2013. március 25., hétfő

Gyerekkori morzsák - vásárolós (1. rész)

Amikor még nem voltak csemetéink, nem igen létezett olyan minálunk, hogy nagybevásárlás. Általában munka után vagy ebédidőben vettem pár vacsora alapanyagot, amire éppen fájt a fogunk illetve ha elhajtottunk egy általunk kedvelt bolt mellett és még kedvünk is szottyant bekukkantani, mert elfogyott a baracklé vagy a sonka, hát betértünk. Ennyit. Rugalmas és kötetlen volt az egész.

Aztán ahogy jöttek a gyerekek, rendszerré vált, hogy betoppantunk valamelyik méretesebb, ám olcsóbb hiperbe és egyszerre megvettük a heti betevőnket (kivéve kenyér) illetve mindazt, amire a háztartásban szükség lehet. Tisztítószertől a serpenyőn át a pelenkáig.  Ennek időpontja mindig a hétvégére esett, lévén, hogy én még mindig nem vezetek ótót (most hogy lejárt a jogsim eggyel több ok, hogy így tegyek) és nem is szívesen vállalnék be egy nagybevásárlást egyedül akár csak egy darab gyerekkel is, főleg, hogy az a kisebbik és bevásárlókocsiban nem megülős...

Manapság is nagyjából ugyanez a kép, talán annyi a változás, hogy Cora/Auchan helyett inkább Tesco-ba járunk illetve méginkább Aldiba vagy Intersparba. Ahol kevesebben vannak és kisebb a választék, ezáltalán hamarabb szabadulunk, viszont rátaláltunk kifejezett kedvenc termékekre.



Amikor én kislány voltam, nem ismertem a szupermarket fogalmát. A hipermarketét pláne nem. A helyi kis közértbe jártunk anyuval vásárolni, ami máig áll és működik. Valami félelmetes, mennyire összement a mérete az utóbbi 25-30 évben, holott alapvetően nem változott rajta semmi. A nagy ABC feliratot leszedték, rá COOP betűket biggyesztettek helyette, de minden változatlan. 

Nyári szünetekben nagy élvezettel baktattam el ebbe a kis közértbe, hogy a reggelit megvegyem. Kifli, párizsi (pultnál kellett kérni 10 vagy 20 dekát, másmilyen nem volt) zacskós kakaó, mert azt jobban szerettem a nyári melegben, mint anyuét. Ahogy hazafelé szatyromat lóbáltam, azon gondolkodtam nem egyszer, hogy igazából egész jó vásárt csinálam, hiszen bár a pénzt odaadtam a pénztáros néninek, ám helyette finom árut kaptam, szóval adtam és kaptam egyszerre, semmi sem változott. A jövő közgazdásza, khm....

Akkoriban még nem volt vonalkód, a pénztáros néni sem lehetett akárki, hiszen többnyire fejből tudnia kellett a teljes árukészlet árát. Ha valaminek változott az ára, arra anyukám mindig felkapta a fejét. Úgy figyelte a pénztáros ujjait a gépen kalimpálni, mint sas a prédáját és jaj volt annak a bolti alkalmazottnak, aki rosszul emlékezett... Így is rendszeres volt otthon a blokk áttekintése, hogy mindenért annyit fizetett e, mint kellett volna. Nem volt ritka a "már megint becsaptak!" felkiáltás a konyha mélyéről....

Anyukám sokat bosszankodott miattam, hisz mint manapság Réka és Zalán, nekem is felcsillant a szemem bizonyos árucikkek láttán, amiket anyu - fájdalom - egyáltalán nem szeretett volna megvenni nekem. Ilyen volt a piros mogyorós csoki, a boci csoki, Tibi csoki, az a "váras" csoki, macskanyelv, rágógummi, az a hosszú, narancssárga nyalóka, ami talán 2 forint volt? És még ezer minden. Míg anyu a felvágottas vagy a húsos pultnál állt a sorban, én elkószáltam az édességek felé és minden félét beletettem a kosárba. Azon már túl voltam, hogy megkérdezzem, megvehetem e, tudtam, hiába. Anyu ezt elég nehezen viselte és nem egyszer megfenyegetett, hogy az életben többet nem mehetek el vele vásárolni, ha ilyeneket csinálok.



Nem ittunk ásványvizet, hosszú évekig nem, emlékszem is, amikor az ásványvíz "kristályvíz" néven egyik napról a másikra megjelent és rendszeres vendége lett anyuék kamra polcának. Addigra én már régen felnőtt voltam. Gyerekkoromban az ártézi víz is nagyon finom volt. Hűs, ízletes, szomjoltó. Hozzá anyu főzött rendszeresen szörpöket (korábban már írtam erről), amit én nem nagyon szerettem és kóla illetve meggymárka után sóvárogtam. Traubi szóda vagy szőlőmárka is megtette volna, de többnyire maradt a víz és a háziszörp. Nagy bánatomra. Ünnepekkor azért mindig  volt kóla, literes üvegben, igazi üveg üvegben, letekerhetetlen kupakkal...imádtam.

Ha elfogyott otthon a friss hús, esetleg ünnepre készültünk, azt a hentesnél szerezte be anyu. Több is volt a városban, olykor kettőt is végigjártunk. Odabenn mindig didergős volt a klíma, (kivéve a nyári nagy  melegeket) és relative sötét. Sós, füstölt szag, olyan gusztusos fajta csapta meg mindig az orrom és a friss nyers hús szaga. Ezeket ma is érzem. A fehér ruhás, hatalmas termetű hentes bácsit, aki szegről végről még rokonunk is volt,  leginkább csak anyukám szoknyája mögül mertem szemlélni. Főleg, ha bárdjával éppen húst darabolt fülsiketítő és csak erős idegzetűeknek való csapkodásokkal. Nagyokat pislogva figyeltem azt is, ahogy a többi hentes a hátán hurcolja be a teherautóból a szalonnákat...féldisznókat....Ahogy pedig anyu kérte a húst, sokáig misztérium volt számomra. Karaj, rövid és hosszú. Honnan tudja anyu, hogy az AZ? Tarja, oldalas, comb, dagadó, vesepecsenye.....kolbászok, pecsenyék világa....Sehol nem volt egyetlen tábla vagy felirat sem, anyu mégsem jött zavarba, minden húst a helyén kezelt. Nem értettem sokáig, hogyan csinálja.


A banán ritka vendég volt a boltban, ahogy a naracs is. Ezért ha mégis érkezett, tudta az egész városrész (illetve akkoriban még falu) és hosszú sorok kígyóztak a pult előtt. A banánt ki sem tették a polcokra, a pult alól osztogatták, csakis egy kilót vehetett mindenki, többet nem. Egy ilyen banánra várós, karácsony környéki ácsorgásra én is emlékszem.

A másik áhitattal követett csemege a banán után a téliszalámi volt. Ebből nagyon ritkán vett anyu, hajszál vékonyra szeletelve kérte, vett hozzá friss kenyeret is vagy kiflit. Ma is emlékszem, ahogy izgatottan, óvatosan bontogatom a papírcsomagot, amelyből aztán illatos, szépséges szalámi szeletek mosolyogtak vissza rám. Lassan ettük uzsonnánkat, igazi zamatos téli szalámit vajas kenyérrel. Megadtuk a módját, csendben, ünnepélyesen.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzésedet, üzenetedet köszönöm!