2014. április 5., szombat

Fogadóórán



Igazából egészen máshol kellene lennem most éppen. A hűtő polcai sikálásért sikítanak, ahogy a vécécsésze is, (persze nem egyszerre és ugyanazzal a cuccal esnék nekik). Vasalni valóm is van pár raklapnyi sajnos. Most, hogy belegondolok, mosni is ildomos lenne egy-két adaggal, valamint elpakolni jó mélyre a téli ruhákat, ágynemű csere sem ártana. Viszont elhatároztam, hogy mindezek helyett én most fellázadok a kötelesség tudatom ellen. Robotol a fene. Másból sem állok, mint a munkából és a házimunkából. Úgyhogy amíg a gyerekek "csendespihenőjüket" költik (nálunk ez az ebéd utáni moccannisemtudokdenemmisakarok feeling) és írok pár bekezdést. 

Csütörtökön kivettem 3 óra szabit (jó sok, nem? Viszont nagyon jól esett!!), hogy bemasírozzak Zalán óvó nénijeihez fogadó órára kettő órára. Kicsit tolódott az előző apukával a csevej, így várnom kellett, de legalább megszeretgethettem az emeleten Rékát. Az ő bandájuk éppen lefelé tartott az udvarra játszani.

Igazából sok lényeget nem tudok kiemelni a fogadó óráról. Volt némi "okos, értelmes kisfiú, értékes tagja a csoportnak " maszlag, amit szerintem minden anyukának/apukának ledarálnak. Majd kielemezték, hogy sokat javult a szocializációban a gyerök, játszik a többiekkel, részt vesz a közös munkában, imád mozogni, tornázni, a gyerekek elfogadják. Egyetlen probléma van csupán, nem áll szóba egyik óvónénivel sem. Erről volt szó érintőlegesen az "ajtós" kommunikácikóban (ez az, amikor a csoportszoba ajtajában elhangzik pár mondat), bár én nem gondoltam, hogy egyáltalán nem beszél velük. 

Hova tovább, magától nem is szól hozzájuk, ha kérdezik, akkor sem felel. Kérdezték TŐLEM, hogy ennek mi lehet az oka? Mivel éppen paprikásabb kedvemben csöppentem az oviba, azt feleltem, hogy hát ők a szakemberek, ezt lehet, hogy nekik kellene tudni vagy idővel rájönni. Egyrészt. Másrészt nekem az ovi olyan, mint egy fekete doboz. Tudom, mi megy be és mi jön ki, de hogy napközben mit kavarnak, foggalmam sincs. Erre helyesbítettek, hogy mitől gátlásos, félénk a gyerek? Lehet, hogy azért, mert mi, szülők is ilyen gyerekek voltunk? Sőt, nem törjük rá/borítjuk rá az asztalt senkire. Illetve megemlítettem, hogy amennyiben azt szeretnék, hogy nyisson feléjük az én Zalán fiam, lehet, hogy nem kellene akár finoman is, de "zsarolni". Nem kapsz fogkrémet, csak ha kéred, nem motorozhatsz, mert nem beszélsz hozzánk. Ez utóbbit kategórikusan tagadták, Csilla is, pedig róla mesélte ezt Zalán itthon. Lehet, hogy álmodta, kiszínezte a történetet, de én nem hiszem. Mindegy, nem gondoltam tovább a történetet. 

Lehet, hogy rosszul teszem, de én nem sokat foglalkozom ezzel a nembeszélekazóvónénivel történettel. Talán egykori fulltájmanyu üzemmódomban rágódnék a témán még pár hétig, most azonban lezártam annyival, hogy csütörtökön megkérdezem erről az ovi pszichológust, mit javasol, hogyan tudnék Zalánnak segíteni. Nekem nagyon sok ötletem nincs. Legalábbis egyelőre. Inkább időt adnék neki még, hogy beszokjon az oviba. Később majd járhat ide, járhat oda, szokja a felnőtteket, a társaságot, egyelőre meg szokja az óvó nőket. 

