Első és második napon

Karácsony első napját anyuéknál töltöttük, mint már jónéhány éve. Ott egyesült a család anyu mini műfenyője alatt. Amióta nem náluk töltjük a szentestét, nem vesz igazi fenyőt, sőt, műfenyőből sem halássza elő az emeletről csak a 80 centis változatot. Anyuék  és tesóm fészekaljostul már nagyon vártak minket. Mára már egészen szűkösen férünk el az eredetileg csak étkezőnek tervezett nappaliban 10-en....Mivel mindenki vitt kaját és persze anyu is készült, egészen hihetetlen mennyiségű étel gyűlt össze a konyha környékén (merthogy a konyhában és kamrában konkrétan nem fértek el a tálak) Nekem idén a halászlé volt a kedvencem tésztával és némi piri-piri szósszal, ami egészen megbolondította a cuccot. Volt még töltött káposzta (anyukám féle), ami idén is kivételesen jól sikerült és ettem még sógornő féle mákos gubát vanília öntettel, nyamnyam, és ami szembejött. Igazából nagy zabálást idén nem csaptam, de ha kínáltak, hát nem utasítottam el sok mindent.

Ami az ajándékokat illeti....kaptam tesóméktól szépséges vörösboros poharakat. Olyan óriási kelyhűeket. Ebből egyet rögtön eltörtem, ahogy itthon el szerettem volna mosni őket és a helyükre tenni. Anyaghiba bizonyára, mert csak simán törölgettem a poharat, amikor a szára finoman beleállt a jobb gyűrűsujjamba. Egyetlen előnye volt ennek, két napig nem tudtam mosogatni, a seb folyton vérzett és nehezen gyógyult.

Tiborom kapott többet között egy fotós könyvet (Kelby, negyedik kötet) és egy doboz borotválkozó készüléket. Mikor megdicsértem lelkesen, hogy milyen széééép (már amennyire egy borotva az lehet), szégyenlősen előhozta nekem a fürdőszoba polcról a tavalyi és a tavalyelőtt még bontatlan borotválkozó csomagot. Mindig mondom, hogy hetente egyszer marha kevés borotválkozni. Felajánlottam, hogy átvállalom az egyik szettet, de időt kért, hogy dönthessen. Lehet, mondanom kellett volna, hogy én a lábamat szőrteleníteném vele természetesen, nem az állam, de csak tudja magától is.....

Idén a karácsonyfa nem dőlt el, a tavalyi öt bukta után szinte hiányérzetem van. Szenteste előtt 1-2 nappal leértékelésen szert tettem egy égősorra (fára való), azonban a messzi Kínában úgy rácsavarozták az elemes dobozra a rácsavarnivalót, hogy sajnos elemet nem lehet bele tenni. Picit bosszús voltam, bár a fa így sem csúnya. Majd jövőre veszek normális fényeket a fára.

Karácsony másnapján természetesen összevesztünk Tibivel. Mivel már bő 5 napja kisebb megszakításokkal bár, de össze voltunk nőve, ez várható volt. Az úgy kezdődött, hogy tesóm lelkesen beszélt a futópadjukról, melyek 13,5 éves keresztlányom minden nap fut kilométereket és hogy minden milyen szupi. Ez szöget ütött a fejemben és másnap, itthon felvetettem, hogy nekem is kellene egy futópad....mire Tibi jött a szokásos mondókájával, hogy fussak egy kört a környéken! Vagy többet. Nem tudom, mikor futnék, amikor hétköznap 8-9 előtt soha nincs itthon. Erre rámutattam, hogy a mai korban nem biztonságos egy nőnek este, sötétedés után futni egyáltalán, mire lecsapta a magas labdát, hogy engem már úgy sem támad meg senki, pláne nem erőszakol meg. Na erre nagyon megsértődtem. Hozzá vágtam ezt azt, mire ő visszajuttatta hozzám rendre mindazt, ami el is találta....a gyerekek meg pislogtak, mint békák a kocsonyában. Szóval meg volt a karácsonyi idilli hangulat minálunk.....Valamivel később Tibi kandúr módra hozzám bújt és kibékültünk. Hurrá karácsony!

