A szokásosnál feszültebben vettem az irányt E. irodája felé. Azt hiszem, kezd nehezedni valahogy a terep......Amíg várakoztam, egy könyvet kezdtem el olvasni. Egy 17 éves lány hulláját húzták ki éppen egy tóból. Milyen szívderítő!!
E. szert tett néhány cserép virágra a legutóbbi talink óta, köztük 1-2 jácintra, aminek az illata betöltötte az egész irodát. Leültem, közben az ösztönöm azt súgta, hogy inkább mégis haza kellene pucolni..
Nyugtáztam, hogy a kerek asztal bal oldalán, picit félreeső helyen, de mégis elöl figyel most is egy csomag papírzsebkendő....
Volt bemelegítő villámkérdés, láttam-e már buszt közelről reggel (nem), mizu otthon a családdal, hogy alakul a kommunikáció Rékával, Zalánnal....Aztán átnéztük a kérdőívet, illetve csak azokat a kérdéseket a séma kérdőívből, amire 4-et vagy 5-öt adtam. Még nem tudtam, de E.nél ott volt az ítélet is...
1) Arra törekszem, hogy szinte mindent a legnagyobb rendben tartsak. (4- vagyis általában igaz rám)
2) Annyi mindent kell elérnem, hogy szinte egyáltalán nem jut idő a pihenésre. -5
3) Állandó nyomás alatt vagyok, hogy teljesítsek, véghez vigyek dolgokat. -5
Hát kérdem én, ki nem, aki feleség, anya, munkavállaló.... de E. szerint nem, nem mindenki...Hát jó. Én érzem a nyomást a munkahelyemtől, éreztem annak idején anyuéktól is, több irányból, de mindenekelőtt léteznek a saját magam álltal felállított követelmények, feladatok, kerítések....
4) Teljesítményemnek mindig első rangúnak kell lenni. -5
Ez nem teljesen igaz rám, de a fontos dolgokban mégis többnyire helytálló.
5) Szinte sosem tudom visszafogni magam, hogy elrejtsem az emberek elől a valódi érzéseimet, függetlenül attól, hogy mi az ára.
Ebbe a kérdésbe némileg belebonyolódtam. Ifjú koromban jellemzőbb volt rám, azt gondoltam, az egyfajta imponáló temperamentum, ha valaki kimondja, kinyilvánítja az érzéseit, azokat is, amiket nem annyira kellene....(hiszen ha ára van, akkor azok negatív érzések...) Mostanra megtanultam őket kezelni, uralni, bár Tibi általában azt kapja, ahogy és amit érzek....Az elszabaduló indulat, túláradó, szabadjára engedett érzelem valahogy a gyengeség jele késő-felnőtt korban, vagy hát semmiképpen nem jó tulajdonság. Ezzel E. meglepetésemre egyetértett....
6) Lobbanékony viselkedésemet olykor megbánom.
Ez csak családon belül érvényes az esetek szinte 99%-ban, egyébként nem. Itthon viszont nem ritkán nyomnak meg rajtam a gyerekek olyan gombot, amit nem kellene.
7) Azután is neheztelek, hogy bocsánatot kér valaki.
Ezeket a kérdéseket mint kitárgyaltuk.
Ezzel befejeztük a kérdőív kiértékelését. E. nem beszélt sokat, pedig azt gondoltam, majd klasszul kivesézzük az egészet, véleményt mond, értékel.... Most is elém tolt egy papírt, melyről az ötös pontot kellett elolvasnom és kérdezte, mi a véleményem. Hát nem volt valami nagy öröm, ami ott állt.
Próbáltam kisilabilázni, felfogni, de igazából már az 55. perc táján jártunk. Addigra én totál elcsigázott szoktam lenni, az agyam egy mosogatószivacs. Amit hozzátett viszont E., arra tényleg emlékszem, hiszen erre vártam. Megkérdezte, volt -e velem valaki gyerekkoromban nagyon szigorú a családban, bárki? Nem volt senki, csóváltam a fejem. Szerinte volt, merthogy amiket eddig meséltem anyuról neki, az arra utal, hogy ő szigorú volt velem, magas elvárásokkal, kevés kimutatott érzelemmel. Ez hirtelen olyan soknak tűnt, hogy talán először január óta őszintén örültem, hogy lejárt a rám szánt idő és még pár perc extra is. E. azonban feszítette még a húrt egy kicsit, ilyen kulcsszavakat húzott elő, hogy kisebbrendűségi érzés és gátlások, miért és mikor jönnek elő belőlem? Ez már túl húsbavágó volt nekem, hárítottam valami általánossággal...E. pedig hagyta.
Nem is volt erőm vagy kedvem sem alkalmam elmesélni - hogy anyu tanult velem az általános első két osztályában délutánonként, 6-8 éves korom között, amikor a sorskönyv még formálható vagy éppen íródik....Ami azt illeti nincsenek jó emlékeim,. Valószínűleg sok emlék ki is törlődött vagy elfojtottam. Milyen rondán írok, állandóan radírozok, tiszta szamárfül és radírfolt a füzetem, és társai. Olyannyira gyengén teljesítettem eleinte, hogy harmadik osztályra fel is adta anyu a nagy közös tanulós történetet, már önállóan készültem onnastól kezdve. Ezeket persze E. még nem tudja, de ez az emlékfoszlány ott helyben lepergett előttem....
Arról sem beszéltem még, hogy a szeretet rendszeres kinyilvánítása nem volt szokás nálunk. TUDTAM, hogy szeretnek, mikor már idősebb voltam, kamasz. Egész más elvek és módszerek mellett nevelkedtünk, mint ami manapság divat, jóval következetesebb és szigorúbb volt a rendszer, amit megszoktunk.
Nyilván anyu előtt is volt egy minta, az elsőszülőtté, aki kitűnő tanuló, népszerű, ráadásul élsportoló is volt....Az is látszik, hogy hiába lett aztán bensőséges a viszonyunk anyuval felnőttként, anyaságom idejétől pedig egészen szoros, akkor már késő volt bizonyos szempontból. Ez a felismerés elég keserű volt és némileg felkavaró is egyben.
A hétvégén, mintha valami számítógép lennék, látszólag teljesen kéretlenül elkezdtek betöltődni az emlékek a gyerekkoromból, elsősorban az első 4-10 évemről. Egyik a másik után, csak úgy dúródtak, nem hagytak nyugodni. Mintha kinyílt volna egy kapu. Némelyikre felébredtem éjszaka is, álomba szőttem.Ez egészen addig tartott, amíg vasárnap reggel pontokba szedtem a francia füzetem üres oldalain mindet, ami eszembe jutott.
Következő alkalommal sejtem, mi vár rám, valószínűleg ezeket az élményeket valamilyen formában tálalnom kell E.-nek.
Kemény meló folyik két találkánk között, nem is gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz. Legalábbis nekem nehéz.... Hogy hogyan dolgozhatom fel ezt a sémát (a többiről nem is beszélve)pont a gyászév alatt, fél évvel anyu halála utan....ez itt kérem a kérdés.
