Zalán

Zali

Zaló

Zazi

Zozi

Zalóka

Zalinkó

Zalicsek

Zalánka

Zalek

Zali-Mali

Zalkó

Zalánka-Palánka

az én Kisfiam

A Drága Fiúcska

Boldog névnapot! 

Jellemzően Zalán

Holnap kitör a téli tavaszi szünet, szóval ma írok utoljára jövő szerdáig. (Neeem, hétvégén egészen biztosan jövök legalább egy bejegyzéssel. :))

Ma délelőtt előkotortam a dekoros dobozból a húsvéti lakás díszeket. Erősssssen mantázni kell magamnak, hogy 'ittahúsvétittahúsvétittahúsvétittahúsvét..." mert a végén még elfelejtem és kollektíve lemaradunk róla. Így is enyhén idiótának éreztem magam, amikor a karácsonyi hangulatú koszorú helyett a hintázó nyulat aggattam ki a bejárati ajtónkra. Nem tudom megállni, de ez van.

Közben Zalánnak muszáj volt nosztalgikusan rácsodálkozni minden egyes karácsonyi díszre  mellettem. Mikulásosat is játszottunk, én voltam a "jókislány", Zalán pedig a mély hangú Mikulás bácsi, aki ajándékot hozott nekem. Hogy mit? Elsősorban karácsonyi díszeket (naná!), diót és 1-2 éves mézeskalácsot. Hálából megkínáltam a Mikulást egy kis dióval (a húskloffolóval adtam nekik pár huszáros csapást :)) aki örömmel elnyammogott vagy három darabot, majd célzott rá, hogy enne egy kis mézeskalácsot is, igen megéhezett világkörüli útján. Elmagyarázam neki restelkedve, hogy azok karácsony fára valók, nem gyomorba, ezer évesek. A Mikulás udvarisan elfogada érveimet, majd hirtelen távozott.

Kis idő múltán, ahogy szétporcióztam a kégliben a húsvéti holmikat, elégedetten szemléltem a művemet, egyszer csak feltűnt, hogy eltűnt Zalán. Elkezdtem keresni, mindenhová benéztem legalább háromszor. A csend síri volt és egyre ijesztőbb, ahogy teltek a másodpercek. Hová tűnthetett ez a kölök? A fotel mögé sem bújt be a nappaliban, a függöny meg sem rezdült. A konyha asztal sem rejtette őt sajnos. Már majdnem kétségbe estem, kértem szépen, bújjon elő, nem találom ebben a hirtelen nagy bújócskában. Attól féltem, fogta magát és lement az udvarra, mert azt vette a fejébe. Cingár lábacskáin csak egy szürke harisnya volt, felül ugyancsak szürke pulcsi...megfagy az a gyerek odalenn!

Egyszer csak magasra szökkent a hálóban Apa takarója és alóla előbújt az én kis mókuskám. Oda bújt, hogy az ódon mézes kalácsot nyugalomban és békében elfogyaszthassa. Hozzá bújtam, simogattam, duruzsoltam neki, azt hittem, elvesztél, te! Bűnbánó képet vágott, amolyan lapítósat, várván az anyai ítéletet. Hiszen duplán szabályt szegett, ágyban nem eszünk és antik mézeskalácsot sem szívesen....persze ha arra volt gusztusa! Megkönnyebbült, ahogy feloldoztam, felpattant és hozott még a karácsonyi díszek közül két másik mézeskalácsot is.

- De ezeket nem eszem meg, anya. Jó?

Mindez annyira jellemzően Zalános. Nem szabad valamit, de nagyon vágyik rá? Suttyonban elintézi, tárgyal és könyörög a fene. Utána az özönvíz! 

Bloggerek kontra Anyukám

Jelentem, a hó ismét esik....Na jó, inkább szállingózik, de egy biztos, nem olvad. Reggel Réka nem volt hajlandó felvenni az overálját oviba menet (mármint a nadrág részt), akárhogy kértem. Fél úton meg akart fagyni szegényke. Zalán pedig minden áron motorral szerette volna megtenni az otthon-ovi illetve ovi-otthon távolságot. Őt sem tudtam lebeszélni a szándékáról...szerencsére már a szomszéd háza előtt megtorpant az el nem takarított hóban és kisvártatva engedelmes jófiú módra visszatolta a motort a kapun belülre. 

