Írásról, olvasásról

Ott kezdem a történetet, hogy Rékám még 2 éves sem volt, amikor egyszerre csak szerelemre lobbant a betűk iránt. A Fisher-Price féle telefon volt az első mestere, onnan tanulta a betűk legjavát teljesen magától. Majd második szülinapjára kapott egy frankó táblát (zöld, mint egykor az iskolánkban), amelyhez kis mágneses betűk és számok csatlakoztak. Nem telt bele néhány hétbe és nagyjából minden betűt felismert és néhányat le is írt. És itt ennyiben is maradt a dolog. Kíváncsi volt, hát megmutattam neki melyik az S betű vagy a T. , de nem kaptam vérszemet, hogy most aztán iziben megtanítom a gyereket olvasni, biztosan menne neki az is....(valószínűleg nem ment volna.)

Aztán telt múlt az idő, közben igazán a betűkkel nem is foglalkoztunk. Néha leírtam, hogy "Réka" vagy "Zalán", esetleg a rajzai alá, hogy APA...MAMA....BABA...Ő pedánsan le is betűzte ezeket a szavakat, de nem igen érdekelte tovább a téma. És azt sem tudtam nem észrevenni, hogy az összeolvasás varázsa (tudománya?) még nem érintette meg, így a szavak nem voltak több számára, mint egy kupac betű. 

A héten egészen váratlanul aztán megint asztalra került az írás ügye. Kérte, hogy írjak le valamit, ő pedig majd elolvassa. Rendben. Leírtam: AUTÓ. És elolvasta. Hoppá! Újabb szó. CICA. Elolvasta. Elolvasta????? Új szó: APA. Ez is ment. Leesett az állam, nem is akartam elhinni. Végül Apa írt le egy ötbetűs szót....az már kifogott Récin. De akkor is. Azt hiszem, valami elindult. 

Nem tudom egyébként, hogy mi az, ami betűhalomból szót képez Réci számára. Ehhez meg kell érni valaminek a kis kobakjában? Nagyon érdekes téma, izgalommal figyelem, hogyan alakul a fejlődése ezen a téren. Figyelem, mert egyébként a tanítás, mint olyan, túl Réka saját természetes érdeklődésén, tudásvágyán, idegen tőlem. 

Harmadnap rajzolgatott Réka a kisasztalon, amikor egyszer csak megmutatta a füzetét nekem. 

- Leírtam valamit, látod?

- Mit írtál, szívem? - kérdeztem gyanútlanul, mert játékból gyakran ő írja össze a bevásárló listát pl., azt hittem, most is ilyesmiről lehet szó.

- Ezt. - dugta az orrom alá a füzetet. - AUTÓ. 

- Hát ez fantasztikus! - álmélkodtam őszintén. A papíron ugyan TÁUÓ szerepelt, de ez mit sem vont le Réka érdemeiből. :)) Sőt, a T és Á betűk olyan szabályosak, hogy az már gyanús.

Dicséretemen felbuzdulva újra írásnak látott.

- Megint írok, anya! - mondta. - Leírom, hogy AUTÓ. - Az A és Ó után azonban már mást gondolt. 

- Inkább rajzolok ide egy házat! - azt hittem, megzabálom. 

Rendkívüli "Rékamondta"

Réka (dalolászik) : - ...légy te mindig nagyon boldog, é-desanyáááám....
Én: - Réka, és mit csinál anya, amikor boldog?
Réka (egy picit sem gondolkodik): - Szeretget....- feleli mosolyogva.

Magam sem válaszolhattam volna pontosabban....... 

Második sokk

Nos, a második az elsőhöz képest egészen más természetű. 

Egy átlagos napon történt, nagyjából délben. Tikkasztó volt a meleg és én éppen hazafelé tartottam a gyerekekkel a játszótérről. Már éppen csuktam volna be a kaput magam után, amikor a túloldalon megpillantottam egyik kedves ismerősömet csemetéstül. Másnapra voltunk hivatalosak mindketten szülői értekezletre ugyanabba az óvodába, és nekem eszembe jutott, hogy valamit mindenképpen meg kellene kérdeznem tőle....Hát a szundikáló Zalánt a hűs folyosón hagytam és Rékával átszaladtunk E.-ékhez. 

Nem beszélgettünk sokáig, ahhoz egyébként is túl meleg volt, még a fák árnyékában is. A két nagyobb gyerkőc, V. és Réka jól elvoltak mellettünk, szökdécseltek a járdán, mini fogócskát játszottak, még mindig nem történt semmi különös. Réka nem türelmetlen fajta, sosem nyúz, hogy "anyaaaa, mennyünk mááááár". Na jó, néha mégis igen, de akkor is inkább csak a fülembe súgja, fogja a kezem és türelmesen vár, hogy szót fogadjak neki. Párszor rutinból rájuk szóltam, ahogy keringtek körülöttünk kacarászva, hogy az útra ki ne szaladjanak, forgalmas a mi utcánk, sűrűn járnak autók. Mondom, rutinból, mert tudtam, hogy Réka soha nem szaladna csak úgy ki...főleg, ha nagyjából állandóan a két méteres közelében vagyok. 

