Nyaralás - 3.nap és egy kicsit több

Ha belegondolok, talán a szerda volt a mélypont. Zalán MÉG benne volt a trutymóban, dacára annak, hogy 4. napja szedte az antibiotikumot, Réka pedig még csak most kezdett szépen belejönni. A gyulladt szeme úgy tűnt, rezisztens a szemcseppre, amit kapott vagy csak Réka volt az az egész szemcsepp üggyel kapcsolatban, nem tudni. Mindenesetre szerda reggel úgy keltek, hogy Réka jobb szeme nyílt csak ki félig, Zalánnak pedig a bal. Mint akiket összevertek. Szomorú látványt nyújtottak, szavaim már nem is voltak. Tibinek sem sok.

Hogy 10 óráig lehet reggelizni, számunkra mindig magas követelménynek számít. Este 11 körül még nagyon aktívak és éberek voltak a mi nagy beteg gyerekeink, így persze fél 10-kor az ébresztőre a fülük botját sem mozdították. Olykor a hangos Minimax-os aláfestés ellenére is. Szóval általában 10 óra előtt 5 perccel estünk be, mint sprintelő a célvonalon. Persze nem maradtunk le semmiről, talán csak a croissant készlet apadt meg reménytelenül számunkra, kaja akadt bőségesen. 

Aznapra nem terveztünk semmi különöset, pancsi, séta, némi kamilla készlet frissítés a helyi Tescoban, aztán vacsora és alvás. Nagyjából így is történt, azzal a különbséggel, hogy Zalán ebéd után menthetetlenül elaludt, hangos horkolásokkal pihent Apa ágyában, így aztán Réka Tibivel úszkált pár órát odalenn a medencéknél. De ez is jó volt, bevackoltam Zalán ágyába a kanapéra és olvastam egy kicsit.   

Estére úgy nézett ki, Zalán "lejött a szerről", azaz nem Nurofen függő többé. Aztán kiderült, hogy de, így éjszakára mégis kapott egy adagot lefekvés előtt. 

No.... hát momentán ennyit tudok írni a szerdáról (leszámítva, hogy az autónk műszerfalán újabb kettő hibaüzenet jelent meg. Csak remélni tudtam, hogy összefüggésben van az elsővel és nem újabb tízezrek repülnek ki a zsebünkből emiatt már megint.) , úgyhogy belevágok a csütörtökbe is. 

Negyedik nap reggelén azzal ébredtem, hogy na vajon ma milyen balszerencse ér bennünket? Eddig minden napra jutott valami. Talán jobb lenne fel sem kelni? Persze a dolgok nem így működnek. Reggeli után kellemesen bekocsikáztunk a városba a helyi autó alkatrészeshez, hogy tanácsot kérjünk az ótóval kapcsolatban. Ha már Toyota szerviz szintjén nem jutottunk semmire, talán egy helyi szaki segít majd eldönteni, milyen akkumulátort vegyünk a régi helyett egészen pontosan. 

Odaérvén nagyon gyorsan kiderült, hogy az akku tök jó, annál nagyobb probléma bújkál a motorháztető alatt a Tojóban, a generátora nem jó. Hát azért lehetett az, hogy 300 km leteperése utáni reggelen tök lapos volt az akku, mert nem volt, ami töltse. Na még sem vagyok annyira sík hülye "autó műszaki ismeretekből", ugye hogy ugye? 

A boltban az úriember elirányított bennünket egy szerelő ismerőséhez két utcával lentebb. A bajuszos, kezeslábasos, fekete ujjú szerelő bácsi vállalta, hogy másnap estére készen lesz az autó.  Ebben nagyon bíztunk, hiszen szombat reggel 11-ig mindenképpen el kellett valahogy hagyni a szállodát, ami két gyerekkel és ezer csomaggal autó nélkül igen bajos lett volna. Szerencsére erre csak szombat reggel jöttem rá, egy csomó parát megspóroltam magamnak ezzel. Megerősítette, valóban generátor cserés a Toyo és állította, hogy ezzel haza nem érünk a régi generátorral az életben soha. Kénytelenek voltunk ezt elhinni. 

