Nem is meséltem

.....hogy mi volt a börzén. Életem első ruha börzéje, mint eladóként, mint vevőként. Mondjuk, nem vettem semmit. Igaz, sajnos különösebbet nem is adtam el. Hogy is fejezte ki Ady? Sok volt az eszkimó és kevés a fóka. Lézengett néhány roppant szerencsés kismama, akik olcsón szert tehettek cukibbnál cukibb holmikra, de leginkább az volt a jellemző, hogy az árusok rengeteg holmival érkeztek, majd rengeteg holmival távoztak. Ha Réka kunyerál még egy üdítőt is (merthogy büfé az volt...), akkor tényleg feléljük, amit kerestünk, hiszen egy mini adag pattogatott kukoricát azt megnyert tőlem. Gondoltam, ha már elkísért, vállalta ezt az áldozatot, hát legyen meg az ő akarata jutalma....

Jelentkeztem az októberi börzére is, de megjegyeztem a börzét szervező K.-nak, aki egykor, még az ezerkilencszázas években osztálytársam volt 8 éven át az általánosban (plusz 2 évig az oviban, mert én nem voltam kiscsoportos.) hogy legalább gondoskodjon már róla, hogy legközelebb az asztalunk egymás mellett legyen. Ne unjam magam halálra abban a két órában, amíg úgy csinálok, mint aki árul, valójában meg friss levegőn meglegeltetem a kisnőtt rucikat. Legalább bepótoljuk, mit történt a másikkal az elmúlt cirka 20 évben.

Egyébként, hogy egy durva témaváltással éljek, ez a Réka lány olyan nagyon imádnivalóan talpraesett. Egyszerűen remekül tud kommunikálni a felnőttekkel, mindenkivel. Nekem a totális ellentétem (bár sokat fejlődtem gyerekkorom óta). Kérdezi a börzén, hogy vehet e a büfében kukoricát. Rávágtam, hogy kérdezze meg, mibe fog ez nekem fájni. Szalad vissza hozzám egy percem belül, hogy 200 Ft. Odament, gondolkodás nélkül, megkérdezte a büfés hölgyet. Majd fogta magát, vásárolt magának kukoricát. Tudom, nagyjából ez a normális, de számomra ez elég meredek vállalkozásnak tűnt annak idején gyerekkoromban. Inkább éhen haltam volna, mintsem egy vadidegen nőőőt vagy éppen pasast én megszólítsak. Mi van, ha rám néz?? :) Viccet félre téve, Rékának ez nem okoz gondot, sőt, élvezi, ha számomra infót nyújthat. 

 Pl. a múltkor egy "idegen" COOP boltban jártunk a városban, ahol ritkán fordulok meg. Térültünk és fordultunk, de nem találtuk a tejszínhabot. Gondoltam, mindegy, majd meglesz, olyan még nem volt, hogy nem, addig is, megkeresem a paradicsom pürét és a trappistát, ami mindenképpen kell még. Mire kosaramban a pürével elővánszorogtam a polcok közül és mögül, Rékát egy nagyon vidám és mosolygós eladó társaságában találtam, aki 3-4 féle tejszínhabot is ajánlott neki. Láttam a hölgyön, hogy el van ragadtatva az én csicsergő 8,5 évesemtől. Kérdeztem tőle, mármint Rékától, hogy ugye nem ennyit lökött a néninek, hogy "Hé, hol van a tejszínhab???", hanem ennél egy hangyányit igényesebb és udvariasabb volt. Azt felelte, hogy igen, de részleteket nem közölt, úgyhogy lemodelleztem neki, mi számít udvariasnak, ne az legyen, hogy majd német órán hamarabb megtanulja BITTÉstül mindenestül, mint magyarul.....

És még egy záró gondolat. Ma rácsodálkoztam a gardróbszekrény egyik polcán virító nyári ruhatáram egy részére. Most, augusztus közepén ideje volt a trikókat és rövid nadrágokat elővenni. Remek! Hm, hát mondja az uram, folyton azt mondja, hogy nekem túl sok ruhám van, lehet ebben valami? Nem, semmiképp! 

Ui: Természetesen Madách volt a fókás-eszkimós, csak kíváncsi vagyok végig olvassátok e a bejegyzést. Haha, milyen perverz vagyok, nem?

