Gyerekkori morzsák - A fogorvos

Másodikos koromban ért egy kisebb baleset az iskolában. Szünetben megbotlottam, elestem és megsérült az szám, ínyem. Illetve az egyik fogam. A tanítónők (totál pályakezdők) nem foglalkoztak velem, ami történt megtörtént alapon. Túl azon, hogy megkaptam, szünetben a folyosón van a helyem, nem?? Most aztán jól nézek ki. Szó szerint. Majd aztán valahogy mást gondolhattak, mert ebéd közben odajött hozzám az egyik, hogy bár a szám már nem vérzik, inkább mégis menjek szépen haza....Nem értesítettek senkit. 1981-82-t írtunk. 

Hazasomfordáltam hát, teljesen egyedül. A kaput zárva találtam, akkor jutott eszembe, hogy anyu éppen temetésen volt, apu még dolgozott. Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek. Élesen sütött a nap, de cidriztem a hidegben, erre nagyon emlékszem. Az ajkam dagadt volt, sérült fogamnak nem tetszett a fagy. Kezeimet zsebeim mélyére fúrtam és csöndben ácsorogtam. Nem volt választásom, meg kellett várnom, míg apu haza tér az üzemből. Amikor megjelent a távolban kék alakja, elé sétáltam, majd röviden vázoltam a helyzetet. Nem tettem zsebre, amit kaptam tőle. 

Anyu este természetesen kimondottan virágos jó kedvében tette be maga mögött a kaput. Érhető, hiszen temetésről érkezett haza, talpig feketében. Akkoriban még a haja is fekete volt, hullámos, csinos. Legalábbis én annak láttam. Apu egy tőmondatban hírt közölt, majd szokásának megfelelően fogta a műhelye kulcsait és belevágott a második műszakba. Krízis helyzetben mindig ez volt a tőle megszokott és elvárt viselkedésforma. 

Este a fogorvosi ügyeleten kötöttünk ki. Egyetlen ismerős várakozott csak előttünk, éppen fogat szeretett volna húzatni. Hatalmas, tömött bajsza volt, alig tudtam róla levenni a szemem. Kedélyesen beszélgetett anyuékkal, akik kevésbé kedélyesen válaszolgattak, ha muszáj volt. Én arra gondoltam, ha nekem is ilyen bajszom lenne, mint a bácsinak (régen meghalt, Isten nyugosztalja) nem látszana a felrepedt szám és rendellenesen izgő-mozgó fogam....

A váróban borzasztó, narancssárga műanyag székek sorakoztak hosszú sorokban a neonfény alatt. Mind le -illetve egymáshoz volt csavarozva. Én még addig soha életemben nem jártam fogorvosnál, mindenre rácsodálkoztam és csöndesen tanulmányoztam. Ha tudtam volna, hogy az ügyeletes azután éveken keresztül a fogorvosom lesz!...

Kezelések hosszú sora várt rám. A fogorvos, nevezzük K.-nak nem volt gyerekbarát ember. Szerintem emberbarát sem volt. Mi több, fogbarátnak sem nevezném. Nem egyszer hangsúlyozta, hogy csak azért küzd az én fogam megmentéséért, mert ilyen kicsi vagyok, a felnőttek esetében egyszerűbb a foghúzás, aztán jöhet a korona és kész. Mindenki boldog.
Anyuék próbáltak orvost váltani, hurcolásztak ide és oda második és harmadik véleményért, de túl azon hogy minden orvos nagyon kedves volt  velem, egyik még a hajam simogatását sem tudta abbahagyni, még annyit sem tudtak tenni értem, mint a "mészáros" helyi fogorvosm K. Így hát maradtunk nála. 

