Súlyos

Mai súly: 71 kg.
No comment!

Húsvétos 2013

Aki ismer, tudja rólam, hogy nagyon szeretem a Húsvétot. Majdnem annyira, mint a karácsonyt. Kevesebb készülődés előzi ugyan meg, de általában tavaszt hoz, illatosat, meleget és vele virulunk ki valamennyien. (Igyekszünk, mindenesetre.) A lakásból eltűnnek az utolsó kinn felejtett karácsonyi gyertyák és ajtódíszek. A kreativkodás végtelen tárháza nyílik meg. Összeröffen a család. És igen, nem mellesleg három napon keresztül egyfolytában nyammogunk valamit. Máskor meg zabálunk. Mert ez annyira nagyon jóóó!  

Persze locsolkodunk is, válogatottan illatos parfümökkel, hogy a nap végére, de a másodikra mindenképpen bódító illatcsíkot húzzon maga után Anya és Réka egyaránt. Magyarán büdösek vagyunk, mint az állat, de valahogy mégsem. Mert ez is az ünnep része, gyerekkorom boldog húsvétjait hívja bennem életre....ki sem bírnám, ha senki meg sem locsolna, azt hiszem.

Idén aztán valahogy másképp alakult. A Húsvéti készülődés legszebb pillanata számomra az volt, amikor szombat este 10 óra magasságában kikapcsoltam végre a sütőt. Akkor a hűtőből egy finom csuklómozdulattal előrántottam egy üveg hűtött cider-t, elnyúltam a kanapén és nagyon gyorsan  --még mielőtt a gyerekek megostromolnának, hápersze, hogy ébren voltak még - letoltam a torkomon a nedüt. Akkor igazán nagyon-nagyon virágosan láttam a dolgok állását és magammal is meg voltam teljesen elégedve. :)

Össze-vissza ünnepeltünk idén egyébként, a dátumokra nem nagyon ügyeltünk. Zalán névnapját például már péntek este elkezdtük megülni. Sütöttem ugyanis egy tortát neki. Túró rudi tortát. Elkövettem azt a hibát, hogy képtelen voltam kivárni, míg ebéd után bealszik és a háta mögött sütöm a meglepit, áááá. Így viszont délelőtt 10 órától este 8-ig azt kellett hallgatnom, hogy "anya, kész van a tojtám? Hoj van a tojtám???? Mikoj ehetem meg a tojtám??" Próbáltam én tologatni, hogy majd holnap, hiszen akkor lesz a névnapod, szivi!..... Ez nem nagyon hatotta meg. Egyre több repedés éktelenkedett az ellenállásomon, úgyhogy este új célt jelöltem ki : majd ha Apa hazaér. Amikor este 9-kor emberemnek még mindig nem láttuk színét sem, előkaptam a túrós csodát, valamint hozzá egy nagykést és kapott belőle mindenki. A gyerekek módfelett hálásak voltak rugalmasságomért, faltak és faltak jóízűen, az utolsó morzsáig. Kellőképpen kiéheztettem őket szándékomon kívül. A torta egyébként tényleg zseniális, ajánlom minden túrórudi rajongónak. 

Másnap jött a maratoni készülődés. Tibi még mindig dolgozott délelőtt, szóval egyedül pakolásztam, takarítottam, mostam, teregettem, mostam, teregettem, ágyat húztam, rendezkedtem. Szegény gyerekekből nem sokat láttam, ami határozottan idegesített. Később jött a bevásárlás, majd a sütés-főzés késő estig. Anyu betegsége miatt idén a tesóm feleségére és rám maradt, hogy a családot (10 fő) ellássuk bőségesen Húsvéti főtt kajával és süteménnyel 2-3 napon át. Hát jelentősen elvett az ünnep fényéből ez a nagy főzőcske, be kell valljam. 

Közben Vekerdyre is gondoltam (akivel mióta gyerekem van, egész ritkán értek egyet). Szerinte pl. a magyar nőknek nem kellene vasalniuk.... Nem tudom, vajon ha ott lett volna velem a konyhában mondta volna e, hogy "Erika, kedves, a gyerekeivel foglalkozzon és a családjával! PIhenjen! Ne főzzön!" Csak akkor sajnos egy egész család marad éhen Húsvét táján (igaz, éhen nem halnak, mert sonka és tojás volt bőven)...szóval fene tudja!  Vekerdy végülis nem jelent meg a konyhában. Szóval talán nem is ezt mondta volna, csak élvezettel belemélyeszti fogait először a zseniális pogácsámba, majd a finom kókuszos sütimbe...és teli szájjal arra biztat néhány kézmozdulattal, hogy még-még-méééég süssek.  