Karácsonyi sütijeim. Bejgli, hókifli, zserbó, lekváros virágok, mandula torta. A  középső kókuszos a kakukk tojás, azt anyukám süti minden karácsonykor. Diós bejgli és 4 szelet zserbó még van.

Szentestézős

Szóval Szenteste reggelén már régen állt a feldíszített karácsonyfa (ha kicsit úgy is, mintha minden pillanatban el akarna dőlni, pedig nem) a szokott helyén, 10 óra magasságában pedig az ablakban pihent a hat rúd bejgli, hogy Tibi lefotózza őket, amíg még hiánytalan állapotban villognak. 

Amíg a tévében ment a Muzsika hangja, az utolsó simításokat is elvégeztem/-tük a nappalin rendrakásilag. Illetve felmértem, hogy mire nincs és nem is lehet már idő így szenteste déltájban....ilyen volt a kazalnyi vasalt vagy éppen vasalásra váró ruha elrejtése szem elől (háló)....és még pár dolog, amire nem is akarok emlékezni. Addig a gyerekek elé szórtam egy zacskó szegfűszeget, hogy dekoráljanak vele narancsokat. Zalánnak ez nagyon bejött, szerintem legalább egy órán keresztül döfködte szegény, ártatlan gyümiket.

A nap a tervezett forgatókönyv szerint haladt, vagyis még be sem sötétedett, elkészült a csirke, a köretek, kirántottam egy-két adag halat, megterítettük az ünnepi asztalt a gyerekekkel. A karácsonyi abroszt nem találtam, de gyorsan lapoztam, mielőtt elfutott volna a pulykaméreg.....A nászajándékos ünnepi porcelánt idén sem vettem elő (Hollóházi, bezzeg tesómék a gyerekeik születése óta nyomatják a Zsolnayt MINDEN ünnepen és tudtommal hiánytalan a méregdrága készlet. Élni tudni kell, ugye....) mert Zalánban simán benne van, hogy egy könnyed kézmozdulattal a mélybe küldi a tányérját. Akkor pedig kénytelen lettem volna addig zokogni, amíg el is múlik karácsony. Viszont két kristály borospohár megcsillant az asztalon, a hozzá tartozó gyertyatartóval együtt. Igazán szép lett az asztal.

A vacsora bizonyára nem sikerült rosszul, Réka eltüntetett háááárom kisebb csirkecombot, Zalán is csipegetett és mi felnőttek is kétszer szedtünk mindenből....Miután ilyen ünnepire sikeredett az uzsonna, a gyerekek érdeklődve vették körül a karácsonyfát, szemüket le sem tudták venni az ajándékokról.  Ám a következő programpont ilyenkor mindig a FOTÓZÁS, a családi képek elkattintása a fa alatt. Ezt semmiképpen nem előzheti meg az ajándékbontás, mert akkor már reménytelen lenne bármire is kérni a gyerekeket. Amíg viszont minden ajesz a csomagolásában feszít, rikácsolás és fenyegetés nélkül lehet fotózni a bárány szelídségű gyerekekkel. 

A legjobban sikerült családi fotó

Ez a tavalyi, szerintem csak szebbek lettünk és fiatalabbak, valamint a gyerekek hatalmasat nőttek. :)

Ahogy befejeztük a kattintgatást (képet hozok még), a gyerekek udvariasan kérték az ajándékaikat, majd szépen lassan mindet kibontották. Réka csalódott volt, mert csak 4 (!) ajándékot kapott.....hát nem hitték el nekünk, hogy viszonylag szerény ajándék eső várható karácsonykor. Megvigasztalódott viszont, amikor eszébe jutott, hogy még 4 forrásból várható ajándék és örült annak, amit kapott. Mire én fellélegeztem, mert Tibi most is, mint mindig nem bírta ki és célzott rá, hogy egy Harry Potter féle Dudley leledzik Rékám lelkében valahol jó mélyen (aki hisztit vert ki a szülinapján, mert csak 36 ajándékot kapott és nem 37-et, mint tavaly...valahogy így volt) , ami persze csakis az én hibám. :)

Később, este, késő este megérkeztek M. mamáék is Tibi tesójával és a gyerekekkel, vagyis újabb néhány ajándék került kibontásra. Éjfélig tartott a sütizős, gyertyafény mellett játszós, közös karácsonyozás. 