Magas volt, relatíve fiatal (negyvenes?), nagyhangú és csúnya. Olyan lófeje volt, bár ez sértés a lovak felé, hiszen ők csodálatosak. Nagy gülü szemekkel meredt rám, ritkás bajusszal. Fehér köpenye alatt nem igen hordott inget vagy felsőt, így a kivágás nem rejtette ki nem munkált felsőtestének egy részét. Sajnos. Mindig vastag aranylánc illetve arany karkötő lógott rajta. Azóta sem bírom az átlagosnál feltűnőbb ékszert hordó pasikat. Taszítanak. Gyerekként sokkal több véleményt nem formáltam róla. Illetve a lényeg: Féltem tőle. Kezelés közben egyre másra rám förmedt, hogy már megint lecsúsztam a székben, nem fér hozzám, tessék már  rendesen ülni. Máskor, ha elpityeredtem számára váratlanul anyura dörrent rá, hogy mi van ezzel a gyerekkel? Valami baja van? Miért bőg?

- Fél, doktor úr! - mondta olyankor anyu csöndesen.

- Fél, fél....mitől fél? - csattant fel olyankor K. doktor. 

Ha szükséges volt, a magánrendelésén is megjelentünk. Akkoriban saját panellakásának egyik mini szobájában rendezte be privát praxisát. Lelki terrorban élő asszisztensét is oda rendelte. Amíg várakoztunk a fullasztóan szűk folyosón, azt figyeltem, hogyan rágja a kutya a csontot a konyhaasztal alatt. Farkaskutya volt, akkora, hogy alig tudott megfordulni abban az aprócska helyiségben. Nem éppen rózsa illat áradt a konyhából. Már csak azért sem, mert a mosatlan edény általában hegyekben állt a mosogatóban. Nekem ez nem tűnt fel, anyu mesélte otthon apunak. Kezelés közben olykor K. diplomáit és változatos, cirkalmas betűkkel díszített okleveleit bámultam, melyek keretbe foglalva díszelegtek a falon. Máskor a doki korombeli gyerekei is ott sündörögtek a lábamnál, kíváncsiskodtak, mit művel az apjuk velem....ami számomra külön tortúra volt. 

Azonban inkább elviseltem a barátságtalan kutyát, bennem gyönyörködő kölköket, mint a sima, körzetes rendelőt. Ott K. ugyanis időről-időre kirontott a rendelőből, hogy felmérje, az újonnan érkezett páciensek miféle nyűggel és panasszal fordultak hozzá. Talán, hogy belője, hány órára ér haza az aznapi rendelésből. Megállt előttünk is, nem úszhattam meg:

- Mi van a gyerekkel? - kérdezte katonásan anyutól, mire ő elregélte - számomra a fél város előtt, hogy mi járatban vagyunk. Kiskamasz koromban el tudtam volna kaparni magam a puszta 10 körmömmel a föld alá szégyenemben. Bár nem volt igazából mit szégyellnem, csak arra még akkor nem jöttem rá. 

Ahogy fogam sikeresen megmentette, a kezelés (átmenetileg, de lényegében) befejeződött. Akkor egyszer K. a térdére ültetett és kedves volt hozzám. Legalábbis igyekezett. Túl sokat nem tudott rajtam olvasztani, akkorra régen megfagytam irányában. Csak figyeltem pislogva, ahogy tele szájjal vigyorog, nem tudtam hová tenne ezt a másfajta stílust, a normálisat....és vártam, hogy mehessünk végre már haza. Csak onnan el!

Utoljára elsős gimis koromban fordultam meg a rendelőjében. Akkorra családi házba költözött, hatalmasba, ahol a félemeletben kaptak helyett a betegek. Olyan hangon beszélt velünk, hogy távoztunk után eldöntöttem, soha többet nem akarom látni ezt az embert, az hagyján, hogy a székében sem fogok ülni az életben. Anyu nem mondta, hogy dehogynem. 

A K. doki ma is rendel, az egyik körzetes fogorvos abban a városban, ahol felnőttem. Hogy mely boldogtalanok járnak hozzá, kényszerből vagy mazochizmusból, nem tudom, de maximális részvétem nekik innen is. A történet végül is happy end-del ér véget, bár nem úgy, mint a filmekben. A következő fogorvosom sem volt egészen normális. Ennek ellenére a következő csaknem 15 évben hozzá jártam rendszeresen. Aztán belőle is elegem lett és 30 éves koromra eljutottam abba a boldog állapotba, hogy nooormális fogorvosom lett, akiben bízom, aki előtt nem szégyenkezem, akitől nem félek, akiben nem is látom az orvost..... De legalább találtam ilyet.