Egy halom gúnya és 50 EUR nyomában

Vasárnap reggel arra pattant ki a szemem, hogy hetek hónapok óta nem találjuk a logopédia füzetét Zalánnak, ami egyszerre hajmeresztő és érthetetlen, úgyhogy ideje ennek véget vetni záros határidőn belül. Azaz még a hétvégén! Megnyugodván valamelyest, majdnem elszundítottam (hiszem még csak 7 óra volt), majd eszembe jutott, hogy a tájékoztató szülői értekezleten az oviban kaptunk egy nyomtatványt, na az is eltűnt a festés nagy buzgalmában. Itt végem volt, mint a botnak, illete inkább a pihentető alvásnak, úgyhogy mérgemben elhatároztam, hogy addig keresem a nyavalyás füzetet és a nyomtatványt, amíg meg nem lesz. Közben mindenféle B és C terveket faragtam, hogy milyen módszerrel fogok esetleg másolatokat kérni a papírosból, ha soha meg nem találom. Besunnyogok a jövő héten, megkeresem az igazgatónőt és elvinnyogom, hogy izé, festés alkalmával a férjuram bizonyára összekeverte a parkettára fektetett reklámújságokat és a fontos kitöltendőeket, csakis az ő hibája lehetett, khm...Áh, ezt nem tartottam annyira fair-nek, szóval beértem annyival, hogy kérek újat, mert a másikat nem leljük, nem, az Istennek sem. Ez is vér ciki, mert miféle kuplerájt és putrit vetít mindez a fejem fölé, miközben próbálom exkuzálni magam, de kit érdekel? 

Egyszer csak meglett. A nyomtatvány a logopédia füzetbe volt beillesztve, az meg egy dobozba, aminek témáját konkrétan nem tudnám megnevezni. Az a doboz, ami mutatós és csinos, amibe bele szoktam söpörni az asztalon vagy komódon felhamozott ezer mütyűrt, ha vendég várható vagy nagyon elegem lesz a gyerekek csentrebentréiből. Félig elfelejtett és szétesett-összrakott legók is szoktam parkolni, amíg ÉN össze nem rakom őket, mert úgy sajnálom, hogy a drága pénzből vett legó csak úgy cél nélkül dekkol egy dobozban.....amikor játszani is lehetne vele.  

Meglett hát minden és elárulom, ilyennek is lehet úgy örülni. Mi minden nem teszi az embert boldoggá? 

Ám az élet nem áll meg. Mert nálunk állandóan valami hiányzik, valamit keresünk, valami eltűnt. Ma éppen azt az 50 EUR-t fogom megkeresni, ami a görög nyaralásból maradt tavaly. Egész sokáig a vitriben virított, mintha büszkék lennénk rá és a díszhelyet érdemelne a lakás oltárán (jut eszembe, Réka bizonyítványa sem került a vitrinbe, pedig ráfoghatom, hogy büszke vagyok rá. Főleg, ha esetleg eljön az idő, hogy már nem lesz ilyen maximálisan és fokozhatatlanul kitűnő. Na nem mintha ez bármit is jelentene. Ismerek tök sok embert, aki a soha nem volt kitűnő, most felnőttként mégis boldog és sikeres. Mindegy, mellékszál. ) aztán amikor ugye festettünk (úgy tűnik, nekünk nem kéne, mert akkor költözik ide a Bermuda háromszög) és kisuvickoltam mindent a vitrinben, na onnastól fogva nem tudom, hová bújt. 