Ebédre paradicsomos káposztát főztem natur szelettel. Igazából...ez csak afféle gyenge átkötés volt egyik témából a másikba, mert amiről szerettem volna írni - így paradicsomos kápi kanalazás közben - az a következő. Sokszor pironkodva gondolok arra, hogy én tulajdonképpen nem is anyukámból vagy nagymamámtól tanultam meg főzni, hanem az interneten keresztül, válogatott, zseniálisnál is fantasztikusabb gasztro blogok, honlapok segítségével. 

Van persze családi recept, amit átvettem és követem, imádom, de elszontyolítóan kevés. Ha a sütemény illatú, némileg itt és ott pecsétes receptes füzetembe belekukkantok, egyre másra netről leszedett, bloggerektől ellesett recepteket találok.

A hétvégén arra is rájöttem, hogy miért.

Anyu az utóbbi hetekben gyengélkedik, telnek a hetek, de nem igazán mondható el róla, hogy jobban van. Meg is szerveztük, hogy mivel életünkben először húsvétra sem tud sütögetni, helyette nekem kell legalább egy klasszikus süteményt megalkotnom, ami mindenki kedvence. Ez a KONGÓ LEPÉNY.

Hasonlatos a kozák sapka vagy hógolyó néven elterjedt, csodálatos és viszonylag macerás süteményhez, ám a tésztája annál finomabb, krémet nem tartalmaz, csak csoki mázt és kókuszreszeléket a külsején. Még nem találkoztam olyannal, akinek ez ne ízlett volna. Persze kókuszgyűlölőket nem kérdeztem. 

Szóval fellapoztam anyu egyik szakácskönyvét, azt,  amelyről tudom, hogy a hátuljában viseli a kongó lepény receptjét és elkezdtem tanulmányozni. Kialakult közöttünk anyuval egy párbeszéd:

- Nézem a receptet....izé...fél kiló cukor kell hozzá???

- ....igen. Illetve majdnem annyi. 

- Merthogy?

- Háát....el szoktam venni belőle valamennyit és azzal verem fel a tojásfehérjét habbá.

- Értem. Szóval kb. 40 deka?

- Igen, gondolomra.

- ....25 deka margarint kikavarjuk a cukorral.

- Igen. Illetve majdnem 25 dekával, annyit azért nem teszek bele. 

- Nem? 

- Nem. Kb. 25 deka....vagy 20.

- Fél kiló liszt és 6 tojás.....

- Nem szoktam kimérni a lisztet sem, csak úgy gondolomra.

- Aha....(hosszú csend) Az hogy van, hogy a tészta olyan tiritarka szokott lenni, fele sima, fele kakaós? Itt erről nincs szó.

- Ja, mert én úgy szoktam, hogy a tészta felét kikavarom egy kis kakaóporral, ici-pici tejjel. Aztán a tepsi aljára megy a sima tészta, tetejére a kakaós és kész.

- Ühüm....Jó! Nézzük a csokikrémet! Annak hol a receptje?

- Azt teljesen gondolomra csinálom. Felfőzök cukrot valamennyi vízzel és kakóporral, aztán ahogy sűrűsödik megy bele egy kis csoki, rum aroma vagy igazi rum...és a legvégén a vaj. 

- Semmit nem szoktál kimérni?

- ....Nem. 

Azt hiszem, helyrehozhatatlan hibát követtem el kamasz koromban, amikor a " gondolomra" szótól szemforgatva elhagytam a konyhát, ahelyett, hogy figyeltem volna, mennyi is az az annyi, illetve az a "gondolom".

Hogy milyen lesz idén a család számára készített kongó lepény, még nem tudom. Isten kezében vagyok! :)

A hó meg csak szakad és szakad.....

