Varázserdőben

Az utolsó pillanatig nem volt biztos, de végül Tiborom is velünk tartott és szombat hajnali fél 8 után nem sokkal együtt léptünk be a Vasútállomásra. Réka izgatottan pásztázta a csarnokot, bár elég nehéz lett volna eltéveszteni a menetrendet kijelző nagy tábla alatti mini tömeget. Örültek egymásnak a leánykák. Ahogy E. osztályfőnök megérkezett, rögtön katonásan kettes sorokba rendezte a bandát. Ezt megmosolyogtuk Tibivel, össze is néztünk. Pont előtte két perccel jósolta meg, hogy amint befut E. néni, ez lesz a forgatókönyv. Jé, Tibi az emberismerő....Új arca ez.

56 főnyi volt a teljes létszám, 26 darab volt az első bés ebből. Tekintélyes sereg ballagott le a 11-es vágányig, feltűnő jelenség. Meg is bámultak bennünket az emberek. Különösen, amikor jött egy gyors hátraarc, hogy ja, bocs....1-es vágányról indul mégiscsak az a vonat. Egyes szülők felnyögtek, te jó ég...mi lesz itt Pesten?? 

Eme díszkör után megközelítettük, majd elfoglaltuk helyeinket a vonaton. Részleteket nem tudtunk a kirándulásról, kiderült, hogy egy egész kocsi le volt foglalva, egyik része külön a gyerekeknek, a másik a szülőknek, nagyszülőknek, tesóknak, kitől ki jött. E. néni külön kérése volt, hogy legyen olyan mintha ott sem lennénk...(kivéve tömegközlekedés) legyen a gyerekeknek saját hátizsákjuk külön uzsonnával, innivalóval, egyebekkel. 

A vonat teljesen rendben volt, felújított, tiszta járgány két személyes ülésekkel. Tibi ült Zalánnal, én egyedül az uzsonnás táskával kicsit hátrébb. Utoljára Rékával a pocakban, 2007. májusában ültünk vonaton. Fura  volt, ahogy az útvonal is. A Keleti pályaudvarra talán egyszer-kétszer kora gyerekkoromban utaztunk, nem is emlékeztem a kisebb állomásokra egyáltalán. Nagyjából két óra döcögés után (személyvonattal robogtunk), megérkeztünk nagy Budapestre. 

Ha valami miatt aggódtam a kirándulással kapcsolatban akkor az az volt, hogy hogy a bánatban fog 56 emberke tömeg közlekedni egy ilyen naaagy városban?  Sajnos én nem ismerem Pestet, persze elbotorkálok néhány helyszínre, ahol egyik vagy másik szakaszában az életemnek jártam, de most speciel totál homály volt, hogy hogyan találjuk meg a 79-es trolit. Nekem ez örök misztérium, mikor tesóm vagy annak felesége kitárgyalják, hogyan jutnak A-ból B-be, ha nemkocsival közlekednek....én meg tátom a szám ámulattal vegyes csodálattal. Szolnok ilyen szempontból igen egyszerű, mert a két legvégét leszámítva nagyon gáz esetben akár gyalog is beér az emberlánya előbb vagy utóbb a városközpontba. 

Átkeltünk hosszú libasorban egyik zebrán, majd utána még eggyen és máris ott villogott felénk a 79-es troli. Üres volt és a sofőr elmondása szerint éppen hat perc múlva indult. Mivel úgy nézett ki, hogy nem két pillanat lesz a jegykezelés (a gyerekeknek kellett mindig a saját jegyüket "likasztani"), hát felszálltunk. Szépen lassan. Élmény volt figyelni a troli sofőr arcát....Két kakuktojás "nemRákóczis"-sal együtt megtöltöttük a trolit szinte teljesen, de nagy volt az öröm, mert felfértünk egyre, nem kellett egymást bevárni és most már sínen voltunk teljesen a Mezőgazdasági Múzeum felé. Sajnos új felszállónak nem nagyon jutott hely. Illetve, még aki addig fel is szállt volna, a puszta látványunk valahogy a járdán tartotta őket. De az is lehet, hogy erre a trolira nem is szokott felszállni soha senki. :) 