Éppen E. mesélt valamit, én hallgattam őt Réka hátán pihentetve a szemem, amikor megtörtént a lehetetlen. Mire felfogtam, Réka már az út közepén száguldott át a kapunk felé.  Az úton, ahol olyan sűrű az autóforgalom. Ma is látom szöszke haját, türkisz pólóját, fehér szandiját magam előtt. Szerintem még jódarabig fogom. És akkor megállt az idő. Kimerevedett az a pillanat. Kavargott bennem a kétségbeesett tehetetlenség és a rettegés, hogy a vajon a következő másodpercben hallok e fékcsikorgást, hallok e csattanást? Levegőt sem vettem, tényleg megszűnt tér és idő. Kevés rosszabb rémálmot tudok elképzelni.....

Amikor mégis elszorult torkom levegőhöz jutott, Réka éppen a túloldalra ért. Ordítottam egy hatalmasat. Rékaaaa!!!!!! - nem igazán emlékszem már, hogy miket mondtam. Talán olyasmit, hogy "nem szabad!!", "mit csinálsz???", több nem maradt meg a memóriámban. A következő kép, amit láttam, hogy Rékám szétnéz jobbra, majd balra és VISSZASZALADT hozzám, megint át azon a nyavalyás úton......Hogy éppen akkor autó nem vetődött arra....hát az finoman szólva is nagy szerencse.

Amikor Tibinek elmeséltem mindezt este itthon, első kérdése volt, hogy ugye adtam neki egy nyaklevest? Nem adtam. Örültem, hogy él. Hogy látom még őt elevenen....

Itthon aznap és azóta is sokszor átvettük már, hogy soha nem szabad átszaladni az úton, soha, semmilyen körülmények között, egyedül nem. NEM. Érted, Réka???? Bár ezt eddig is tudta, de a gyakorlatban mégis hiba csúszott a kivitelezésbe. 

Mennyi hiányzott, hogy tragédia történjen? 

Azóta szorosabb pórázon fogom a lányt. Bár a legijesztőbb az egészben éppen az hogy úgy érzem, ez is olyan eset volt, amelyet nem lehetett elkerülni. Réka szét sem nézett. Egyik pillanatban a közelemben álldogált, ugrabugrált, a másikban megállíthatatlanul sprintelt ki az útra....

Tanulság meg nincs. Esetleg annyi, hogy nagyon nagyon kell vigyázni pöttömjeinkre, mert a baj könnyebben megtörténhet, mint gondolnánk....

Első sokk

Két hete, szombaton Réka úgy határozott, hogy L. mamánál alszik, majd ott is tölt pár szép napot.

Ez egy relative egyszerű, izgalmaktól mentes mondat. Mégis egy aprócska mérföldkövet jelentett mindnyájunknak. Az úgy kezdődött, hogy a napot, a szombatit mamáéknál töltöttük családostul. Este gyanútlanul léptünk volna tovább következő és egyben aznap utolsó programpontunkra (Tiszavirág Fesztivál),  amikor az autóba becuccolás befejező lépésekor (gyerekeket ülésbe rögzíteni) Réka totálisan meglepetésszerűen közölte, hogy ő marad mamával és papával, nem akar hazajönni. Hogyhogyhogyhogyhogyhogy.... Mivan????????????????? 

Először nem vettük komolyan, persze kisbogár, pattanjál csak az ótósülésbe, de moströgtön!....Ám amikor sokadik felkérésre is egy acélosan határozott Réka állt a kapuban és rendre kötötte az ebet a karóhoz....kénytelenek voltunk belátni lassan, hogy csak hárman távozunk. Nehéz volt. Tibivel mindketten sokkban voltunk. Csak pislogtunk, olykor egy fejcsóva is belefért, nem voltak szavaink sem. Ennek ellenére néhány perc múlva autónk lassan kikanyarodott az utcából. Alig láttam a könnyeimtől a két nagyobb és a pici alakot, aki lelkesen integetett nekem....

Így utólag nem tudnám megmondani, miért hatott ez engem ennyire bénítóan. Tény, hogy nagyon meglepődtem. Talán mert szívemből szakadt kis magzatom még soha nem aludt máshol, mint itthon. És hajlandóságot , kedvet sem mutatott erre egyetlen egyszer sem. Még véletlenül sem. Persze nélkülem már aludt őkelme, Zalán születésekor a kórházban "velneszeztem" pár éjszakát...Node az egészen más volt. 