Egyéb gondom egyébként nincs velük, mármint az óvó nőkkel. Nekem be-be szólogatnak, finoman, két értelműen, mint Bridget Jones-nak egyik "barátnője", dehát a jó óvó néni sem tökéletes ember, ugyebár. Ami még piszkálja a csőröm, a gyakori kacsalábas szandi Zalán lábán. Eddig kétszer szóltam, fogok harmadjára is hamarosan. Nem kérem, hogy cibálja le a szandit a lábáról, Isten ments! De megkérheti szépen a Zalán gyereket, hogy ugyan vegye mán le, cserélje át! A kacsalábas szandi nekem egyenes asszociáció oda, hogy nem figyelnek a gyerekekre ELÉGGÉ. 

Ahogy baktattam hazafelé, olyan érzésem volt, mintha nem is jártam volna fogadóórán. Sok értelme nem volt. Viszont legalább 3 óra szabim támadt az ovira hivatkozván....Kedvem lett volna fagyizni vagy itthon aludni egy jót, viszont úszós nap volt, hát ovi után az uszodát vettük célba. 

Réka gyalázatosan úszott a mély vízben gyorson, én kivágtam volna a vízből Gyuri helyében. Pont, mint egy kutya. Feje kinn, a keze-lába hol itt, hol ott. Szabódott is Gyurinak, tudta, hogy nem fog pirospontot kapni a produkciójára. Én is pipa lettem rá egy percre, aztán a tanmedencében később produkált egy nagyon szép gyorsot, úgyhogy elszállt a mérgem. Háton is minden tök jó, csak rá kell szólni, hogy nyomja erőteljesebben azt a lábtempót, szépen szeli egyébként a habokat. Pillangó most nem került sorra, viszont rendezett nekik Gyuri egy mini úszó csapatversenyt, az nagyon bejött a fiúknak, lányoknak, teljesen lázba jöttek. Ahogy a mellettem ülő anyuka ordítva, extázisban biztatta a leánykáját, arra gondoltam merengve, te jó Isten, micsoda idióta szülők vannak.......remélem, versenyúszó nem lesz a lányom, mert ott fogok szívinfarktust kapni valamelyik versenyén. Akár már a megyein is. :) 

Közben ma Törpsuliban is jártunk, majd igyekszem erről is írni holnap, igyekszem addig is nem elfelejteni a benyomásaimat a leendő tantónénikről. 


2014. április 1., kedd

Ufók fogságában


Avagy egy történet a tegnap napról

Ma reggel valami nagyon furcsa dolog esett meg velünk. Ha hinnék a 0. típusú találkozásokban és a paranormális ebben-abban, le lennék nyűgözve. Így csak fejcsóválva mulatok azok (kínomban), hogy mekkora idióták tudunk lenni olykor.

Reggel korán, amikor odakünn, túl az erkély üvegablakán már világos volt és csicseregtek a gondtalan madarak, hirtelen  felütöttem a tabimat (tablet) és egyben rögtön fel is hördültem.
- TIBIII....ELALUDTUNK! - merthogy mindjárt hét órát mutatott az óra. Tibi relatíve új (okos)telefonja viszont megnyugtatóan megmondta a tutit, még csak háromnegyed hat. Szóval szunyókáljunk csak, amíg lehet. De nem ment, miután Zalán folyton valamelyikőnk fején akart mindenáron összegömbölyödni. Szóval kényelmesen felkeltem, hajat mostam, pakolásztam, majd ébresztettem a gyerekeket olyan háromnegyed 7 körül. A szokásos reggeli stressz ma sem maradt el, de viszonylag korán, fél 8 után már oviban toporgott mindkét gyermek. 

Az oviban minden a szokásos hétfő reggeli mederben folyt, óvónéni vidáman köszöntötte a családunk, Réka fürgén vetkőzött-öltözött. Az feltűnt, hogy Annát tök korán oviba vitte az anyukája (akit irigyelek, mert 6 órában dolgozik és még ezt is sokallja), de gondoltam, talán már az iskolához szoktatja a leányzót, ahová kicsit késő lesz beesni 9-re. 

