Manic Monday....

Tavaly nyáron készültem egy bejegyzéssel. Egy toplista lett volna, amelyben felsorolom, mi az az öt dolog, amely mostanában-akkoriban, mint gyeden levő anyukát a legjobban ki tud hozni a sodromból. Végletekig, betegesen, ijesztően. A "námbör van" kétség kívül kicsit szánalmas, kicsit talán meglepő is...de az lett volna, hogy NEM TALÁLOM A KULCSOMAT!!!!!! Ez tavaly mindig padlóra tudott küldeni pár perc alatt. Aztán valahogy nem volt idő és ihlet ahhoz, hogy összevágjam a bejegyzést és a kulcs kérdés is megoldódott azáltal, hogy egy fix helyre tettem mindig és kész.

Na aztán ma reggel....A dolog igazából még tegnap este kezdődött, amikor aggodalmaskodva kikukucskáltam az előszoba polcra, kulcs keresőben. Megnyugodva konstatáltam, hogy a szokott helyén van, semmi gond. Nem is volt, egészen másnap reggel fél 9-ig, amikor teljes felkészültségben és beöltözöttségben (kabát, sapka) nyúltam volna ama kulcsért, hogy induljunk végre az óvodába. És NEM VOLT OTT a nyomorult. Amit előző este annak véltem, az az autó pótkulcsa volt, ahogy csalfán csillogott a sötétben. Nem sokra mentem volna vele a bejárati kapuban.

Kerestem az íróasztalon, az összes létező polcon, a konyha pulton, beleértve a gyümölcstálat és a mosogatót is...A fürdőszobában a mosdóban, a polcokon, a szekrény alatt. Az előszobában az asztalon, a komódon, a cipők között. A hálóban az éjjeli szekrényen, az ágyban...(itt már kezdtem kétségbe esni....) Majd finoman izzadni és zihálni is. Letéptem magamról a kabátot, a gyerekeket leküldtem a kertbe. Kerestem tovább. Réka a lépcsőfordulóról még bizonytalanul visszaszólt, hogy ő Zalánnál látta a kulcsot utoljára. Ezt nem nagyon vettem figyelembe, a kistesó elleni merényletnek véltem. Folytattam a keresést immár  csikorgó fogakkal és vérben forgó szemekkel. Kiborítottam 3 játékos dobozt, köztük egy legósat, kulcs sehol. Felforgattam két táskát, minden létező kabátom összes zsebét, beleértve a télieket is. Kiborítottam a vasalandó ruhák kosarát és beletúrtam a már vasaltakéba is. Semmi. Semmi. Semmi. Csak egyre növekvő kupleráj.

Mivel legkésőbb 9-re oviban van Réka helye, ezért úgy döntöttem, elindulunk kulcs nélkül. Gondosan becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, levágtattam a szomszéd nénihez, hogy ha fél óra múlva jövök vissza, megtenné e, hogy beenged. Hallottam magam, ahogy azt hazudom, Tibi véletlenül elvitte a kulcsom. Leégett egy réteg bőr a képemről, de igyekeztem arra gondolni, hogy végülis lehet, hogy tényleg az történt....

Oviból persze elkéstünk, már csak a főbejárat volt nyitva. Mindegy. Tőlünk telhető max. sebességgel fel az emeletre, be az öltözőbe. Jó, hogy tükör nem volt a környéken, mert biztosan csinosan csapzott voltam a nagy rohanásban és izgalomban. Már majdnem normál légzésszámra nyugodtam vissza, amikor Réka filmbe illően dramaturgiai érzékkel rám emelte méretes szemeit, és azt kérdezte:

- Hoztál nekem hajgumit és csatokat? - picit megállt a világ velem egy pillanatra, mosolyom is műanyaggá merevedett. Már tudtam mi következik. Sajnos a nagy igyekezetemben megfeledkeztem a hajgumiról, csak három csatot tudtam elővarázsolni a zsebemből. Megindult a könnytenger leánykám szeméből, én pedig megint, sokadszor szégyelltem magam és igazi trehány RettenetesAnyának éreztem magam....Megöleltem, vigasztaltam, elnézést kértem, biztosítottam róla, hogy három csattal is legalább olyan csinos, ha nem csinosabb, mint három csattal és egy hajgumival. Nem hitte el, nem is nagyon érdekelte, amit mondtam, de legalább a sírást abbahagyta. 

Hazafelé egyszerre küzdöttem a rossz lelkiismeretemmel, hogy hová a bánatos nyavalyába tudtam eltenni azokat a kulcsokat....most komolyan, hovááá???? És Zalánnal, aki nehezményezte, hogy szokásunktól eltérően nem sétálni vagy motorozni indultunk, hanem haza kulcsot keresni. Nem is volt hajlandó feljönni velem az emeletre, haverkodott inkább szomszéd nénivel, aki pogácsával kínálta. 

