A temetés volt az első alkalom, amikor sírtam anyu halála miatt..... Addig nem tudtam, túlságosan fájt ez a könnyekhez. Megtelepedett a kín a gyomrom tájékán és ott körözött örvénylett, mikor anyura gondoltam és sokszor gondoltam rá. Mitöbb, talán soha életemben nem gondoltam rá ennyit. Nem fura?? Eleinte, távolodni látszott a kis gömbölyded, anyukás, drága alakjával. Csak hátulról láttam bevillanó látomásaimban, tudtam, nem nem fog megfordulni. Egy héttel később, már angyalszárny is kapcsolódott a hátához.....Próbáltam lerázni ezeket a képeket az agyamból, de bevésődtek.
A gyerekek nem beszéltek a gyászukról egyáltalán. Bár igazság szerint sokat nem firtattam a témát. Egyik nap megakadt a szemem valamin, megkérdeztem, mit keres az étkező vitrinben az a fél literes gyömbéres üdítő? Gyanítottam, de nem voltam benne biztos, hogy az az az üveg, amit anyunak vettem, de végül nem kívánta a szénsavasat.... Réka azt felelte, az a mamáé.....Nyeltem egyet. Ez is a gyász egy formája, azt hiszem....
A temetés reggelén rémültem ébredtem. Nem tudom, hogy a kínzó fájdalom a gyomrom tájékán (az a fajta, amit életed legnehezebb vizsgája előtt érzel, vagy bármilyen egyéb nagy megpróbáltatás előtt...) ennek a rémületnek volt köszönhető volt fordítva...Ez aztán szerencsére később elmúlt. Tesóm mondta, hogy tud nyugtatót szerezni, kértem is tőle, hogy hozzon, de aztán meggondoltam magam. Igazából nem ér az semmit. Tompít, de nem kifejezetten nyugtat... Végül amikor tesóm megérkezett a szülői házhoz, ahol gyülekeztünk a temetés előtt, hamar kiderült, hogy valószínűleg a nyugtatót ugyanúgy elfelejtette, mint hogy üdítőt hoz a vendégeknek. Anyu a lépcső alatti tárolóban tartotta az innivalót, lidl-es gyömbér, ásványvíz, almalé és tonik volt, így azt kapták a vendégek. A nyugtatóról később, órákkal később kiderült, hogy tényleg otthon maradtak tesóméknál. Ismerem tesóm, pedig nem együtt nőttünk fel, 3 éves voltam, amikor elkerült otthonról koliba és onnastól fogva több hónap eltelt, mire hazajött. Amikor még nem volt sem net, sem mobiltelefon, sőt vezetékes telefon sem.....Ha nagy gáz volt, küldött táviratot...
Zalánnak még nincs öltönye, így iskolai ünneplőben jött. Meg egy Puma fekete pulcsiban. Réka ki volt akadva, hogy jöhet így, de most tényleg ez számít? Nekem nem számított. Réka viszont megjegyezte, hogy izé....nem talál egy nadrágot sem, szerinte a mosógépben forog. Ezt elmondta fél órán belül háromszor, mire kissé felnyomtam magam idegileg, mondván, hogy a mosógépben a szennyes forog, szóval vessen keresztet arra a nadrágra, keressen valami mást. Mivel a ruhatára kb. 70 százaléka fekete, nem lehetett olyan nehéz, gondoltam én naívan, mire előjött egy nyári, fekete len nadrágban.... Anyám, borogass! ... Azaz, anyám....Harmadik változat egy nagyon csinos fekete miniruha volt, ami láttán elégedetten csettintettem volna, mire rémülten megláttam, hogy a ruha felső része nagyvonalúan lett ellátva gombokkal, akármelyik becsületes utcalány megirigyelte volna. Büszke voltam magamra, mert vettem egy levegőt és rikácsolás helyett csak annyit leheltem ki tettetett könnyedséggel, hogy ehhez kelleni fog egy fekete top vagy body....Mármint alá. Szerencsére Réka egyetértett, így hamarosan full csinosan, bár szerintem a kelleténél jóval több szemfestékkel ellátva készen állt a nagymamája búcsúztatására.
A szülői házban hideg volt, mint egy barlangban, szóval feltekertem az összes fűtést. Nagyon hiányzott anyu, különösen a hálószobájából. A feltekert konvektornak hamarosan égett por illata lett, de még az is anyut idézte, a tovatűnt gyerekkorom, fiatalkorom, a nemrégmúltat, amikor apu és anyu még éltek. Hamarosan megérkeztek tesómék, illetve tesóm és a barátnője, a gyerekeket majd az anyjuk hozza...magyarázta tesóm rögtön. Megterítettem az ebédhez, ami a temetés után volt esedékes. Nem találtam sehol késeket, úgyhogy felcaplattam az emeletre, hogy megkeressem a ritkán használt étkészleteket...Kettőt is találtam, lehoztam mindkettőt. Az egyikre az volt ráírva árként, hogy 540,- Ft...ezt sem tegnap szerezte be anyué... Mikor megterítettem és minden elrendeztem, még volt negyed óra az indulásig, úgyhogy beleültem a hintaszékbe, az ablak alá, ahol anyu sokat ücsörgött....Tesóm barátnője elérkezettnek láttam az időt, hogy megkérdezze, megvan-e már a boncolási eredmény? A lemezjátszón a képzeletbeli tű sikított egy nagyot. Nem tudom, mit feleltem, de nem valami kedveset azt hiszem, mire tesóm is elérkezettnek látta az időt, hogy elinduljunk a temetésre....Illetve ők elinduljanak. Mire én bezártam az ajtót, letetettem a telefont a gyerekekkel, már az utcából is kikanyarodott az autójuk. Mindegy, utolértük őket a vasúti kereszteződésnél. Anyu nélkül a város pörög, robog tovább, bambultam ki az ablakon.