Locsolóvers a hóviharban

Este fél nyolc felé jár az idő. SZAKAD A HÓ. VIZSZINTESEN!! Nagyjából 3-4 óra óta. Ha nem látom, el sem hiszem. 

Zalánnal kéz a kézben elsétáltunk délután Rékáért az oviba. Persze nem tetszett neki az időjárás, olykor fel is vettem, hogy óvjam a széltől és hótól...Hogy eltereljem a figyelmét, locsolóverseket mondogattam neki. Locsolóverseket, hisz nyakunkon a Húsvét és közben eszkimónak éreztem magam az Északi-sarkon. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! 

Gyerekkori morzsák - vásárolós (1. rész)

Amikor még nem voltak csemetéink, nem igen létezett olyan minálunk, hogy nagybevásárlás. Általában munka után vagy ebédidőben vettem pár vacsora alapanyagot, amire éppen fájt a fogunk illetve ha elhajtottunk egy általunk kedvelt bolt mellett és még kedvünk is szottyant bekukkantani, mert elfogyott a baracklé vagy a sonka, hát betértünk. Ennyit. Rugalmas és kötetlen volt az egész.

Aztán ahogy jöttek a gyerekek, rendszerré vált, hogy betoppantunk valamelyik méretesebb, ám olcsóbb hiperbe és egyszerre megvettük a heti betevőnket (kivéve kenyér) illetve mindazt, amire a háztartásban szükség lehet. Tisztítószertől a serpenyőn át a pelenkáig.  Ennek időpontja mindig a hétvégére esett, lévén, hogy én még mindig nem vezetek ótót (most hogy lejárt a jogsim eggyel több ok, hogy így tegyek) és nem is szívesen vállalnék be egy nagybevásárlást egyedül akár csak egy darab gyerekkel is, főleg, hogy az a kisebbik és bevásárlókocsiban nem megülős...

Manapság is nagyjából ugyanez a kép, talán annyi a változás, hogy Cora/Auchan helyett inkább Tesco-ba járunk illetve méginkább Aldiba vagy Intersparba. Ahol kevesebben vannak és kisebb a választék, ezáltalán hamarabb szabadulunk, viszont rátaláltunk kifejezett kedvenc termékekre.

Amikor én kislány voltam, nem ismertem a szupermarket fogalmát. A hipermarketét pláne nem. A helyi kis közértbe jártunk anyuval vásárolni, ami máig áll és működik. Valami félelmetes, mennyire összement a mérete az utóbbi 25-30 évben, holott alapvetően nem változott rajta semmi. A nagy ABC feliratot leszedték, rá COOP betűket biggyesztettek helyette, de minden változatlan. 

Nyári szünetekben nagy élvezettel baktattam el ebbe a kis közértbe, hogy a reggelit megvegyem. Kifli, párizsi (pultnál kellett kérni 10 vagy 20 dekát, másmilyen nem volt) zacskós kakaó, mert azt jobban szerettem a nyári melegben, mint anyuét. Ahogy hazafelé szatyromat lóbáltam, azon gondolkodtam nem egyszer, hogy igazából egész jó vásárt csinálam, hiszen bár a pénzt odaadtam a pénztáros néninek, ám helyette finom árut kaptam, szóval adtam és kaptam egyszerre, semmi sem változott. A jövő közgazdásza, khm....

Akkoriban még nem volt vonalkód, a pénztáros néni sem lehetett akárki, hiszen többnyire fejből tudnia kellett a teljes árukészlet árát. Ha valaminek változott az ára, arra anyukám mindig felkapta a fejét. Úgy figyelte a pénztáros ujjait a gépen kalimpálni, mint sas a prédáját és jaj volt annak a bolti alkalmazottnak, aki rosszul emlékezett... Így is rendszeres volt otthon a blokk áttekintése, hogy mindenért annyit fizetett e, mint kellett volna. Nem volt ritka a "már megint becsaptak!" felkiáltás a konyha mélyéről....