Néhány kép kísérőnek:

Jó reggelt! Mondom, JÓÓÓ REGGELTTTT! (Látszik, hogy lázas, szegényke....)

Jó reggelt, anyám!

Kilátás a teraszról. 

Játszószobában

A sümegi vár....tényleg várt ránk pár napot...

Zalánka-Palánka betegecske daliácska 

Nyaralás, 1. nap második fele

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez a nyavalya (Zalánnál garatgyulladás, Rékánál szintén, megspékelve néhány tüszővel a manduláin) egész nyaralásbarát volt. A gyerekeknek semmilyen tünetük nem akadt a lázon kívül, akár hogy vizslattuk őket. Arról is csak ritkán panaszkodtak, hogy fáj a torkuk. Azt is tagadták, hogy betegek. Mert persze minden vágyuk volt, hogy mielőbb pancsolhassanak a szálloda medencéiben. Kint szerettek volna, hiszen az két éve, a kánikulában is elmaradt, lévén, hogy az "csapvíz" hőmérsékletű, max. a drága Nap ereje melegíti. Szóval, ahogy egyik sem volt ippen lázas, csobbantunk egy kicsit. A gyerekek határtalanul élvezték, főleg Réka, Zalánnak még kellett némi szoktatás és persze gyógyulás....

Este a lovagi tornára voltunk hivatalosak, ami nagyon nagyon tetszett valamennyiünknek. Lélegzetelállítóan szép lovakat vonultattak fel előttünk. Sajnos a lovagi torna végére Rékának kicsit elszakadt a cérnája, Zalán pedig belázasodott, úgyhogy a középkori vacsorát lemondtuk. Nem volt mit tenni, Zalán úgy aludt Tibi vállán, mint egy medve.

A recepciónál kedvesek voltak, kaptunk fél panzióra egy szelet papírt, így a szálloda éttermében megvacsorázhattunk. Két éve is lemondtuk, mert az egy éves Zalán bealudt 5 óra után, Réka meg szétpancsolta magát a végkimerültségig, szóval fejlődünk, mert idén legalább a lovagi tornát láthattuk. 

Tibi felvette a kapcsolatot a szolnoki és a Sümeghez legközelebbi márkaszervizzel hibajel ügyben. A szolnoki annyit mondott szakértően, ami belőlem is kitelt volna, hogy vagy kibírja az akku hazáig vagy nem, nem lehet tudni. Zalaegerszegen egy kedves hölgy hívogatta Tiboromat jobbnál jobb ajánlataival, közülük az volt a legjobb, amiben 4 nulla volt, ráadásul a végén....látatlanba egy csinos kis summa. Nem kértük a segítségüket, köszöntük szépen. De hogy hogy lesz az ótónkból megbízhatóan működő autó, azt nem tudtuk.

Szóval első nap mérlege: 2 db beteg gyerek, hűvös időjárás, 16 fok és még kirándulni sem mertünk elindulni sehová, mert nem bíztunk benne, hogy nem adja meg magát alattunk a  járgány a senki földjén két falu között. Egyre jobb volt. De még tudtuk fokozni. :)

Nyaralás - 1. nap fele

A szállodában dupla ágy, egy ágyazható kanapé és egy fotelágy várta a vendégeket, azaz fajin kis családunkat. Természetesen egyetlen éjszaka nem lelt el, hogy mindenki a számára kijelölt/általa lestoppolt/ fekvőhelyben töltötte volna el azt. Réka, ahogy itthon, Sümegen is bevackolt volna közénk, ám a két ágy (valamilyen okból két lábon gurulós fajták voltak) engedelmesen befogadták Rékámat maguk közé, túlzott vendégszeretettel, hogy őkelme csapdába esett madárkának érezte magát. Hol az én ágyamon, hol Tibién aludt, hol keresztben. Egy reggelen úgy ébredtünk, hogy a kölkök a mi ágyunkban, Tibi Rékáéban, én pedig Zalánéban töltöttük az éjjel jelentős részét.