A temetőbe érve, autóból kiszállva tesómmal rendeztük az összezördülést, melyet a boncolás szó okozott még otthon. Elmagyaráztuk tesóm barátnőjének, hogy nem, nincs bennünk holland vér, a holland rendszámú bmw unokatesómé, kinn dolgozik már pár éve, de echte magyar, eskü.... Aztán legjobb barátnőm is feltűnt a férjével, megölelgetett, jól esett, majd besétáltunk a ravatalozóhoz. Na az egy mélyütés volt a gyomromnak. A két koszorú, amit általános iskolai barátnőm készített, egyet a mi családunknak, egyet tesómék családjának álomszép volt, tényleg beletette minden szeretetét....na itt már tudtam volna bőgni szépen...Az urnára csak rövideket tudtam pislantani, tüllel le volt takarva, alatta virágkoszorú....
Tesóm nem akart beülni a bekészített székekre a nyitott ravatalozóba, mondván, ott hideg van, kinn meg ezer ágra süt a nap...így hát amíg a szűk család meg nem érkezett, addig kinn álltunk mi is sorjában....Aztán később is maradtunk, amíg meg nem jött a lelkész...A lelkész nagyon fiatal és keresztanyu temetéséről emlékszem, hogy egészen gyönyörű énekhangja. Ahogy megjelent, leültünk a bekészített koszorú mellé. A lelkésznek, mint minden református lelkésznek, olyan rakottszoknyát idéző köpenye volt. Ilyet először 9 éves koromban láttam, amikor nagyapám meghalt. Nem jó emlékek társulnak hozzá, mivel csak az maradt meg az egészből, hogy anyukám csak sír és sír, amitől nekem is sírnom kellett, illetve lengett és lengett az a fekete köpeny, mint egy fekete holló, brr... Ez a fiatal lelkész azonban nem tűnt ijesztőnek vagy fenyegetőnek a köpenyben, főleg, amikor két csörrenésre megszólalt a telefonja a köpenye valamely bugyrában, melyet mesteri gyorsasággal némított el. Anyu kedvenc énekével, zsoltárával kezdtünk, a tebenned bíztunk elejétől fogvával...amitől rögtön szivárogtak a könnyeim. Mindenki mondta, hogy milyen szép temetés volt. Milyen szép. ... És a nagyon -nagyon sok virág, ami beterítette a sírt és a környékét...Mégis az én angyalszárnyú anyukám nem volt már sehol és nem is lesz sehol, esetleg bennem, az emlékeimben, a gondolataimban.
Otthon ebéddel vártuk a családot. Szűkösen fértünk el, de nem ez volt a lényeg, azért elfértünk. Én egyfolytában mosogattam, forogtak a tányérok, evőeszközök, főztem később kávét, üdítőt töltöttem. Csak azon járt az eszem, hogy egyrészt túl vagyunk ezen is, ezen a nagy fájdalmon és hogy mennyire mindegy már az egész...Nem is tudom, hogy mi, de mindegy. A vendégek aztán elszállingóztak, mindenkitől kaptam nagy öleléseket, amik tényleg nagyon jól estek. Amikor bezártuk a házat, kikapcsoltuk vagy visszavettük a fűtést, az ismét eléggé sajgott, sajnáltam a házat, hogy egyedül maradt. Azok az ismerős neszek mind egyenként fájtak, ahogy az ajtó csukódik, ahogy a kulcs forog a zárban, ahogy a kapu zörren....Egyedül maradtunk tesómmal, sok ember között is egyedül. Egy időszak véget ért, egy olyan szakasz jön, ami még soha nem volt, mert anyukám eddig bő 49 éve mindig volt valahol. Talán most is van valahol, hiszem, hogy van, talán beszélhetek is hozzá, üzenhetek is neki, csak neki már nem volt itt jó, menni kellett ,szólították. Ezt meg kell tudni érteni, fel kell tudni dolgozni. .Hosszú és fájdalmas folyamat lesz, talán soha véget nem érő....
Isten nyugosztaljon, anyukám, remélem, apuval és drága Molly kutyánkkal már találkoztál...Vagy akármi is van ott odaát, most jó neked és megpihentél!