Jaaa, az lemaradt, pedig igen lényeges, hogy Szenteste, dél körül Réka megjegyezte, hogy valami fáj a szájában, biztosan valami seb. Belekukucskáltam a szájába, ahogy víziló módra kitátotta....de semmilyen sebet nem leltem szerencsére. Viszont megakadt a szemem két félig előbukkant hátsó fogon, egy-egy örlőn alul. Azok lehettek a ludasak. Réka felháborodottan felcsattant, hogy dehogy is, rosszul látom, neki CSAKIS tej fogai vannak, hogy lenne már neki csont foga is???? Többet nem volt hajlandó "megnyílni" előttem, így nem tudhatom, hogy odafenn mi a helyzet, majd kiderül az is előbb vagy utóbb. 

Aranyvasárnap táján

Azt terveztem (valamikor novemberben), hogy majd a szállingózó hóesésben, családi édes négyesben, habos idillben válasszuk ki a fát, a MI FÁNKAT, A Karácsonyfát a közeli lerakatban....ehhez képest hóesésről álmodni sem mertünk, plusz 4 fok volt árnyékban. A kis családi beszerzés még ment volna, ha aranyvasárnap délutánján Tibi nem fogja a dzsekijét és megy el fáért. De elment. Majd hazajött egy fával gazdagabban. Csak így egyszerűen. Mikor Házisárkány módra meglengettem előtte a képzeletbeli sodrófámat, könnyedén a lépcsőház felé mutatott és közölte, hogy egy méretes ezüstfenyő áll ott, pont, ahogy szerettem volna. Csinos is, szép is....na jó, kicsit görbe, de a miénk! Gyanakodva kidugtam az orrom a lépcsőházba, mmmmmm, az a fenyőillat! Egyből megnyugodott háborgó lelkem és inkább becsuktam a szám. 

Rendhagyó módon, aranyvasárnap kitaláltuk, hogy hiányzik még 1-2 ajándék (egy M. mamának, egy nekem....) így 4 óra körül a város forgatagába vetettük magunkat. Ilyet még soha nem műveltünk, jók vagyunk abban, hogy időben raktárra tegyünk minden ajándékot. Valahogy kisebb volt az izgalom a Pláza levegőjében, mint vártam....sehol nem kellett megverekedni a kinézett portékáért. Nehezítő tényezőnek számított, hogy Zalán elaludt az autóban, így őkelmét Tibi cipelni kényszerült. Az első negyed órában esze ágában sem volt felébredni a kis büdösnek. Így azon izgultam, hogy mikor fogy el az amúgy végtelen türelme az én Tiboromnak és találja ki, hogy most aztán IRÁNY HAZAAAA, ajándékkal vagy anélkül. 

2 óra alatt végeztünk, ami szerintem jó eredmény. Mamának választottunk egy klassz ágyneműt, majd a sportboltban állomásoztunk egész sokáig. Leragadtam a sapkáknál. Felpróbáltam legalább 10-et, rendre körbenéztem, hogy fetreng e a röhögéstől bárki is mellettem, de nem....Mert nekem kb. 100 sapkából 1 áll jól és még akkor szerencsém is van...Éppen nem figyelt senki. Azonban az egyik egy barna darab nem is nézett ki olyan rettenetesen a fejemen. Annál maradtam. Úgy festek benne, mint egy buksi medve, viszont meleg és puha. Tibi közben 2 négyzetméternyi területen járkált fel és alá, mint egy ketrecbe zárt tigris, alig várta, hogy végezzünk. Fellélegzett, amikor végre megvehette nekem a sapkát, mint karácsonyi ajándékot. Olyan romantikus így karácsonyi ajándékot kapni, neeeem? :)