Kedd hajnalban félálomban letapogattam Rékát, aki éppen mellettem feküdt és konstatáltam, hogy lázas. Nyomban kipattantam az ágyból, felütöttem az internetet és kikerestem a helyi gyermekorvosok elérhetőségét. 2 db is volt belőlük. Amelyik rendelt is azon a héten, 9 óra magasságában felhívtam. Nagyon kedves volt az asszisztens, 11 órára kaptunk időpontot. Reggel nurofen, reggeli, de csak nekünk, a gyerekek inkább ittak, antibiotikum, gyógyszeradagolás, szemcseppek, félkómában mese a tévé előtt. 

11 előtt nem sokkal összeszedtük magunkat és bár negyed órai sétára volt a rendelő, autóba vágtuk magukat.

- Mi az a jel a műszerfalon? - kérdeztem könnyedén Tibit, mert valami szokatlan világított rajta sárgán. Tibi gyakran megjegyzi, hogy amikor az autós iskolában a műszaki részt vettük én hol voltam, biztosan amőbáztunk Móni barátnőmmel. Tényleg vannak dolgok, amiket én nem tudok követni. Azt viszont már én is nagyon megtanultam, hogy azon a nyavalyás műszerfalon bármi hibajel kigyullad, az csak egyet jelent. Pénzt. Nem keveset. Nem befelé, kifelé. 

- Ajajj....az az akku. Le fog merülni. - sáppadt le Tiborom képletesen.

Hát nem nagyszerű? Mikor legyen probléma az autóval, ha nem 300 km-rel arrébb az otthonunktól? Amikor nyaralunk. Teljesen egyértelmű.

A gyermekorvosi rendelőt könnyen megtaláltuk. Üdítő érzés  volt, hogy teljesen üresen tátongottt. Na jó, később csatlakozott hozzánk még egy anyuka a kisfiával. El is méláztam, hogy mennyit kínlódunk mi a saját rendelőnkben, folyton tömegnyomor van, doktornéni überhiper leterhelt, kisebbség is van bőven...Lám, ha itt élnénk Sümegen....lám Dunántúlon ez is jobban szervezett. Ekkor beszólítottak bennünket. A rendelőben egy - szerintem - bőven nyugdíjas koron túl leledző doktornéni várt bennünket szúrós tekintettel. Érdekes, mert a neve alapján egy fiatal orvost vártam, ehhez képest ez egy matróna volt szinte. Ez volt a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy egészen másfajta stílusa volt, mint amit Réka (és én) megszoktunk itthon és hirtelen értelmet nyert az üres váróterem. Hiszen ez egy törzsőrmester doktornéni!  Hogyállsz, gyereide, degörbevagy, nyújtsdki, mitcsinálszmár, miértvagyzavarban letolássorozattal "bűvolte" el Rékát, aki a vizsgálat végére el is sírta magát, rendhagyó módon. Úgy kellett megvigasztalnom.

Aztán jöttem én, hogy milyen antibogyót írjon fel, mit szokott szedni Réka? Mert hát allergia szempontból nem mindegy. Hát izé....felkészületlenül ért a kérdés, sajnos nem emlékeztem hirtelen az összesre. Illetve két dologgal tudtam segíteni a vén banyának, a Cedax baby beugrott és hogy még egy fajtát kapott, de hogy mit....Erre meg én voltam a hülye, hogy ezt hogy lehet nem tudni. Mondtam neki kínomban mosolyogva (majd' elsüllyedtem), hogy Réka eddig 3x kapott antibogyót emlékeim szerint, ebből 2x a Cedax baby hozta helyre....Végül - hogy milyen megfontolásból, nem tudom, rejtély - felírt egy egészen másfajta antibiotikumot, ugyanazt, amit Zalán kapott az ügyeleten szombaton. Az már hab volt a tortán, hogy az sem jutott eszembe, milyen szemcseppet szokott felírni az orvosunk, az F betűs még élt emlékeimben, de más nem, csak hómező. Gondolta magában, ez az anyuka ritka idióta Sümeg szintjén. :) Réka menekülésszerűen távozott,  amiért meg is kapta a gúnyos megjegyzést a doktornénitől. Mi követtük. 