Az Olaf Palme nemtomminél (sétánynál?) megkönnyebbülten felsóhajthatott a sofőr a troli, mert egy emberként leszálltunk. Már alig vártuk, hogy a Varázserdőbe vethessünk magunkat. A múzeum ugye a Vajdahunyad várában kapott helyett, messze nem tegnap óta, mi mégsem jártunk még itt. Ahogy a Városligetben sem, az utóbbi 10 évben legalábbis. Ahogy a bejárat elé hömpölyögtünk, és a gyerekek mókust kezdtek el kergetni a bejárat melletti fákon, bokrokon, elkezdtem gyanakodni, nem biztos, hogy aznap még belülről is látunk valamit a kiállításból. Előttünk 3 osztály várakozott és mire sorra kerültünk, még tovább három jelent meg.....Hááááát.....Végül valami bő 2-2,5 óránk volt a Varázserdőre.

Rögtön az első benyomásom következett abból, amit a kapuk előtt láttam. Szinte visszahőköltem a tömegtől, ami odabenn a gombák alatt fogadott. Aztán - mivel csoportokba rendeződtünk - valahogy túl tettem magam a zajon és a tömegen is, talán mert rájöttem hogy némi türelemmel azért élvezhető a hely. Még szerencse! 

Két feladatcsoportra kell megoldást találni, a bejáratnál ceruza, nagyító, játékszabály és egy kis cédula is jár, ahová fel lehet vésni a megoldások kódjait. Igazából elsősöknek vagy annál kisebbeknek nem igazán való a kiállítás, legalábbis szerintem.....bár 3 éven felülieknek már ajánlják elvileg....Az a jó, ha a gyerkőc már tud olvasni, maga tudja kisilabizálni a feladatot, keresi a kódokat, megoldásokat. Nekünk ezt mind fel kellet még olvasni a gyerekeknek. Nem véletlen, hogy az összes osztály a miénknél néhány évvel idősebb volt. De nem panaszkodott senki, Zalánon kívül, ő viszont nem első bés még. Amikor a végállomásnál kiderült, hogy valahol rossz válasz bujkál a huszonakárhány feladat között, picit kiborult, hogy azonnal menjünk ki a ligetbe, neki elege van. 

Azt lehagytam, hogy a második feladatnál narancssárga, földre helyezett lámpabúrákat kellett követni múzeumszerte, melyek mindig elvezettek a következő feladathoz. Értelmet nyert rögtön az a nagy összevisszaság és jobbról balra, balról jobb, fel és alá szaladgálás, ami a bejáratnál annak idején fogadott. Ha belegondolok, inkább a "csapatépítő" tréning jellege volt nekünk, felnőtteknek, mint élmény a gyerekeknek....vagyis inkább egy kicsit mindkettő. Mire az utolsó feladatot is megoldottuk, el is fáradtunk, ideje volt egy kis perecezésre a büfében. A mosdónak is igen tudtunk örülni. Csak zárójelben: Itt találkoztunk egy tanárnővel, aki minősíthetetlenül beszélt az osztályának azon lány tagjaival, akik éppen pisilni készültek. Komolyan, nem kell csodálkozni, milyenek a mai diákok, ha a tanárok ilyen idióták tudnak lenni. Az ilyennek tisztelet? 

Visszafelé, azaz a Nyugati felé battyogva az egyik kisfiú megbotlott és teljes hosszában elvágódott a sárban. Az egyetlen nagyobbacskában közel és távol. Volt nagy sírás és panaszkodás, úgy nézett ki, mint aki éppen kiképzésen van valami szárazföldi bevetés előtt...A nagymamája, aki vele tartott, szemmel láthatóan nagyon boldog volt. Következett a kis földalatti az Oktogonig, ahol lenn, a föld alatt öregedtem pár évet, mert elveszítettem Réka nyomát. Sejtettem, hogy a többiekkel, a tantónénivel lehet, de tudni nem tudtam. Elvileg a jegykezelés után hozzánk kellett volna hogy csatlakozzon, ám messze előttünk járt az osztállyal, valahogy eltűnt a csoportban. Persze kiszálláskor rögtön meglett, K. apukája azzal nyugtatott, hogy a peronon, felszállásnál senki nem maradt, vissza meg csak nem ment jegykezelés után....Szóval no para! Azért akkor könnyebbültem meg csak, amikor keblemre ölelhettem a leányzót.