De hogy még jobbat említsek, néhány hete, még Gyula után (2 éjszakát mininyaraltunk ott)  egy táskányi ruhát vittünk haza anyuhoz, hogy majd unokatesóm jól elviszi onnan. Világosan emlékszem, hogy a lépcsőfordulóban hagytam, a pihenőn Tibi sporttáskáját, amivel edzeni szokott járni. Elröppent jobbra és balra néhány hét és szól Tibi, hogy ugyan kerítsem már elő neki a tatyóját. Baktatok fel jámborul az emeletre, szinte nyúlok a táskáért és annak nem volt ott, csak a hűlt helye. Gondoltam, semmi gond, biztosan egykori lányszobámba felcipelte anyu vagy én, csak már olyan sík hülye vagyok, hogy nem emlékszem rá. Ám nem találtam a táskát ott sem, sőt itthon sem, sem sehol. Sehol! Tiszta X Akták. Anyu szerint tesómék egyszerűen magukkal vitték a táskát. Persze. Egy idegen sporttáskát, tele kinőtt gyerekruhákkal. Vagy üresen, ha én kicibáltam belőle a rucikat, az még jobb. Belepakolok már ebbe a gazdátlan táskába és magammal viszem. Tesóm tagad, úgyhogy ezzel a verzióval sem foglalkozom. Az meg egy külön csavar, hogy tegnap nem találtam az unokatesómnak szánt 80-92-es kollekciója Zalánnak....Remélem, meg lesz.

De hogy hol van az az 50 EUR?? 

UI: A lóvé megvan, a vitrinben figyelt, csak nem ott, ahol eddig. Ide pipa. 

Villámlátogatósdi

Mondanám, hogy tegnap már tartottam némi terepszemlét Erdélyben és tulajdonképpen igaz is. Mert végül is ott jártunk, csak éppen nem Kolozsvár környékén, hanem egy kicsit fentebb Nagybányán túl egy kis faluban. Persze nem wellness volt, hanem tárgyalni mentünk. Hajnali fél hatkor indultunk, vagyis 4.45-kor kidobott az ágy (bár én ragaszkodtam volna hozzá, de nem volt kegyelem). Ez brutálisnak tűnt, főleg úgy, hogy így nem láthattam Szilágyi Áron olimpia aranyérmes csörtéit. Ott tértünk nyugovóra, hogy négy között van....Az sem valami korán dőlt el, volt pár izzasztó pillanat, amíg odáig is eljutott. Szóval 4:45-kor kicsoszogtam a nappaliba. Volt abban valami egészen különös, hogy teljesen olyan volt, mintha egyáltalán nem aludtam volna, mert ugyanúgy ment az olimpiai közvetítés, mint amikor kinyomtuk a tévét. A szomszéd, akinek az ablakára a konyha ablakból látni rá, szintén tévézett, azt nem tudtam volna megállapítani, hogy MÁR vagy MÉG, mert Tibi szerint ott a készülék sosem pihen. 

Készítettem néhány téliszalámis-uborkás szendvicset (utazásra mindig ezt szoktam, mert nem illatozik, mint a paprikás szalámi és nem romlik meg esetleg egy 12 órás úton, mint a sonka) a pékségből előző nap vett meleg kenyérkéből, csomagoltam csokis almaszirmokat és ásványvizet. Magamra húztam a kikészített ruhát és nem tudtam eldönteni, hogy kenjek magamra némi vakolatot vagy nem. Végül tekintettel, hogy talán 4-5 órát aludtam és mégiscsak tárgyalni megyünk, előkotortam az alapozóm és egyéb segédeszközöket. A tubusból galád módon lövelt ki a bőrszínű trutyi...egy pillanatra megmerevedtem, hogy öltözhetek át, de szerencsére a blúzom érintetlem maradt. Később, valamelyik benzinkutas megállónknál a kegyetlen napfény rávilágított, hogy tévedtem, úgyhogy tekertem a nyakamba egy kendőt. Szerencsére a nagy lehülésben ez teljesen józan és indokolt lépésnek tűnt. 

Volt egy enyhe hányingerem, ami nagyon korai kelésnél és minimál alvásnál nálam menetrendszerű, úgyhogy ettem egy vajas kilfit uborkával. A rostos narancslének nem tekertem ki a nyakát, nehogy rám jöjjön a hasmars valahol az úton, az lett volna a roppant kellemetlen. 

Amikor minden motyóm összeszedtem, pont hívott a főnököm, hogy megérkezett. A szempillaspirálom és a szemfestékem a táskám oldalzsebébe dugtam, hogy majd egyszer, valamikor kipingálom a szemem is, hogy szép legyek, persze erre egyáltalán nem került sor, el is felejtettem teljesen. Gondoltam, ha esetleg lesz alkalmam aludni az autóban (hahaha) akkor nem lenne valami nagy öröm, ha szétkenném az egészet, mint egy kómás panda maci.