Zalán óvónénije szintén szeretettel fogadta a fiacskánkat, igaz, megjegyezte, már azt hitte nem is megy oviba a kispasi, ilyen későn nem szoktunk oviba menni. Majd J. unokatesó jött szembe futólag, hogy mivammá', megjött a délutános műszak?? Mivel a válaszunkra senkinek sem volt érdemben ideje vagy érdeklődése, csak annyit makogtam a bajszom alatt, hogy dehátmimindigilyenkorszoktunkérkezni.....Gondolatban már tovább mentem szemforgatva, hogy bakker, milyen ovi ez, ahol mindenki idióta és fogalmuk sincs a pontos időről. Elvégre órát állítottunk vasárnapra virradóra, vagymi! Ámbátor sehogyan sem állt össze a fejemben, hogy ha mi állítottunk órát, hogy érkezhettünk mégis késve??? Idén két órát ugrottunk előre?j

Kiérve a buszmegállóba találkoztam az intelligens utastájékoztató táblával, mely nyomban elárulta, hogy egy órán belül itt nem lesz busz, egy szál sem a cégem felé. Na igen, mert háromnegyed 9-et mutatott az ártatlan, biztosan elállítódott. És különben is biztosan rossz az egész, mert a másik két járat esetében, amit még kijelezni tud, no ott is totál homályban volt a napelemes szerkezet. 

Vártam, várakoztam. Egészen 8 óráig, amikor már két perces késésnél járt a buszom. Ez már több volt, mint hallatlan és gyanús. Felhívtam Tibit mindkét számán, de pár percig nem sikerült elérnem őt. Gondolkodtam, hogy megállítok egy járókelőt, hogy ugyan árulja már el nekem, hogy hány óra van?? Szemem legeltettem a szemközti iskolán, ahol általában a nyitott kapu körül lézengenek a túlérett kamasz csoportok, míg most sehol senki, hullaszag és zárt kapu bámult rám. Sátáni gyanúm támadt. A nagy névnapi bulizásban nem állítottuk át az órákat? Pontosabban, feltételeztük a telefonjainkról, melyek mindig maguktól ugornak az időben előre vagy hátra (spring forward, fall back), hogy megbízhatóak, rájuk bízhatjuk magunkat. De nem!

Tibi unottan gördült be elém az ovihoz. Azt reméltem, hogy mire behuppanok mellé, összeszedi magát és hálanekedinternet kideríti a pontos időt. Én ott álltam egy lemerült céges és egy fél 9-et mutató saját telefonnal, árván,  mint aki most pottyant a Föld nevű bolygóra. Ám Tibi is eléggé el volt varázsolva, halovány lila foggggalma nem volt, mennyi az idő, bár éppen híreket mondtak. Bizonygatta, hogy valószínűleg menetrend változásnak lettem áldozata, hiszen ha óraállítás, akkor új menetrend, nemigaz? Mondja az, aki vagy 10 éve nem tette a fenekét helyi vagy helyközi buszjáratra....

Nem akartam elhinni, hogy már negyed 10 felé járt volna az idő? A kocsija órája fél kilencet villogott, Tibi szentül állította, hogy maga állította előre az órát még szombat délután. Vagy izé....rosszul emlékezne? Ahogy gurultunk a munkahelyem felé, egyre inkább összeálltak a képek, mint apró kis mozaik darabkák. Hogy miért ébredtek a gyerekek maguktól, bár soha nem szoktak. Miért gondolta az óvónéni, hogy késésben vagyunk, miért nem jött a busz. Megmagyarázhatatlan tényezők akadtak, pl. hogy tévét néztük reggel, mégsem gyanakodtunk....és egyáltalán. Hogy lehet egy óraállítást nem észrevenni??? Nem könnyű, de mint levezettem, nem lehetetlen. Boldog bolondok napját nekünk! :))

Hát ez történt tegnap.  