Sétáltunk az Oktogontól a Nyugatiig. Közben lüketett a város, sütött a nap, élveztük a nyüzsgést. A mellettünk elsuhanó gyalogosból kevés volt a magyar ajkú. Célhoz érvén Zalán felkiáltott nagy csodálkozva:

- Itt is van Meki????? - nagy volt a kísértés, időnk is lett volna, de inkább egyenest a pénztárhoz baktattunk. 

Az egyik anyukának az az ötlete támadt, hogy költsük el a vonat indulásáig fennálló bő 40 percet a pályaudvar melletti füves területen. Jegyekkel a birtokunkban elégedetten mosolyogva közelítettük meg az első bét, mi hárman Tibivel, amikor is a füves lejtőn valami nagyon különöset láttunk. Valamik gurultak szerte szét lefelé. Illetve leginkább össze vissza. Színes gombócok. Mindenki a nyakát nyújtogatta a nem mindennapi eseményre. Az első bé volt az. E. nénit leszámítva VALAMENNYIEN időről időre leheveredtek a lejtő tetején, hogy alá gurulhassanak. Egy pillanatra tátva maradt a szám, még a szemem is kedvem lett volna megdörzsölni, hogy jól látok e. Zalán a második számú legjobb pulcsijában feszített, neki MEGTILTOTTAM, hogy leguruljon. Egy ideig ez hatott, illetve nagy kedve sem volt. Réka egy lassan bokavillantóssá váló kord nadrágban és egy ezüst szálas ingben villogott....Úgy döntöttem, hogy hagyom. Na nem mintha sok választásom lett volna. Végül Zalán pulcsijába is beletört a fű, de bánja kánya! Majd levonom a zsebpénzéből, a majdaniból. 

A hazafelé vezető vonatot szintén megszálltuk bizonyos kocsit érintően. Zalán jóval türelmetlenebb is volt hazafelé. Cegléd után úgy döntött, ő inkább ácsorog és kapaszkodik. Mivel a múzeumben leadtuk a jó megoldást csapat szinten és osztály szinten is, kaptunk Animal Planet újságot és egy kis csokit is. Ez utóbbit elfogyasztottuk a vonaton. 

Ahogy hazafelé baktattunk a pályaudvarról, mint még soha (autó nélkül soha sehová), azon morfondíroztam, hogy milyen jól sikerült ez a kirándulás. Valamint hogy milyen jó, hogy nem lettem tanítónéni. Én ugyanis ilyen kirándulást egyedül (na jó, voltak szülők, de azt amikor szervezte még nem tudta, csak remélte) soha nem mernék levezényelni. Elsősökkel, akik még két hónapja nem is voltak elsősök, max. elméletben, egyetlen tanárként, a fővárosba, tömegközlekedéssel...hát azt kell mondanom, E. néni, le a kalappal! (Nem olvas, de kikívánkozik belőlem. Még akkor dicsérjem, mielőtt leülnék elé hétfőn a fogadó órán, hehe....Lehet utána romlik majd a tetszési indexe.)

Jól éreztük magunkat, élményekben gazdagodtunk, megyünk legközelebb is! 

Mostanában nem lehet fotózni a kisasszonyt, nem engedi, ezt láthatjuk a képen

A múzeumban szerintem nem is lehet fotózni, ez már itthon esett le....Azért jó lett ez a kép Zalicsekről.

Töprengés az egyik feladat felett.....

A vár

Elképzeltem ,milyen király lehet télen, ha még korcsolyázni is lehet!!!! Nem tudok, de elképzeltem.

Zalánovics adja a kidőltet

Gurula...gurula....ELSŐBÉÉÉÉ!