Nagyjából háromegyed 6-ra elhagytuk a várost. Nyolc órára értünk a határhoz és ott rögtön buktunk is egy órát, vagyis Nagyvárad után egy benzinkútnál - pont amikor blézeremet is magamra csavartam, olyan hűvös volt - állítottam az órámon. Egyébként a határnál nem történt semmi izgalmas, pont a kutya sem akart átkelni. A magyar oldalon belekukkantottak a csomagtartóba, amin egy kicsit meglepődtem, lehet, hogy migránst kerestek. Tök üres volt a csomagtartó, jelzem. Odaát a román határőrök nagyon buzgók lehettek, szerintem nem régen állhattak szolgálatba, mert volt ott minden. Forgalmi ellenőrzése, szonda (ami nem működött, úgyhogy szegény főnök fújhatta, azt hittem, ott dekkolunk estig, míg lesz eredmény) , matrica vételre felkérés....

Na matrica. Amerre mi jártunk, nem volt autópálya. Szóval a kb. 350 km-t 5,5 óra alatt tettük meg. Ennek ellenére Románia teljes úthálózatára van útdíj. Azt nem tudom, mennyi, biztosan nem katasztrófa. A főnök, legyen a neve A., egy kis boxban fizette ki, amit kellett. Hogy nyílegyenesen nem tudtunk eljutni autópályán Nagybányára, nekem nem volt fura, hiszen Szolnok az egyetlen hely, amely már évtizedek óta ordít autópálya után és még mindig nincs és nem is lesz, max. gyorsforgalmi. Mire Réka és Zalán megöregszik, talán. 

A Nagykároly-Szatmárnémeti-Nagybánya vonalon robotunk, néhány útépítéstől eltekintve fennakadás nélkül. Végül helyi idő szerint 1 órára értünk a kis faluba, ahová igyekeztünk. Ott simán eltévedtünk, sem cégtábla, sem semmi az ég világon. Átkutattuk a bokrokat helységnévtablától helységnévtábláig, de semmi jele nem volt sem a cégnek, sem a kontaknak. Bár azt nem is vártam, hogy csak úgy ácsorogjon az út szélén. Felhívtam, majd némi segítséggel elzötykölődtünk egy régi mgtsz telephez hasonló helyre. Másfél órát tartott az egész, aztán becsüccsentünk az autóba és elindultunk visszafelé. A GPS kiírta, hogy a pontos idő fél 3 és mi nem később mint este negyed 9-re otthon leszünk. Tényleg így volt. Negyed kilenckor nyitottam ki a lakás ajtaját, elvánszorogtam a hűtőig valami hideg italért és lerogytam a kanapéra. 

Azért ahogy kanyarogtunk fel a hegyek között Nagybánya után (is), az nagyon szép volt. Egy pici pillantást már kaptam azokból a csodálatos hegyekből. MÉg ha minden hajszálra úgy is nézett ki, mintha szeptember vége, október volna. Eső, hűvös idő, mintha köd is ült volna a falvakon...Pár óra múlva kitisztult az ég vagy legalábbis a köd szétoszlott és helyenként még többet mutatott magából a táj. Ízelítőnek nem volt rossz, de az igazi majd jövő héten. Remélem, szép tiszta idő lesz.

Hol is van Torockó?

- Mikor is utaztok? 

- Jövő héten.

- És hová?

- Torockó és környéke.

- Micsoda? Hová?

- Torockó.

- Aha....

- ....

- Na és hogy jött az ötlet? Hogy Romániába utazzatok.

- Hátö...hogyhogy... - nem értem a kérdést tényleg, baromira meglep vele.

- Úgy értem,  mit fogtok ott csinálni???

- Hogy mit fogunk ott csinálni? - pislogok.

- Igen. - itt észbe kapok, hogy beszélgetőtársamat komolyan érdekli a válasz, úgyhogy összekaparom az állam valahonnan az ölemből. 

- .....Ott van rögtön Torockó, a Székelykő, Kolozsvár, Tordai hasadék, Tordai sóbánya....illetve minden, ami az utunkba esik. Nagyvárad, Kalotaszeg.... - elfogynak a szavaim, látom, hogy nincs értelme.

- Értem....Mi Horvátországban nyaraltunk.

