam, hogy nem nagyon érzem én ezt a hatalmas fejlődést januárhoz képest. Sőt, azt érzem, hogy egyre inkább szétesem. Ami pozitívum, hogy kezdetben nem tudtam volna gyerekkori sztorikat összekötni a jelennel, egyáltalán, egyszerűbb kérdéseket is követett mély, hosszú csönd. E.hez (vagy magamhoz?) egyre könnyebben tudok kapcsolódni.
A továbbiakban párkapcsolati téma volt terítéken, kicsit pihentettük a gyerekkorom. Az volt E. következő kérdése, hogy milyen volt a kapcsolatunk az urammal a gyerekek előtt. Hogy ez hogy jutott eszébe? Hápogtam valamit, hogy semmi különös, ugyanolyan, mint most, csak mégis más...Olyan régen volt, hogy visszaemlékezni sem ment villámgyorsan. Kb. egyébként 3-4 évről beszélünk. Ha most kellene válaszolnom, azt mondanám, hogy rengeteget dolgoztunk, én még egyetemre is jártam. Meg is fogadtam, hogy soha többet....amit be is tartottam. Pedig szerettem egyetemre járni, csak vizsgaidőszak ne lett volna.
A végigmelózott hétköznapok után jött a végigtanult hétvége, hát csodálatos volt, főleg egy új kapcsolatban, szerelmesen....Meg is rántottak pénzügyből, emlékszem, kétszer (!). A csajok, az évfolyamtársaim nem értettek, mi bajom, tán a fejemre estem? Volt még lakásfelújítás nr. 1, de akkor legalább nem laktunk benne a felújítás alatt álló lakásban, mint a nr. 2 projektnél, ami még idegtépőbb, idő rablóbb és költségesebb volt, mint az első. Emlékszem még egy csodás erdélyi nyaralásra, amelyről meg voltam győződve, hogy várandósan jövök haza 2006 júliusában, ám erre várni kellett 2007 március-áprilisig, ugye....Ezt mind elmesélhettem volna, de hogy miket csináltunk együtt utazás, hobbi, szabadidő szintjén, na, arra sok értelmes választ nem tudtam adni, mert sem szabadidőnk, sem hobbink nem sok volt akkoriban. Viszont szerettük egymást, nagyon szép időszak volt számomra így is....
Egy költői kérdése volt még E.nek, legalábbis én annak vettem, de a választ ő sem nagyon erőltette. Ki nekem a fontos, és kinek vagyok én fontos? Ez a fontos szó valamiért szíven szokott ütni, ez most is megtörtént. Egy ideig lógott ez a kérdés a levegőben, én nyugtáztam, hogy picit valami kapirgál a gyomorszájamnál, aztán másra terelődött a szó. Főleg arra, hogy a párkapcsolat fejlesztése mennyire fontos feladat. Mennyit számít a kettesben töltött idő, akár egy 24 órás mini nyaralás is remek alkalom töltődni. Vajon hogy fejezem ki az érdeklődésem, törődésem (azaz a szeretetem) a gyerekek felé én, és ugyanezt megkapja-e Tibi is? Itt is beállt némi kínos csönd....ami kimondatlanul is csak egyet jelentett. E. mondta ki helyettem, hogy nem. Felesleges lett volna tiltakozni.
Aztán a végén E. megjegyezte újra, hogy annyira büszke rám és úgy örül...Azt éreztem, hogy őszinte , amit mond, annak ellenére, hogy a séma szerint pont az a feladata, amit egyébként csinál, hogy biztosítja az elismerést, amit gyerekkorban nem kaptam meg. Ezáltal segít és támogat. Ez a kedves gesztus lehetett terápiás feladat ugyanúgy, ahogy őszinte érzelem. Hiszem azt, hogy mindkettő volt benne. Azt is kifejtette, hogy ez mekkora munka, amit beleteszek, tudja, milyen nehéz, elismeri az erőfeszítéseim - ez is feladata, mint pszi egyébként - de hát nem is én lennék, ha csak egyszerűen elfogadnám az érzelmeit, és nem gondolnék mögé vagy a mélyére.
Amivel még foglalkozni kell - E. szerint - az az én védelem, de majd alakul az is. Hát hogy ez micsoda, éppenséggel rákerestem, de nagyon elmerülni nem akartam benne, úgyis kiderül idővel, mi a teendő. Valószínűleg semmi új, ami januártól ne lett volna nyilvánvaló.
Hirtelen eltelt az egy óra, talán még 5-10 perccel több is. Ez volt az első ülés, amiről nem hulla fáradtan, kifacsarva jöttem ki. Pedig szerintem voltunk a "mélyben" most is, nem mondanám, hogy lepattintottam magamról minden kérdést a felszínen. Intenzív,de kifejezetten kellemes párbeszédként éltem meg az egészet. Nem éreztem nehéznek beszélni dolgokról, én is akartam, és így sokkal könnyebb minden.
Könyvajánló: Egy Pál Ferenc könyv --- Ami igazán számít
Filmajánló: A bálnalovas
2 hét múlva folytköv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzésedet, üzenetedet köszönöm!