Hogy még véletlenül se sajnáljon senki, elárulom, vasárnap és hétfőn azért volt módom kipihenni a péntek-szombat konyhai robotját.  Családi összeröffök következtek egyik mamánál, másik mamánál. Evés, ivás, jó hangulat, kellemes beszélgetések, pici névnapozás, Zalánnak sok-sok ajándékkal...és huss...már el is múlt a húsvét. Mire feleszméltem el is telt. Azért piszeg még a hűtőben finom sonka, kocsonyát is kaptunk két tányérral M. mamától. Minden más elfogyott az utolsó morzsáig. 

Ja, igen. Ha már Zalán névnapját érintettem. Tőlünk szombat délben kapta meg a csodabiciklit . Pont ilyen, mint a képen (ződ, fekete felnikkel), csak éppen egy zöld csengőt is rendeltem hozzá és felirat is virít rajta. Egyelőre csak reklám, de a ZALÁN betűsor is csak késik, nem múlik. Zalán mély szerelembe esett a bringával azon nyomban. Le sem igen szállt róla aznap. 

És ha már a névnap ütközött a Húsvéttal, úgy alakult, hogy megint kevesebbek lettünk egy elhatározással: a Húsvét nem az ajándékozás ünnepe. Hát persze, hogy Réka is kapott ajándékot. Igaz, tőlünk csak olyasmit, amit megvettem volna neki egyébként is (kreatív szett + csoki) de a tágabb családtól sikerült neki begyűjtenie kettő darab Barbie-t is, egy sellő és egy balerina lányt. Azóta azokkal alszik. Vagyis alszunk...Zalánt leszámítva valamennyien. Az tök jó, amikor a sellő Barbie farka nyikorog éjjel, ahogy forgolódunk....és a farkából még másnap is csöpög a víz, mert minden este Rékával fürdik. A sellők állítólag nem tudnak élni fürdővíz nélkül....

Zalán

Zali

Zaló

Zazi

Zozi

Zalóka

Zalinkó

Zalicsek

Zalánka

Zalek

Zali-Mali

Zalkó

Zalánka-Palánka

az én Kisfiam

A Drága Fiúcska

Boldog névnapot! 

Jellemzően Zalán

Holnap kitör a téli tavaszi szünet, szóval ma írok utoljára jövő szerdáig. (Neeem, hétvégén egészen biztosan jövök legalább egy bejegyzéssel. :))

Ma délelőtt előkotortam a dekoros dobozból a húsvéti lakás díszeket. Erősssssen mantázni kell magamnak, hogy 'ittahúsvétittahúsvétittahúsvétittahúsvét..." mert a végén még elfelejtem és kollektíve lemaradunk róla. Így is enyhén idiótának éreztem magam, amikor a karácsonyi hangulatú koszorú helyett a hintázó nyulat aggattam ki a bejárati ajtónkra. Nem tudom megállni, de ez van.

Közben Zalánnak muszáj volt nosztalgikusan rácsodálkozni minden egyes karácsonyi díszre  mellettem. Mikulásosat is játszottunk, én voltam a "jókislány", Zalán pedig a mély hangú Mikulás bácsi, aki ajándékot hozott nekem. Hogy mit? Elsősorban karácsonyi díszeket (naná!), diót és 1-2 éves mézeskalácsot. Hálából megkínáltam a Mikulást egy kis dióval (a húskloffolóval adtam nekik pár huszáros csapást :)) aki örömmel elnyammogott vagy három darabot, majd célzott rá, hogy enne egy kis mézeskalácsot is, igen megéhezett világkörüli útján. Elmagyarázam neki restelkedve, hogy azok karácsony fára valók, nem gyomorba, ezer évesek. A Mikulás udvarisan elfogada érveimet, majd hirtelen távozott.

Kis idő múltán, ahogy szétporcióztam a kégliben a húsvéti holmikat, elégedetten szemléltem a művemet, egyszer csak feltűnt, hogy eltűnt Zalán. Elkezdtem keresni, mindenhová benéztem legalább háromszor. A csend síri volt és egyre ijesztőbb, ahogy teltek a másodpercek. Hová tűnthetett ez a kölök? A fotel mögé sem bújt be a nappaliban, a függöny meg sem rezdült. A konyha asztal sem rejtette őt sajnos. Már majdnem kétségbe estem, kértem szépen, bújjon elő, nem találom ebben a hirtelen nagy bújócskában. Attól féltem, fogta magát és lement az udvarra, mert azt vette a fejébe. Cingár lábacskáin csak egy szürke harisnya volt, felül ugyancsak szürke pulcsi...megfagy az a gyerek odalenn!

Egyszer csak magasra szökkent a hálóban Apa takarója és alóla előbújt az én kis mókuskám. Oda bújt, hogy az ódon mézes kalácsot nyugalomban és békében elfogyaszthassa. Hozzá bújtam, simogattam, duruzsoltam neki, azt hittem, elvesztél, te! Bűnbánó képet vágott, amolyan lapítósat, várván az anyai ítéletet. Hiszen duplán szabályt szegett, ágyban nem eszünk és antik mézeskalácsot sem szívesen....persze ha arra volt gusztusa! Megkönnyebbült, ahogy feloldoztam, felpattant és hozott még a karácsonyi díszek közül két másik mézeskalácsot is.