Látom a szemén (kedves ismerősömé), hogy nem érti. Elnevetem magam, kicsit keserűen, szomorúan, bosszankodva.  Ismerősöm ezt sem tudja mire vélni, de már nem teszi szóvá, szerencsére, mert nem is tudnám elmagyarázni. 

                                                             Torokcó

Kedd este

Réka a héten megint táborban van, a Napsugár Gyerekházban. (Írtam már erről szerintem.) Ezúttal vegyes technikás a hét, vagyis mindenféle szép dolgokat művelnek válogatás nélkül. Tegnap pl. ajtótámaszt, ami végülis egy homokzsák (apróbb fajta) amiből egy szépséges selyem rózsa figyel ki. A nappaliban kapott helyet, igazán mutatós. Legalább nem hiába fizettük ki a "tandíjat". 

Ma pedig meglepett egy nagyon klassz karkötővel, ezt tényleg hordani fogom, mert csúcsszuper. Varrtak még egy hangulat virágot, amin egy elmozdítható katicácska jelzi, hogy a tulajdonoson (Rékán) ippen milyen gatya  van. Szomorú, vidám, fáradt...ilyesmi. 

Estefelé beugrott "anyatársam" a fiús ruha csoportból és elvitt néhány felsőt és nadrágot, hát ennyivel is kevesebb. Jóval vérmesebb reményeim voltak, de kiderült, hogy a szóban forgó kisfiú pont Zalán ellentéte, kissé duci (mondjuk a magassága is ott van), úgyhogy legtöbb nadrág nem jöhetett szóba. Se thermo pulcsi, farmer vagy kord gatyó. Szerintem jó dolga lesz a későbbiekben is unokatesóm kisfiának, megkapja az összes cuccot ingyé...Kár, hogy lánya nincs....

Vacsorára hamburgert sütöttem (nem saját húspogácsa - még -, hanem Lidl-is, szerintem teljesen jó). A gyerekek úgy nyilatkoztak, hogy Meki szag van a lakásban s maga a hambi is nagyon ízletes, úgyhogy megdicsértek. Illetve hozzátették, hogy azonban a sültkrumplim, na az nem olyan, mint a Mekiben. Szóval van mit fejlődnöm. Réka két hambit is betolt, ami rekord, hozzá tejet kért és nem sült krumplit, ügyes lány. Fel merült bennem, hogy miért is járunk Mekibe?! Na nem mintha sűrűn költenénk ott a pénzt, arra, nem is emlékszem, mikor vacsoráztunk ott...

A kertben ácsorgó szilvafa is termőre fordult, úgyhogy összedobtunk Rékával egy kis szilvás pitét. Igazából szilvásgombócot szerettem volna, de egyszerűen nem tudtam összekaparni annyi erőt így munka után. Meg aztán eszembe jutott, hogy legutóbb férfi ökölnyi gombócokat gyúrtam és Tibi azzal poénkodott, hogy járt e már nálam a magyar honvédelem, hogy elkérjék a receptet és támadó fegyverként szabadalmaztassák az én gombócaimat...Ha...ha...ha....Úgyhogy nincs gombóc, pite van. Megyek is lassan, megkóstolom.

És hát mint mondjak, Olimpia van. Annyira nagyon imádom ezt az időszakot, ezt a rövidke két hetecskét, amikor minden nap van miért-kiért szurkolni. Fantasztikus. Nekem a legelső olimpiám, amikor már "eszméletemnél voltam", az a szöuli volt, még rémlik, mennyire drukkoltam a nálam nem sokkal idősebb Egerszeginek. Akkor voltam 13. Előtte 4 évvel kihagytuk az olimpiát, politikai okokból, a moszkvai nyolcvanas olimpia idején pedig csak öt éves voltam, úgyhogy az nekem totál homály....

Általában éjszaka rápislantok a telefonomra, hogy mi újság pl. az úszó döntőkkel, hajnali négy-öt felé, izgalomba jövök, majd valahogy visszaalszom hatig-fél hétig. Napközben, fél szemmel figyelgetem, mi a helyzet a selejtezőkkel, itthon, hazaérve első dolgom benyomni a tévét, hogy képbe hozzam hol tart a banda. Hajrá, hajrá, magyarok!!!