Ma meg...fáradt vagyok. Ez jut eszembe legelőször. Utána meg az, hogy Zalán elmesélt nekem egy történetet. Az udvaron játszva szeretett volna motorozni. Akadt is szabad motor egy ponton, ám óvó néni nem engedte, hogy ráüljön, valahogy elfordította a fejét, ez nem tudom, pontosan hogyan nézett ki....és azt mondta neki, hogy aki nem áll szóba az óvó nénivel, az nem motorozhat. Mire Zalán sírva fakadt. Érdekes pedagógia ez számomra, mert az ilyesmitől bizonyára megered a kisfiam nyelve, ugrásszerűen nő a bizodalma az óvónőkben, csak éppen én nem tudhatom - szakértelem híján - hogy hogyan....Nem baj, csütörtökön fogadó óra, majd megérdeklődöm, hogy is van ez?  

2014. március 30., vasárnap

NagyonZalán


Lefektettem a gyerekeket, Réka az én helyemen, Zalán az ágyába felállított SÁTORBAN készül szunyókálni, Tibi Forma1-et néz és rájöttem, hogy marhára ráérek. Ugyan mosogathatnék és akár egy adag mosás is beleférne még mai estébe, viszont a poharak összeesküdtek ellenem ISMÉT, délután piszokul elvágtam a kezem. Ebből kifolyólag csak a kanapén terpeszkedem a félidősterhesMÉRETŰ hasammal és fotókat nézegetek. Azokat, amelyeket ma készített Tibi, amíg én az ünnepi ebéden szorgoskodtam a konyhában. Jól elkapta a pillanatok sorát Tiborom, sok olyan kép született, amelyek nagyonZalánosak. 





Ez a kedvencem. Ezt látom, akárhányszor gyöngyözőn kacag a képembe. Imádoooom! 










Péntek-szombat-vasárnap





Pénteken elég hajtós napom volt munkailag. Össze kellett állítani a jövő heti szállításokat többek között és olyan soha nincs, még véletlenül sem, hogy az utolsó pillanatban ne lenne módosítás. Vadi új rendelés vagy kiegészítések sora. Ugye ez még belefér, ugye nem kérem túl későn? Neeem.....dehogy....ezért vagyok. :)

Az egyik, ami miatt szeretem ezt a munkahelyet, az a banda. Egyszer leszögezte egyik barátnőm, hogy őt nem érdekli, milyen sokat keres, az sem hogy milyen marha jó a munka, ha a kollégákkal, főnökkel meggyűlik a baja. Akkor megette a fene az egészet. Ebben van valami, mert ez a cég is több sebből vérzik, mégsem tervezem, hogy mostanában felmondok. A csajok ugyanis nagyon jófejek. Korombeliek, családanyák, kedvesek, nyitottak, segítőkészek, fergeteges humorral felszereltek....Remélem, a szimpátia marad az elkövetkezendő években, esetleg barátsággá fejlődik...Habár valahogy úgy alakult, hogy egyetem óta nem kötöttem új barátságot, csak sok-sok-sok ismeretséget....

Délelőtt (péntek) hívott Tibi, hogy elhozta Rékát I. nénitől a nevtanból és izé.....nincs kedve visszamenni az oviba. Persze nem erőltettem, Tibit úgyis rendre kenyérre keni Réka. Más híre is volt az uramnak, befejeződött a tehetség gondozás 10 hetes (meg egy darab) modulja, ellenben jövő héttől indul egy új, immáron csoportos. Ha úgy gondolom, van kedvünk hozzá, hívjam fel I. nénit. Némi vargabetű után  (tárcsáztam a nevtant, de kapcsolni nem tudnák I.-t, a számát sem adhatják ki, úgyhogy hagytam neki üzenetet) beszéltem vele. Elmondta, hogy 5 fős csoportos iskola előkészítő nemtommi indul jövő héttől a tanév végéig , melyre szeretettel várják Rékát is. 