Ahogy hazaestünk, felvonszoltam a fát a lépcsőházból, mint ősember az elejtett vadat és megszabadítottam a hálójától, nehogy deformálódjon szegényke úgy megkötözve. Annyi szándékom volt mindössze, hogy fenyő illat lengje be a szobát, semmi több, ám Innestől fogva nem volt menekvés.  A gyerekek szinte rávetették magukat és nem nyughattak, míg egyetlen díszt is találtak a dobozokban. Végeredmény? Vasárnap este, két nappal szenteste előtt ki lett rittyentve ama fa. Zalánnak többször szóltam, hogy lehetőleg ne egyetlen ágra aggassa az összes arany színű gömböt....mindhiába, csak rám förmedt, hogy "Marad mind ott és kész!" Oké.....Hát legalább ezen már túl voltunk a szenteste programjaiból. Kicsit megnyújtottuk a karácsonyt, ami határozottan tetszett. 

Kacsa helyett halat szántam a karácsonyi asztalra, rántva, sütve, póréhagymás, tejszínes rakottkrumpli-szerűséggel. Sült csirkét is, hogy a gyerekek se éhezzenek. Coleslaw volt hozzá a másik köret, kedvenc káposzta salátám a régi angol évek emlékére (is). Azt szilárdan elhatároztam, hogy sok időt nem fogok eltölteni a konyhában szenteste, legyen idő és alkalom az élvezetekre, a pihenésre, csak semmi feszkó és idegeskedés, ami megkeserítheti az ünnepet. Viszonylag egyszerű, szerény vacsora, kevés bűvészkedéssel.

Folytassuk majd onnan, hogy Szenteste reggelén, ahogy a friss tavaszi (??????) napfény behatolt a konyha ablakán, kisült az én szépséges bejglim is, röpke 25 perc alatt. 3 rúd mákos, 3 rúd diós. Maga a tökély, hála Limara receptjének! 

Gyerekkori morzsák - avagy karácsonyról jut eszembe....

Kisiskolás koromban, talán másodikos vagy harmadikos lehettem, meghívta az osztályunkat a helyi Művelődés Központ, nem sokkal karácsony előtt. Ropi sorakozott előttünk poharakba töltve és szőlő márka is virított az asztalon négyesével, mellettük tálcán egyforma vizespoharak. Csak ültünk a fényesre lakkozott hosszú asztalok körül és alig vártuk, hogy megihassuk az üdítőt. Legalábbis én. 

Valaki, hivatalos személy a Művházból köszöntött bennünket és a tanítónéninket, többek között nagyon boldog fenyőünnepet kívánt. Soha nem fogom elfelejteni, hogy talán akkor szembesültem ezzel a szóval először. Pislogtam a terem közepére helyezett kis lucfenyőre kíváncsian, értetlenül, méregettem a kor divatjának megfelelően ráaggatott díszeket és próbáltam kitalálni - hasztalan - mit tett ez a fa vagy valamely társa, hogy külön ünnepe van karácsony előtt....Oly korba léptem, hogy ha ezt elmesélem gyerekeknek vagy kamaszoknak, nem is értik ezt a történetet.....

Néhány évvel később, immáron felső tagozatban, hetedik osztályban új tanárbácsit kaptunk osztályfőnöknek. Jellemző volt ránk, hogy szinte minden évben elfogyasztottunk egyet, általában nem csak hogy leadták a B osztályt, azaz minket, hanem rögtön messzire is költöztek, Dunántúlra, minél távolabb, annál jobb. Pedig alapvetően nem voltunk annyira rossz osztály. :) Az új tanárbácsi, Tibi bácsi nagyon fiatal volt, akkor még nem tudtam, de afféle rendszerváltó szellemű. Ő és én nem különösebben jöttünk ki jól, és nem csak azért, mert matematika-fizika szakos volt őkelme. Nem értette az én visszahúzódó, félénk kamasz lényemet, pontosabban félre értette, bár ez már egy másik történet lenne. 