Hazaérve, a nyitott lakásba lépve vettem egy mély lélegzetet, végignéztem a nappalin, ami pont úgy nézett ki, mint ahol betörők jártak....Nem volt több ötletem, hol kereshetném a kulcsomat.....És akkor, de csakis akkor valahogy megakadt a szemem Zalán bébi taxiján. Odaugrottam mellé, feltéptem a csomagtartóját, ahol fél kiló Réka-féle hajcsat alatt megtaláltam az elveszett kulcsot. Hallelúúúúja!....Zalánnal lefekvésig azt játszottuk, hogy rendet rakunk. Micsoda hétfő reggel! Szuper hétindító...

Rékám...

A gondolkodó

A FonottCopfos Huncutka

A KacagóGerle

És mi jutott eszembe a sok-sok friss Réka kép láttán?...Semmi új vagy rendkívüli. Hogy mennyire mennyire kimondhatatlanul nagyon szeretem ezt a kislányt.....

Zalán és az UNICEF

Néhány napja vegyes érzésekkel meséltem Tiboromnak a Deák téren magára hagyott babakocsi esetét. Olyan megdöbbentőnek és hihetetlennek tűnt, hogy 1000 emberből két óra leforgása alatt mindössze hatan léptek oda a babakocsihoz, hogy megnézzék, tudnak e segíteni...?? El is töprengtem, hogy ha itt a belvárosban megismételnék a kísérletet, vajon milyen eredménnyel járna? Egészen másmilyennel, merem remélni. És ha magam beleképzelem egy járókelő szerepébe, ugye megálltam volna? Naná!

Eszembe jutott az a hölgy, aki május elsején felfigyelt a Tiszavirág hídon egyedül szökdécselő Rékára. Természetesen nem volt magára hagyva, néhány méterrel mögötte ott baktattunk mi is, a hölgy mégis hátranézett, tekintetével kereste a csemetéhez tartozókat, majd amikor jeleztem, hogy a MIÉNK a drága portéka, azt egy mosollyal nyugtázta.

Máskor az oviba menet, néhány házzal arrébb, magam találtam egy férfit félig fekve a bokrokba gabalyodva. Megállított, kérte, hogy segítsek neki és a nyomaték kedvéért megjegyezte, hogy nem részeg. Bevallom, ez hatott rám, segítettem neki talpra állni, vérzett az arca, bizonytalanul járt, így megkérdeztem, hogy felhívhatok e valakit telefonon, tudok e még valamit tenni érte........de megköszönte és csak annyit mondott, hogy itt lakik a szomszédban. Én bólintottam, majd gyors léptekkel tovább toltam a babakocsit azon morfondírozva, hogy még életemben nem láttam ezt a férfit, pedig a szomszédságot azért jól ismerem. Már abban sem voltam egészen biztos, hogy nem ivott e, mert megcsapott egy bizonyos szag....A sarkon túl is figyeltem, merre szédeleg a járdán, majd eltűnt a szemem elől. Reméltem, hogy hazaért egészben és épségben. 

És amiről igazából írni akartam volna. Tegnap az ovi udvarán váltottam egy pár szót Ed. óvónénivel. Közben Zalán otthagyott bennünket, inkább megbűvölve szaladgált a mászókák és csúszdák között, ami mostanság a paradicsomi izgalmat jelenti számára. Szemmel tartottam, szemmel tartottam, majd egyetlen mondat erejéig megragadta 100%-os figyelmem Ed. óvónéni és mire legközelebb kerestem Zalánomat, hirtelen nem volt sehol. El is köszöntem az óvónénitől, hogy jobb, ha megyek, mert nincs Zalán sehol....

- A kapun biztos nem mehetett ki....- szólt utánam az óvónéni, majd kisvártatva felkiáltott: - Dehogyisnem...ott sétál a kapun túl!!!! - akkor nosza, futásnak eredtem és 10 méterre a kapun kívül, elcsíptem a szökevényt. 

Van biztonsági retesz minden kapun, így semmi vész, Zalán elvileg nem tudna kimenni a csukott kapun sem, hiába erőlködne a kilinccsel. Csak hogy két anyuka állt a nyitott kapuban, beszélgettek. És még kettő 1 méterre tőlük, az utcán. Kimenő és bemenő forgalom éppen semmi, mégsem figyelte, észlelte egyik sem, hogy egy két éves forma kisfiú kisétál az oviból mindenféle kíséret nélkül. Épp az orruk előtt. Mintha láthatatlan lett volna a kisfiam.

Nem kísérleteztem, vajon mennyi idő múlva fogta volna meg a kezét valaki és keresi meg a felmenőit, valahogy, fene tudja, nem volt kedvem hozzá....

Nem nagy dolog, oda se neki, semmiség....De most már nem is vagyok benne annyira biztos, hogy jól sikerülne mifelénk az az UNICEF-es akció....

Ezt kaptam!

Mégpedig egy díjat. Meg is lepődtem egy picit, mert nem szoktam ilyesmit kapni. Esetleg amikor már minden boldog és boldogtalan bloggerhez eljutott legalább kétszer. :) Köszönöm a díjat Hajninak és azt kívánom neki, hogy még jó sokáig írjon, legalább Anna érettségiéig. 