A vasúti kereszteződésnél, nem messze mamáéktól, pirosat kaptunk, megálltunk......még mindig bőgtem. Tibi ellenben rajtam szórakozott (jellemző). Olyan borzasztó volt "ott hagyni" Rékát....Mintha valami nagyon fontosat és drágát egyik pillanatról a másikra elvettek volna tőlem. Hiába, hogy anyura bíztam, aki tudom, hogy mindenkinél jobban vigyáz Rékámra.    És persze tudtam, hogy nem örökre szól a dolog, csak 1 napra, de mindez nem számított. Váratlanul ért az elszakadás, nem voltam felkészülve rá (ezek szerint) , így annak rendje és módja szerint "bekattantam". 

Az esti program ettől eltekintve remekül sikerült (ugye a Tiszavirág fesztivál), minden nagyon szép volt és jó. Csak Rékám hiányzott úgy lökésszerűen. Igyekeztem jól érezni magam és kikapcsolódni....ami - fogjuk rá - sikerült is. Itthon viszont üres volt a lakás. Vacsora közben még Tiborom is megjegyezte, hogy "mekkora a csönd...." , bizony mindenről Réka jutott eszembe. A játékai, a rajzai, a ruhái....ott voltak mindenütt. A fogkeféje az enyém mellett, az ágyacskája az enyém mellett. Ahogy telt az este és húzódott fölénk az éjszaka, hiánya egyre rosszabb lett. Úgy hiányzott, hogy az már fájt......ott valahol a gyomorszájam körül. Aztán elaludtam végül valahogy.... 

Másnap "észhez tértem" valamennyire. Vendégünk jött, vásárolni is muszáj volt és talán mert tudtam, hogy mire újra lenyugszik a nap, az én dráágakicsikém újra itthon lesz. Úgy döntöttünk, egy éjszaka elsőre elég lesz. Réka még bírta volna, de mama elfáradt a 24 órás szolgálatban. No persze én nem tiltakoztam, este újra a karomba kaphattam a leánykát. Mmmm...nagyon finom volt. Kaptam tőle egy gigamega ölelést, nyakszorítót, fojtóst és sok sok puszit. Megkönnyebbültem.

Szóval külön ágyban alszik, "házon kívül" alszik ez a csöppnyni csaj......Hát ezt is megértük. 

Sokkhatások két dózisban

Megint annyi, de annyi mindenről terveztem fejben, hogy írni fogok....de piszok nehezen jutok el a megvalósításig. Egyrészt, mert az "írókám" nem jól funkcionál, azaz csak bajosan teszek össze szavakat mondatokká, még nehezebben mondatokat bekezdésekké, másrészt mert amióta kitört a vakáció az oviban, egyszerűen és tömören fullra be van táblázva a napom reggeltől estig. 


A gyerekek még azt is elrendezték nekem, hogy új napirendünkben egyelőre véletlenül sem alszanak napközben egyszerre. Nohát féltem én ettől a vakációtól, mint ördög a szenteltvíztől, hehe...de azért 1 hét tapasztalatai alapján nem olyan vészes az egész. 


Az igaz, hogy nem mindig voltam ezen a véleményen. Például amikor a vakáció második napján Rékám bájos szorgalommal teleszórta az egyik fotelt babahintőporral, míg én gyanútlanul mosogattam. Nappaliba érkeztemkor olybá tűnt, télbe csöppent az ártatlan fotel. És még ettől nem is kaptam a szívemhez....csak amikor kiderült, hogy a laptop is kapott a fehér porból. Hogy edzésben legyek, ugyanazon a napon Zalánom egy lezser és egyébként irigylésre méltóan gyors mozdulattal a felmosóvízbe küldte a vezetékes telefonunkat. Na erre kicsit ideges lettem...egy ideig járkáltam az élettelen telefonnal fel és alá és nyüszítettem is igen diszkréten....De kár volt a paráért és majréért, negyed napra telefon kiszáradt és jobb, mint fénykorában. 


És ha már panaszkodom, arról is muszáj írnom, hogy Réci ma frankón eláztatta  megint a fürdőszobát (valami, felnőtt fejjel fel nem fogható okból, merte és merte ki a kádból a vizet..... nem sokkal azután, hogy klasszul feltakarítottam....) Ez azután volt, hogy túrógombóc főzés közben kiborított nagyjából 90 deka grízt a konyhakőre. Elmondanám, hogy feltakarítani kész rémálom volt, ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá! Ennyire. Este pedig, ahogy megnyugodtak a kedélyek, drága egyetlen kislányom folytatta jó sorozatát azzal, hogy Zalán ujjacskáját odacsukta egy irattartó fém nemtommijéhez (jaja, ahhoz a gömb alakú lefűző izéhez. Kínzóeszköznek is elmegy szándékos alkalmazása.)


Mindezek ellenére, nagyon jó együtt a két haramiával. Őszintén mondom, hogy remek, mert most mindketten a hálóban piszegnek és "le vannak fektetve". Persze hogy nem alszanak, hiszen még csak fél 11 lesz nem soká. Micsoda feltételezés!! 


No mára ennyit. Folytköv majd valamikor.....hamarosan.


Ja, hogy a sokkhatásokról nem is írtam? Mert még nem jutottam oda....