Két részből fog állni a másfél órás foglalkozás, egy kreatív első részből (rajzolás, ragasztás, hajtogatás, ollóval dolgozás) és egy iskola előkészítős másodikból (valami vonalvezetés féle), de foglalkoznak majd például cipőfűzéssel és mindenféle olyan dologgal, ami majd hasznukra válik a suliban. Ahogy hallgattam I.-t, szomorkásan arra gondoltam, milyen kár, hogy mindezt az ovi falai között nem lehet megoldani. Legalábbis Réka csoportjában. Réka most nagyon lelkes, alig várja a pénteket, hogy csatlakozzon az ötös csoporthoz. Egyetlen dolgot kell vinni magával, egy klassz ollót, nem túl nagyot, nem túl kicsit, pont hatéveseknek valót. 

A héten kimaradt az úszás, el voltunk foglalva a kutyám műtétével és Rékának sem volt kedve. Az egy hetes "elvonásnak" megvannak a maga megmosolyogtató tünetei, Réka tegnap este nagyot dobbantott a lábával és leszögezte: jövő héten mindenképpen úszni akar, most az sem érdekli, ha én nem tudom elvinni. Mennyi vonyítást hallgattam pedig az elmúlt hetekben, hogy ha én nem vagyok jelen az úszás órán, akkor kalap szamócát sem ér az egész. Aztán egy hét szünet és lám változott a helyzet. Jó ez így, olyan klassz, hogy ennyire szeret úszni. 

Nagyjából ennyit a hét eseményeiről. Jövő héten lesz csütörtökön a fogadóóra Zalán óvónénijeivel, pénteken nincs ovi csak az óvó néniknek, illetve Réka kezdi a csoportos iskola előkészítőt. Szombaton pedig Törpsuli, ezúttal remélem Tibi is el fog látogatni velünk a suliba, mert az a négy tantónéni tartja a foglalkozásokat, aki szeptembertől elsősöket kap. 

Ám ma még vasárnap nap, Zalán napja, szóval Isten éltesse sokáig a névnaposomat!






2014. március 27., csütörtök

Egyszer elkezdtem...

....úgyhogy most folytatom.


Igazából nekem soha nem volt "munkanélküli" tudatom. Nem éreztem magam sem feleslegesnek, sem naplopónak, sem számkivetettnek. Egy darabig. Ahogy Zalán betöltötte a három évet, kétféle elképzelésünk volt a jövőről. 2013 még itthon talál, 2014 is itthon talál. Ez utóbbiban szerettem volna hinni, ma már belátom, hogy inkább csak illúzió volt. Még akkor is, ha a gyerekek szempontjából érhető és indokolt tervek voltak ezek. Egy napi 12-14 órát dolgozó apa mellett hogyan vállalhat munkát az anya is napi 8 órában és élhetnek e mellett normális családi életet? Ez sokáig talány volt számomra. Hittem, hiszem ma is, hogy minél tovább itthon lehettem volna a gyerekekkel, az annál inkább a gyerekek javára vált volna. Én nem ismerem, milyen egy klasszikus kétdolgozós családban felnőni, csak modellezni tudtam magamban a felállást.

Október végén célba vettem a helyi munkaügyi központot, ahol addig soha életemben nem jártam. Időszerűvé vált az álláskeresés, elfogyott alólam az idő, bármennyire is sokként hatott ez a szervezetemre. Nagyon berzenkedtem ellene, beszélni sem nagyon akartam róla. Olyannyira nem, hogy ezután még hosszú hetekig nem rendelkeztem azzal, ami minden álláskereső alapvető tartozéka, érvényes és napra kész önéletrajzzal. 