- De ezeket nem eszem meg, anya. Jó?

Mindez annyira jellemzően Zalános. Nem szabad valamit, de nagyon vágyik rá? Suttyonban elintézi, tárgyal és könyörög a fene. Utána az özönvíz! 

Bloggerek kontra Anyukám

Jelentem, a hó ismét esik....Na jó, inkább szállingózik, de egy biztos, nem olvad. Reggel Réka nem volt hajlandó felvenni az overálját oviba menet (mármint a nadrág részt), akárhogy kértem. Fél úton meg akart fagyni szegényke. Zalán pedig minden áron motorral szerette volna megtenni az otthon-ovi illetve ovi-otthon távolságot. Őt sem tudtam lebeszélni a szándékáról...szerencsére már a szomszéd háza előtt megtorpant az el nem takarított hóban és kisvártatva engedelmes jófiú módra visszatolta a motort a kapun belülre. 

Ebédre paradicsomos káposztát főztem natur szelettel. Igazából...ez csak afféle gyenge átkötés volt egyik témából a másikba, mert amiről szerettem volna írni - így paradicsomos kápi kanalazás közben - az a következő. Sokszor pironkodva gondolok arra, hogy én tulajdonképpen nem is anyukámból vagy nagymamámtól tanultam meg főzni, hanem az interneten keresztül, válogatott, zseniálisnál is fantasztikusabb gasztro blogok, honlapok segítségével. 

Van persze családi recept, amit átvettem és követem, imádom, de elszontyolítóan kevés. Ha a sütemény illatú, némileg itt és ott pecsétes receptes füzetembe belekukkantok, egyre másra netről leszedett, bloggerektől ellesett recepteket találok.

A hétvégén arra is rájöttem, hogy miért.

Anyu az utóbbi hetekben gyengélkedik, telnek a hetek, de nem igazán mondható el róla, hogy jobban van. Meg is szerveztük, hogy mivel életünkben először húsvétra sem tud sütögetni, helyette nekem kell legalább egy klasszikus süteményt megalkotnom, ami mindenki kedvence. Ez a KONGÓ LEPÉNY.

Hasonlatos a kozák sapka vagy hógolyó néven elterjedt, csodálatos és viszonylag macerás süteményhez, ám a tésztája annál finomabb, krémet nem tartalmaz, csak csoki mázt és kókuszreszeléket a külsején. Még nem találkoztam olyannal, akinek ez ne ízlett volna. Persze kókuszgyűlölőket nem kérdeztem. 

Szóval fellapoztam anyu egyik szakácskönyvét, azt,  amelyről tudom, hogy a hátuljában viseli a kongó lepény receptjét és elkezdtem tanulmányozni. Kialakult közöttünk anyuval egy párbeszéd:

- Nézem a receptet....izé...fél kiló cukor kell hozzá???

- ....igen. Illetve majdnem annyi. 

- Merthogy?

- Háát....el szoktam venni belőle valamennyit és azzal verem fel a tojásfehérjét habbá.

- Értem. Szóval kb. 40 deka?

- Igen, gondolomra.

- ....25 deka margarint kikavarjuk a cukorral.

- Igen. Illetve majdnem 25 dekával, annyit azért nem teszek bele. 

- Nem? 

- Nem. Kb. 25 deka....vagy 20.

- Fél kiló liszt és 6 tojás.....

- Nem szoktam kimérni a lisztet sem, csak úgy gondolomra.

- Aha....(hosszú csend) Az hogy van, hogy a tészta olyan tiritarka szokott lenni, fele sima, fele kakaós? Itt erről nincs szó.

- Ja, mert én úgy szoktam, hogy a tészta felét kikavarom egy kis kakaóporral, ici-pici tejjel. Aztán a tepsi aljára megy a sima tészta, tetejére a kakaós és kész.

- Ühüm....Jó! Nézzük a csokikrémet! Annak hol a receptje?

- Azt teljesen gondolomra csinálom. Felfőzök cukrot valamennyi vízzel és kakóporral, aztán ahogy sűrűsödik megy bele egy kis csoki, rum aroma vagy igazi rum...és a legvégén a vaj. 

- Semmit nem szoktál kimérni?

- ....Nem. 

Azt hiszem, helyrehozhatatlan hibát követtem el kamasz koromban, amikor a " gondolomra" szótól szemforgatva elhagytam a konyhát, ahelyett, hogy figyeltem volna, mennyi is az az annyi, illetve az a "gondolom".

Hogy milyen lesz idén a család számára készített kongó lepény, még nem tudom. Isten kezében vagyok! :)

A hó meg csak szakad és szakad.....