Két házzal arrébb állt a gyógyszertár. Bevonultunk családilag.

- Hát nem akar sikerülni ez a nyaralás? - nézett rám együttérzően a patikus hölgy, mire én egy pillanatra egészen idióta értetlen képet vágtam. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg nem gondolatolvasó, csak a recepten kiszúrta a "Szolnok" szócskát, illetve van rutinja bőven a kisgyermekkel nyaralókkal kapcsolatban....

Így telt hát nyaralásunk első napjának első fele, ami kőkeményen semmi másról nem szólt, csak a pihenésről és kikapcsolódásról. 

Folyt.köv.

Nyaralás - indulunk!!

Hétfő reggel Zalán még mindig lázasan ébredt. Ez aggasztott egy indurka-pindurkát. Hogy indulhatunk el úgy nyaralni, hogy a gyerkőc lázát csak a gyógyszer tartja lenn? Normális ez?  Meddig normális? Fogalmam sincs. Jól eltöprengtem magammal. A nyaralást csak nem mondhatjuk le. Annyira nagy gáz nincsen talán. Közben a nappaliban 3-4 bőrönd tátongott és mindenhol ruhahalmok meredeztek. Tiborom természetesen az utolsó pillanatig dolgozott. 10 óra körül felébredt Réka, azaz csak felébredt volna, csakhogy nem tudta kinyitni a szemét. Ne már! Kötőhártya gyuszi? Ezt nem hiszem el!  Honnan jött ez most? Főztem volna kamillát, de nem volt itthon. Naná. Hogy is lenne, amikor szükség lenne rá? Felhívtam a doktornőt, hogy mi a helyzet velünk. Ő felajánlotta, hogy bár siet a bölcsődébe rendelni, út közben bead nekünk receptet szemcseppre. Fél órán belül meg volt a recept. A doktornő kellemes nyaralást kívánt. Itt elkövettem egy "major" hibát, nem mutattam meg egyik kölköt sem a doktornéninknek.

Csomagoltam, közben sütit sütöttem a maradék meggyből, hogy egy szem sem vesszen kárba. Reggelit és ebédet készítettem mindabból, ami még a hűtőben maradt, de nem szándékoztunk magunkkal vinni. Közben figyeltem, hogy alakul Zalán láza és Réka szeme. A jobbik határozottan kisebb volt és duzzadt. Elfacsarodott a szívem, ha ránéztem.

Először pakoltam be úgy nyaralásra, hogy nem volt előzetes írásos listám. Sem kedvem, sem időm nem volt ilyet kreálni. Bőröndbe hajítottam, ami eszembe jutott, kb. mint egy fejetlen csirke. Réka a kései reggelije vagy korai ebédje közepén aztán szépen közölte, hogy izé.....fáj a torka.....Na akkor lett kedvem volna bőgni. Már dél is elmúlt, órákkal ezelőtt el kellett volna indulni. Erre itt vagyunk egy lázas gyerekkel, aki antibogyón van és egy másikkal, akin napokon belül szintén ki fog törni ugyanaz a nyavalya. Plusz Tibi, aki ki tudja, mikor ér haza? Gondoltam, vágok magamnak egy szelet meggyes pitét, azzal megvigasztalom magam.......de a sütőt túlságosan korán zárhattam el, a sütemény belseje félig nyers maradt a széleket leszámítva. Söpörtem a kukába, hogy ne is lássam. Mégis mi  jöhet még? 

Aztán, ahogy lenni szokott, a családfő jelenléte meghozta mindannyiunk lelki békéjét. Közölte, hogy nyugi van és világbéke, vett autópálya matricát, szóval max. 4 órán belül Sümegen találjuk magunkat. Melyik táskát viheti a kocsihoz? Mindet. 31 fokban végre útnak indultunk. Ahogy kigördült az autó a házunk elől, az a csillapíthatatlan érzésem támadt, hogy valamit itthon felejtettünk....1 perc múlva már mindegy volt. 