Minden egyes látogatás a munkaügyi központba megviselt lelkileg. Tényleg olyan volt, mintha valami alárendelt, alsóbbrendű kaszt tagja lettem volna. Nem tetszett, amilyen hangot olykor megütöttek az ügyintézők. A szaktudások hiányosságairól is hosszan tudnék elmerengeni.
"Ez a papír rosszul van kitöltve, hogyhogy így van kitöltve, nincs rajta pecsét, kérjen újat!"  - dörgött a hivatalnok.
"Szerintem rendben van, pecsét pedig nem is lehet nagyon rajta, felszámolás alatt áll a volt munkahelyem, kéremszépen." - pityogtam én. Erre eltűnt az ügyintéző a folyosón, majd jött vissza nagy boldogan, hogy neki van igazi, nem jó az x oldalon a k pontban a megadott összeg. Hurrá! Persze a felszámolós hölgy, akinek máig hálás vagyok, hibátlanul dolgozott. Velem, mondjuk, mire ez kiderült, párszor feltörölték a padlót. 

Az adatfelvételnél a helyettes hölgyike majdnem egy órán keresztül pötyögte az adataimat a gépbe. Amikor végzett, elégedetten összecsapta a kezét és sok szerencsét kívánt az álláskeresésemhez. Jóindulatúan megnyugtatott, hogy a meglévő paramétereimmel sem könnyű manapság az álláskeresés (mintha ezzel én nem lettem volna tisztában). Vihogott, hogy ő egy időben azt tervezte, CNC maróssá képezi át magát, azt bezzeg mindig keresni, amúgy meg lehetetlenséggel egyenlő elhelyezkedni. Gondoltam magamban, ennyi ésszel - bár én sem vagyok egy lángész - bizony nehéz is lehet....

Amikor elköszönt, mert hogy szerinte mindent elvégzett, amit szükséges volt, én illedelmesen megkérdeztem, hogy mi a helyzet a dolgok anyagi oldalával, konkrétan az álláskeresési járulékkal. Erre nagy kerek szemekkel rám meredt és őszinte döbbenettel így szólt: "Magának az jáááár??" - kissé zavartan kutakodott a tengernyi papírhalomban, amit az elmúlt 1 órában kinyomtatott, majd rájött, hogy valóban, rendelkezem x év munkaviszonnyal. Bámultam ki az ablakon, egyenesen a körforgalom lüktetésébe és azon tűnődtem, mikor siklott így félre az életem? Tegnap még fulltájm anyu voltam, ma meg munkanélkülivé süllyedtem?? Mire kitámolyogtam az iroda ajtaján, az ügyintéző spiné totál leszívta minden erőm. 

Az ezt követő néhány látogatásomra a központba rendre valamilyen hiánypótlás okán került sor. Valamit mindig kitaláltak és ha teszem azt postán próbáltam volna elintézni a dolgokat, pl. beküldeni a kitöltött nyomtatványt, rendre megkaptam. "Miért, nem ér rá bejönni?" Most erre mit lehet felelni? A munkanélküli nem mondhatja azt soha, hogy nem....

A központban általában mindig sokan vannak. Olykor szomorú tömegek. Kis butuska pályakezdők, lehajtott fejű, szégyenkező ötvenesek, kisebbségiek csapatostul....Kivéve a hétfőt, amikor hatig van ügyfél fogadás (habár megkértek, hogy 5 után lehetőleg ne "zaklassam" őket ügyes-bajos dolgaimmal. Egyszer fél 6-kor estünk be családostul. Egyrészt rám szóltak udvariasan, hogy a gyerekek maradjanak a folyosón (ezt persze nem hallottam meg), másrészt a "recepciós fiú" sápítozott, hogy mindenki "el van havazva"...ehhez képest az irodába lépve senki nem dolgozott....fél lábbal már otthon is voltak.

Később azért majdnem összebarátkoztam a születési hónap/nap szerint rám szabott ügyintézővel. Ha volt valami bánata, felhívott, behívott, akár soron kívül intézkedett, kedves volt és mosolygós...mégis úgy örültem, amikor januárban úgy somfordáltam be a központba, hogy minden valószínűség szerint lesz munkám. Hogy ez hogy volt, mint volt, elmesélem legközelebb. :)