Tibi bácsi valamikor november táján kitalálta, hogy karácsonyi műsort fog előadni a 7/B osztály abban az évben az egész iskola számára. Nagyon lelkesek voltunk, rengeteget próbáltunk iskola után. Tibi bácsinak volt egy klassz gitárja, azzal minden dalt kísérni tudott, ami éppen nem lemezjátszóról szólt. Még nem értettük, de érzékeny témát érintett. Hogy mást ne mondjak, egyik osztálytársamból egy lepedő segítségével Máriát faragott, valamelyik első osztályból pedig kölcsönkért egy angyalhangú kislányt. Volt jászol, három királyok, Jézuska, minden ami kell. 1987-ben egyáltalán nem volt szokás ilyen megemlékezést tartani karácsony alkalmából. Mifelénk legalábbis.....

Nagyon emlékszem, hogy valamennyien szerelmesek voltunk a műsorunkba. Olyan hangulatos volt, bensőséges.....József Attilát szavaltunk, majd Mária hazaküldte a kedves Három Királyokat, mert szoptatnia kellett a kis Jézust. A műsor végén egyikőnk gyertyát gyújtott, majd a lángot lánc szerűen tovább adta, így 27 gyertyalánggal megvilágított arc énekelte lelkesen Demjén Rózsi "Mindazokért...." -es dalát. Arra nem emlékszem, milyen fogadtatása volt a "fellépésünknek", akkor nem is érdekelt, el voltunk azzal foglalva, hogy MI mennyire élveztük. Így utólag tűnődve, talán a gyerekek egy részének nem sok fogalma volt, mi köze Jézuskának a Karácsonyhoz vagy legalábbis Máriának és a szerecsen királynak.....

Tanár bácsi szervezett még egy másik iskolai ünnepélyt (hogy nem rúgták ki egyből karácsony után, jelezte, hogy közeledtek a kilencvenes évek), március 15-e alkalmából. Az még nagyszabásúbb és élvezetesebb volt, abban szerepet is kaptam, én rikkantottam a 12  pont egyikét a nagyvilágba. Tibi bácsi aztán a tanév végén fogta a sátorfáját, kis családját és a Balaton mellé költözött egy kis faluba. Azóta sem láttuk (csak bizonyos kvíz műsorokban a tévében.) 

Ezzel a két kis történettel kívánok minden kedves olvasónknak békés, szeretetteljes, boldog karácsonyt!!!!! 

Réka logopédusnál

Rögtön a státusz vizsgálat utáni napon jelentünk meg időpontunknak megfelelően a NevTanban, hogy a kötelező log. szűrést letudjuk. Egy kedves hölgy fogadott, engem is beengedett az irodájába, bár csak Rékát ültette maga mellé a kisasztalhoz. Azt gondoltam, hogy majd öt perc alatt átveszik a kritikusnak számító hangokat és betűket, majd 10 perc múlva elegáncsosan távozunk, elvégre az ovis szűrést is letudták egy délelőtt. 2 logopédus, 26 gyerek. 

Azzal indított a logopédus (nevezzük M.-nek), hogy felvette Réka adatait. Itt zavarba hozott itt és ott, mert olyasmiket kérdezett, hogy mikor ült fel őnagysága (hómező), mikor állt fel (kihúztam magam, erre emlékeztem), mikor kezdett el járni (Tibi szülinapján), meddig mászott (amíg nem járt, hehe) sokat mászott e (igen), mikor lett szobatiszta (2 év 4 hónap), ágytiszta (dettó, itt füttyentett egyet a szakemberünk), mikor kezdett el beszélni, mikor kezdett mondatokat alkotni, folyamatosan beszélni stb. 

Ezután Rékához fordult és neki szegezett egy halom szót, hogy ismételje utána. Ezekkel minden rendben volt. Ezen a ponton úgy hittem, mindjárt mehetünk haza, de nem, a hölgy előkapott három vaskos könyvet. Felütötte nagyjából az egyik elején és minden oldalról megnevezett egy valamit, amire Rékának rá kellett mutatni a négy ábra közül. A könnyűtől egészen eljutottak a "karnis", "gyász", "strázsa" szavakhoz (volt cifrább is, de persze nem jegyzeteltem). Hihetetlen, de végig mentek mind a három könyvön.