Igazából szuperjó utunk volt. Nem is álmodtam volna, hogy egyetlen megállóval abszolváljuk a Szolnok-Sümeg távolságot (300 km). Valahol a világ végén (egy út menti bozótosban) , még mielőtt az M5-re felgurultunk volna, megálltunk ebédelni és pisilni. Mert  bár hivatalosan is felkértem a gyerekeket, hogy ebédeljenek még otthon, kérésemet elengedték a fülük mellett. Indulás után nem sokkal (1 óra kb) persze menthetetlenül megéheztek. A törvény, hogy autóban nem eszünk és nem iszunk, továbbra is érvényben van nálunk. Amíg autók gurulnak az utakon, pontosabban amíg nekünk lesz négykerekűnk, ez nem is fog változni. 

Sok panaszom egyébként Rékára és Zalánra nem lehet ennél több. Nem nyafogtak egyfolytában, hogy mikorérünkmároda, mikorérünkmároda.... Udvariasan nézelődtek, Zalán szunyókált,  beszélgettünk, zenét hallgattunk. Ha láttam rajtuk az unalom első jeleit, akkor  villámgyorsan nyomtam nekik néhány Moha és Páfrány mesét. El sem tévedtünk egyszer sem. Az M7-en később hatalmas zivatarba kerültünk, izgalmas volt, kilométereken át nem sok mindent láttunk a szélvédőn át.....olykor megcsúsztunk a kamionok által vájt nyomvályúkon, amelyek most megteltek vízzel. Ám megbízható autó a mi Tojónk, sikeresen elnavigált Sümeg városáig. Rácsodálkoztunk és hitetlenkedtünk, hogy minden jel szerint 13 fokba érkezünk. 

Ahogy kinyitottam az ajtót a szálloda előtt, gyorsan be is csuktam. Hinnye, de hideg lett! 31 fok helyett 13? Elsőre jóleső, frissítő, még élveztük is, de másodikra..... Azért első dolgom volt, hogy a gyerekek bőröndjéből a kardigánokat előcibáljam. 

A becsekkolás gyorsan megtörtént, addigra Zalán ismét hőemelkedéssel küszködött és bágyadtan bújt apja vállához. Ismét a földszinten kaptunk szobát, mégis erkélyeset. Hogy nem sokat ücsörögtünk bort szürcsölve ott, nem is tudom, hogy alakult. Talán mert kivételesen termelői bort sem vettünk. 

A gyors kicsomagolás kellős közepén Tiborom érdeklődve fordult hozzám, hogy hol talál magának hosszú nadrágot. Te jó ég! Hasított belém a felismerés. Nem csomagoltam neki egyet sem. Oké, és pulcsi? Megint a fejemhez kaptam. Azt sem!!!! Hogy felejthettem el mindezt? Amikor mindig én csomagolok neki. Tény, hogy kértem, pulóvert rakjon be magának, mert nem tudom, melyiket vinné magával, gondolom ez a szolnoki 31 fokban férjuramnak másodlagos kérdés volt. És akkor, bár olyan nagyon sok humortartalma ennek nem volt, Tibire és annak árva arcára pillantva mégis kirobbant belőlem a nevetés. Az az igazi, bepisilős, ágyon fetrengős, fullasztós nevetés. Hogy aztán helyét rögtön elfoglalja a bűntudat és el se engedjen legalább 2 napig. 

K.O.

Elkaphattam a gyerekek nyavalyáját. Lázas vagyok, alig tudok nyelni, fekszem és borzasztóan érzem magam. Holnap reggel orvos. Gondolkodom, hogy mi lesz a gyerekekkel....Holnap kezdődik az úszótanfolyam is Rékának. 

Röhej, de kiütött egy nyavalyás torokgyulladás????