A szabályoknak megfelelően írok 5 dolgot magamról.
(remélem, egyiket sem írtam még le...ami nem biztos)

1) Az oviban szőlő volt a jelem. Mígnem valaki másnak kellett az a jel és nekem a locsolót adták helyette. Nagyon haragudtam és sokáig nem tudtam ezt feldolgozni, miért volt szükséges a jelcsere. Mondjuk, Tibi sem járt jobban, egy másik város másik ovijában neki  a vödör jutott.

2) Általánosban a tornatanár beválogatott torna edzésre. Nagyon szerettem ugyanis szekrényt ugrani. Nem ismertem a félelmet, ha szerkényt láttam. :) A hajmeresztő ugribugri a gerendán valamint a talajgyakorlatos hátraszaltó azonban megfutamított. Inamba szállt a bátorság  és nem mentem edzeni többet. Viszont a szekrényugrást még gimiben is nagyon szerettem.

3)  Utáltam kamasznak lenni. Fellélegeztem, amikor elmúlt.

4) Egyszer, még általánosban moziba mentünk a barátnőmmel. Hazafelé jövet összekaptunk valamin és én gyorsítottam a lépteimen. Még 4 méterrel sem jártam előtte, amikor a barátnőm hisztérikus nevetésére megtorpantam. Kiderült, hogy rágóba ültem, ami a film 2 órája alatt frankó mintát alkotott a fekete nadrágomon. Nagyjából ülep tájban. Úgy nevettünk a sötétben, a lámpák alatt kétrét görnyedve, görcsölő hassal, mint a tébolyodottak. Anyukám ellenben valahogy nem nevetett otthon. 

5) Veszélyesen szórakozott és feledékeny vagyok. Ez az utóbbi években csak súlyosbodott, pl.  ki nem mozdulnék nagybevásárlásra lista nélkül. Meztelennek érzem magam nélküle. Korábban soha nem írtam listát vagy ha mégis, akkor mindig otthon felejtettem.

Viszonzom, továbbítom a következőknek.

1) Bea - mert az övé az egyik kedvenc blogom.

2) Judit - Gyurmanya - mert olyan kreatív a három kislánya mellett

3) Martine - mert őt nem régen olvasom és máris nagyon kedvelem

4) Odianya - bárcsak sokkal többet írna - blogot és mail-t egyaránt


Beán kívül egyikőjük sem igen követi a blogot, ettől függetlenül ők kapják.  

Érettségi - 1993

Mostanában folyik minálunk a régi fotók digitalizálása...Vagyis hogy akár 70 éves fényképeket a szülőkről, nagyszülőkről (pl.:apukám a polgári iskolás egyenruhájában) igyekszünk a technika révén megőrizni, javítani, sokszorosítani családon belül. Mindennek elkerülhetetlen része volt a létező összes családi fotóalbum átnyálazása. Ennek során számos dologra rájöttem, rácsodálkoztam, jó móka volt, érdemes volt, még ha időigényes is.

Megvilágosodtam pl. hogy Zalán az a két kis redőt az arcocskáján, ami akkor látszik csak, ha nevet (vagy vicsorog), nos azt tőlem örökölte, legalábbis gyerekkoromban nekem is olyan volt. És én annyira szeretem azt a két redőt...Vagy hogy Réka tényleg mennyire hasonlít gyerekkori valómra. Zalán pedig egyre több hasonló vonást mutat anyukámmal külsőségek tekintetében. No igen, és pont anyák napján szembesültem azzal is - sokadszorra - milyen szép lány volt is az én anyukám!

Az archív fotók megfiatalítása egyelőre nem tart még a kilencvenes éveknél, de mivel éppen érettségi-hét van, magam fotóztam le egy témában aktuálisat, hogy idebiggyeszthessem. Ez az alábbi 1993-ban készült, amikor túl a nagyszerűen sikerült magyar írásbelin (Babits), majd egy rémálomszerű matekon, némileg (nagyon) megkönnyebbülve az orosz érettségire indultunk egy csütörtöki napon. (Hacsak aznap nem az angol volt és az orosz csak pénteken, ezt már sajnos nem tudom pontosan.)

Rózsaszín (!) kosztümünket a szóbeli vizsgák letétele után soha többet nem vettem fel. Azóta is ebben a házban laknak szüleim, ide járunk haza. Akkoriban műanyagkeretes szemüvegem volt és hiányzott rólam pár kiló. Ez még utána jópár évig így is maradt. :) Barátnőmmel megtartottuk egymást, ma is egyik legjobb barátnőm. Az érettségi egyébként jól sikerült, leszámítva a fránya matekot, és kiemelve a történelmet.

Azóta számtalan vizsgát letettem, ilyeneket és olyanokat, el is hasaltam párszor, nekiveselkedtem újra és újra, ugrándoztam bolond módjára egy-egy vizsgaeredmény hallatán és sírtam elkeseredetten, ha könnyűnek találtattam. De az érettségi egyike volt az első naaagy vizsgáknak, amire mindig emlékezni fogok. Minden évben egy pici pillangó formájában jelentkezik az akkori vizsgaláz a gyomromban. Csak egy picit, csak hogy emlékezzek, együtt érezzek és drukkoljak az éppen maturálóknak....

Barátnőmmel, Julcsival