Részletes értékelést nem kaptam, bár nem is kértem. A lényeg, hogy minden rendben Rékával logopédiailag, hozta a papírformát. Minden hangja a helyén van, nem szorul logopédusi figyelemre. Ő is tesztelte iskolaérettségre, bár említettem, hogy azon már túl vagyunk ovi és nevtan szinten egyaránt. Passzív szókincset vizsgált, ezzel kapcsolatban kiértékelés nélkül is megmondta, hogy 6 éves szint felett van. Amit tudtam a nevtanos tesztek alapján. És ugye....amúgy is. Mivel nagyjából 45 percig foglalkozott vele anélkül, hogy Réka különösebben kínlódott volna, valószínűsítette, hogy az iskolai órákat is jól fogja tűrni jövőre.  

Nehezebb témával fejeztük be, Zalán és az akadozó beszéd. Igazából nagyon vegyes érzéseim voltak, nehezen is találom a szavakat ezzel kapcsolatban. A legrosszabb ebből, hogy valahogy rám szakadt, a dadogás az én hibám. Minél tovább beszélgettünk annál inkább. M. nem a logopédiai vagy pszichológusi oldalt hangsúlyozta annyira,  mint meghatározó tényezőt akadozó beszédileg, hanem az otthoni, a családi, közösségi miliőt. Pedig én pont abban bíztam, hogy majd jön egy nagytudású logopédus fehér lovon és megmenti az én hercegemet a csúnya dadogástól. Közben meg lehet, hogy itthon van a megoldás kulcsa? Pont miattam dadog? Mert azt nem nehéz beismerni, hogy minta anya nem vagyok. Igaz, kezet soha nem emeltem Zalánra, laposra pláne nem vertem soha, szeretetet is kap vödörszám, imádom fokozhatatlan módon, fejleszteni is igyekszem, bár ez mostanság egyre kevésbe divat ("hagy játszon az a szegény gyerek" című....)ordibálni viszont szoktam vele. Kiabálni is. Letolni is gyakran. Ha pedig nem miattam dadog, akkor miért? Apa alig van itthon, Réka nem terrorizálja. Szóval maradok én. Csak itt lehet a kutya elásva....

M. tapasztalata szerint mostanság nem is az elhanyagolt, félelemben élő gyerekek dadognak, hanem pont ellenkezőleg, akivel sokat foglalkoznak, jó családi környezetben élnek ÉS nagyon érzékeny gyerekek. Ez pedig - fogjuk rá - igaz Zalánra. 

Azzal is először szembesültem, hogy ez bizony tartós lehet, maradandó, egész felnőtt életére kiható. Eddig mindig úgy voltam vele, hogy úgyis mindent megteszünk az ügy érdekében, nem lehet, hogy ez a probléma ne múljon el.Pedig lehet. Erre úgy elfacsarodott a szívem.....fizikailag fájtam, főleg utána. Napokig. A pozitív hír, amire érdemes koncentrálni, hogy Zalán még mindig élettanilag dadog, azaz nem lehet azt mondani, hogy nem fogja idővel elhagyni, 5-6 éves koráig még simán kialakulhat a folyamatos beszéd. Én hiszek abban, hogy mire iskolás lesz, minimális szinten fog akadozni mondat közben vagy tán egyáltalán nem. Egyes napokon mégsem hiszek és elfog az aggodalom, félelem, hogy mi lesz így velünk, vele. Ha ennyire ismeretlen, megfoghatatlan az ok, ami csak úgy lebeg felettünk, közöttünk, nehéz megoldást találni, nem is tudom, lehet e. Persze ezt nem mondom senkinek,  csak bennem fogalmazódik ez meg hullámokban.....

Januártól alakul egy nevtanos csoport szülőknek, akiknek a csemetéik beszédproblémásak. Ide hívott engem is M. Még nem tudom, hogy szeretnék e ide járni. M. felajánlotta, hogy ha januárban megkeresem, beszélgethetünk még Zalánról, akár ő is megnézi, mi vele a helyzet. Az ovis logopédusnak nagyon jó híre van, valahogy oda szeretném "benyomni" őkelmét, hogy helyben foglalkozzon vele valaki a következő kb. 3 évben. Akár magán úton....Hamarosan kiderül, hogy ez sikerülni fog e.