Anyukám sokat bosszankodott miattam, hisz mint manapság Réka és Zalán, nekem is felcsillant a szemem bizonyos árucikkek láttán, amiket anyu - fájdalom - egyáltalán nem szeretett volna megvenni nekem. Ilyen volt a piros mogyorós csoki, a boci csoki, Tibi csoki, az a "váras" csoki, macskanyelv, rágógummi, az a hosszú, narancssárga nyalóka, ami talán 2 forint volt? És még ezer minden. Míg anyu a felvágottas vagy a húsos pultnál állt a sorban, én elkószáltam az édességek felé és minden félét beletettem a kosárba. Azon már túl voltam, hogy megkérdezzem, megvehetem e, tudtam, hiába. Anyu ezt elég nehezen viselte és nem egyszer megfenyegetett, hogy az életben többet nem mehetek el vele vásárolni, ha ilyeneket csinálok.

Nem ittunk ásványvizet, hosszú évekig nem, emlékszem is, amikor az ásványvíz "kristályvíz" néven egyik napról a másikra megjelent és rendszeres vendége lett anyuék kamra polcának. Addigra én már régen felnőtt voltam. Gyerekkoromban az ártézi víz is nagyon finom volt. Hűs, ízletes, szomjoltó. Hozzá anyu főzött rendszeresen szörpöket (korábban már írtam erről), amit én nem nagyon szerettem és kóla illetve meggymárka után sóvárogtam. Traubi szóda vagy szőlőmárka is megtette volna, de többnyire maradt a víz és a háziszörp. Nagy bánatomra. Ünnepekkor azért mindig  volt kóla, literes üvegben, igazi üveg üvegben, letekerhetetlen kupakkal...imádtam.

Ha elfogyott otthon a friss hús, esetleg ünnepre készültünk, azt a hentesnél szerezte be anyu. Több is volt a városban, olykor kettőt is végigjártunk. Odabenn mindig didergős volt a klíma, (kivéve a nyári nagy  melegeket) és relative sötét. Sós, füstölt szag, olyan gusztusos fajta csapta meg mindig az orrom és a friss nyers hús szaga. Ezeket ma is érzem. A fehér ruhás, hatalmas termetű hentes bácsit, aki szegről végről még rokonunk is volt,  leginkább csak anyukám szoknyája mögül mertem szemlélni. Főleg, ha bárdjával éppen húst darabolt fülsiketítő és csak erős idegzetűeknek való csapkodásokkal. Nagyokat pislogva figyeltem azt is, ahogy a többi hentes a hátán hurcolja be a teherautóból a szalonnákat...féldisznókat....Ahogy pedig anyu kérte a húst, sokáig misztérium volt számomra. Karaj, rövid és hosszú. Honnan tudja anyu, hogy az AZ? Tarja, oldalas, comb, dagadó, vesepecsenye.....kolbászok, pecsenyék világa....Sehol nem volt egyetlen tábla vagy felirat sem, anyu mégsem jött zavarba, minden húst a helyén kezelt. Nem értettem sokáig, hogyan csinálja.

A banán ritka vendég volt a boltban, ahogy a naracs is. Ezért ha mégis érkezett, tudta az egész városrész (illetve akkoriban még falu) és hosszú sorok kígyóztak a pult előtt. A banánt ki sem tették a polcokra, a pult alól osztogatták, csakis egy kilót vehetett mindenki, többet nem. Egy ilyen banánra várós, karácsony környéki ácsorgásra én is emlékszem.

A másik áhitattal követett csemege a banán után a téliszalámi volt. Ebből nagyon ritkán vett anyu, hajszál vékonyra szeletelve kérte, vett hozzá friss kenyeret is vagy kiflit. Ma is emlékszem, ahogy izgatottan, óvatosan bontogatom a papírcsomagot, amelyből aztán illatos, szépséges szalámi szeletek mosolyogtak vissza rám. Lassan ettük uzsonnánkat, igazi zamatos téli szalámit vajas kenyérrel. Megadtuk a módját, csendben, ünnepélyesen.